„Ez a kislány itt és most talán még a szomszéd településig sem jutna el, nemhogy a Nobel-díjig” (Olvasói vélemény)
A hős kislány diadalútja… és a tündérmese halála. Érthető okokból kétségbeesett írás az elvesztegetett lehetőségekről és tehetségekről Karikó Katalin Nobel-díja kapcsán. Szomorú és elkeserítő olyan világban élni, ahol már nem születhetnek tündérmesék. Olvasónk, Ildikó írása.
–
A tudományos világ ezen a héten a friss Nobel-díjasokra figyel. A magyarok hétfő óta örülhetnek Karikó Katalin és Drew Weissman (Nobel-díjas amerikai mikrobiológus, aki Karikó Katalinnal az mRNS alapú vakcinák orvosi technológiájának kifejlesztését alapozta meg felfedezéseivel – a szerk.) elismerésének. Sorra idézzük a Karikó elképesztő életútját taglaló cikkeket, beszédeket. Büszkeség ez nekem is, nektek is, magyaroknak, nőknek, mindannyiunknak.
Karikó Katalin életútja olyan, mint egy tündérmese. Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer az Alföld közepén egy nádfedeles házban egy kislány, aki nagyon szerette az élővilágot. Vezetékes vizük ugyan nem volt, de szerető, támogató családi és iskolai közeg igen, amiben a kislány elhitte, hogy tehetséggel, szorgalommal és kitartással elérhet szinte bármit. Mesénk hősének szerencséje volt, útja során sok adományozóra és segítőre tett szert (így hívja őket a mese morfológiája) és még több ellenfélre, akik akadályozták őt, de ezzel nagyot lendítettek is rajta.
Ahogyan ő mondta: „Köszönetet mondok azoknak, akik megnehezítették az életemet. Nélkülük nem lennék ma itt”.
Mert a hősnek akadály kell, hogy legyőzze, ezáltal lesz azzá, aki. Sima és göröngyöktől mentes útról nem születnek népmesék, de modern tudományos mesék sem. Karikó Katalin pályája viszont mesébe illő, szívesen olvassuk, és jólesik hinni abban, hogy bárkivel megtörténhet.
De…
Azt hiszem, hogy a mai oktatásügy helyzetét tekintve ez a kislány itt, a XXI. század harmadik évtizedében talán még a szomszéd településig sem jutna el. Karikó Katalin több interjújában, beszédében is megemlékezett egykori tanárairól, akik segítették az úton, amin elindult, támogatták, tanították, „tehetséget gondoztak”. Azt gondolnánk, hogy most a nagy lehetőségek ideje van, a XXI. század harmadik évtizedében már bárki bármit megtanulhat, bármihez hozzáférhet, bármit elérhet, hiszen a ma már mindenki számára elérhető közoktatás lehetőséget teremt számára, hogy előbbre jusson. Ez azonban így ma nem igaz. Legalábbis nem mindenhol.
Hősünk elbukik, ha a parazsat evő táltos paripa fáradt, kiégett és túlterhelt, mert másodállása van, vagy annyi tanórája, hogy fel sem bír rá készülni, nemhogy még szakkört is tartson a hőspalántáknak. Ez a paripa nem táltos, csak egy rozzant gebe az istálló sarkában, akit nem térít már magához a parázs sem. Hogy repítse így mesénk hősét az óriások vagy tündérek birodalmába? Észre se veszi a kislányt, annyi gondja-baja van.
Az a közhellyé vált kellemes kollektív tudat, hogy a magyar oktatás világszínvonalú, már nem igaz. Vannak remek iskolák, ahonnan világversenyek győztesei kerülnek ki, de ez csak a felszín pár százaléka.
Ráadásul ezek az iskolák is küzdenek már egy ideje a színvonal megőrzéséért vagy éppen a túlélésért. Nem új keletű dolog ez, Klebelsberg Kuno, egykori vallás- és közoktatásügyi miniszterünk már az 1920-as évek végén így írt a magyar tehetségekről: „Nincs ország, ahol több lenne a tehetség, mint éppen magyar földön, de egyúttal nincs ország, ahol a tehetség nehezebben tudna teljes kifejlődéshez jutni, mint éppen miközöttünk. Az idegen nemzetek négyzetre emelik kiválóságaikat, mi magyarok gyököt igyekszünk belőlük vonni.”
Hősmeséink főszereplőit nemhogy segíteni nem tudjuk, de útnak indítani sem. Ha valaha Klebelsberg vagy bárki, aki ebben az országban azt remélte, hogy majd a XXI. század a tanulás lehetőségéről szól majd azok számára is, akik ehhez kevéssé jutottak hozzá, az nagyot tévedett. Nem jó érzés leírni, de a rendszer elavultsága, a benne dolgozók túlterheltsége és az igenis létező, de társadalmi szinten még mindig tudomásul nem vett tanárhiány miatt még az is lehet, hogy a XX. század hetvenes éveiben Kisújszállásról több esélye volt a Nobel-díjig jutni Karikó Katalinnak, mint ma az iskolások nagy részének.
A mai köznevelés mélyén, falusi kisiskolákban, kisvárosi vagy éppen fővárosi középiskolákban, ahonnan az elmúlt években kikoptak az adományozó és segítő meseszereplők, ott várakozik jó néhány Karikó Katalin, akikről sosem fog kiderülni, hogy mivé válhattak volna, mert senki sem veszi észre őket.
És ami mindebben a legnyomasztóbb: ha hősünk el sem hiszi, hogy érdemes útnak indulnia, mi lesz a tündérmeséinkkel, mi lesz a gyerekeinkkel?
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ stockbusters
