Táncból sütemény, szerelmesekből üzlettársak: Gerti és Attila, a Sütit akarok alapítóinak története

–

Fiala Borcsa/WMN: Honnan érkeztetek a cukrász szakmába?

Kapusi Gerti: Közgazdász szervezetfejlesztő vagyok végzettségem szerint, dolgoztam is a szakmában három évet. Nagyon szerettem, akkoriban úgy hittem, majd onnan is megyek nyugdíjba. De azt is elhatároztam: ha már nyugdíjas leszek, akkor nyitok egy sütizőt, ahol reggel elkészítem a nagyi-sütiket, délután pedig eladom. Végül erre jóval korábban került sor. 

A cégnél, ahol dolgoztam, olyan változások indultak el, amikről tudtam, nem szeretnék már bennük részt venni. Elkezdtem a váltáson gondolkodni, aztán ebből alakult ki szépen minden. 

Addigra már táncot oktattam, ott ismerkedtem meg Attilával. Én mindig táncoltam, tornáztam, apukám volt az első társastánc bajnok Magyarországon. Közben elkezdtem a sütikről blogolni, amikor ugyanis sütöttem valamit, a barátaim mindig kérték, hogy írjam le a receptet. Egyszerűbb volt ezeket egy helyen gyűjteni. 

Hogy legyen anyag a blogra, mindig mást kellett sütni, úgyhogy elkezdtem kísérletezgetni. Atinak addigra már megvolt a kávézója, ahol hétvégente sokat segítettem, és nagyon megszerettem, hogy jönnek az emberek, adunk nekik sütit, kávét, esznek, isznak, örülnek neki. Ez hatalmas kontraszt volt a szervezetfejlesztéshez képest, ahol évekig mennek a folyamatok, tréningeket, előadásokat tartunk, majd egyszer, sok idő elteltével visszamérjük, hogy volt-e hatása. 

Az is árulkodó volt, hogy

valahányszor egy kézműves cukrászdáról olvastam, mindig felmerült bennem a kérdés: ha neki van, nekem miért nincs? Ekkor kezdtünk el azon gondolkodni: lehet, nekem nem egy másik HR-es munkát kellene keresni.

Menyhért Attila: Ha a legmagasabb befejezett iskolai végzettségemet nézzük: mérlegképes könyvelő vagyok. De összesen tíz napot dolgoztam ebben a szakmában, csak azért mentem el kitanulni, hogy ne vigyenek el katonának. Gyerekkorom óta táncoltam, gimnázium negyedik osztálya óta tanítottam is a táncot. Olyan iskolát kerestem tehát, ami mellett tudom a táncoktatást is csinálni. 2004-ben saját iskolát alapítottam, egy idő után azonban ez már nem volt számomra elég kihívás. 

Mivel édesanyám nagyon jól süt, és dolgozott is a régi nagy cukrászdák közül háromnak is, illetve a Rosensteinnél, kitaláltam, hogy a termékeit adjuk el kávézóknak. Pár hónap után az egyik partnerünk szólt, hogy külföldre költözik, és megkérdezte, nem lenne-e kedvünk átvenni az üzletet.

Egy év után megtízszereztük az azt megelőző forgalmat – ebből azt a következtetést vontam le, hogy van keresnivalóm a vendéglátóipari szakmában. A korábbi tulajdonos, látva a sikereinket, vérszemet kapott, vissza akarta venni az üzletet, amiből volt egy kis nézeteltérés… úgyhogy inkább átjöttünk ide.

F.B./WMN: Mellette az építőiparban is dolgozol.

M.A.: Így van. Minél csóróbban nősz fel, annál inkább kell mindenhez értened. Apám kiváló szakember, kőműves, 14 éves koromtól fogva mentem vele dolgozni, mellette megtanultam a szakmát. Van egy pici brigádunk, amivel építőipari kismunkákat csinálunk, nagyon szeretem.

Amúgy tudod, milyen ideges lett Gerti, amikor életében először próbált burkolt tortát csinálni, és nem ment neki, én meg odaléptem, és két vassal elhúztam tökéletesre? De hát nekem ebben nagy gyakorlatom van! Csak azt nem lehet lenyalni az ujjadról.

F.B./WMN: Te is két lovon ülsz egyszerre, Gerti, hiszen a cukrászdátok mellett a Paprika tévében is sütsz.

K.G.: Nekem nagyon erős az introvertált és az extrovertált részem is. Néha kell, hogy ne szóljon senki hozzám, hadd üljek magamban, de az sem okoz problémát, hogy kiálljak száz ember elé egy tréningen. Volt egy törzsvendégünk, akivel nagyon összebarátkoztunk, és akiről kiderült, a tévénél dolgozik, ahová épp olyan valakit kerestek, aki szeret és tud sütni. Elmentem castingra, ahol megnézték, tudok-e egyszerre beszélni, meg főzni. 

F.B./WMN: Nem ti vagytok az első vállalkozók, akikkel beszélek, és akik – bár létrehoztak valami nagyon klasszat, sikereset, – a történetük elmondása közben többször említik: végül is véletlenül alakult úgy, ahogy.

M.A.: Erről vannak elméleteim. A pillangó hatásban hiszek: hosszú évek alatt egy icipici esemény megléte vagy hiánya teljesen más életutat eredményez. Ha mi nem találkozunk, ha nem szeretünk egymásba, ha nem maradunk együtt, akkor ez most nincs. Akkor Gerti maradt volna szervezetfejlesztő, én pedig harmadjára is elvált tánctanár lennék. Fel szoktam magamnak tenni a kérdést: vajon az életem sorozatos véletlenek eredménye? Igazából nem is én csináltam? A válasz: igen is, meg nem is. Kell az élethez egy kis szerencse, de ha az ember otthon ül, nem lesz soha szerencsés. Ahhoz menni kell, hogy a szerencse szembe jöhessen.

Ha engem most innen kiragadsz, és ledobsz egy olyan országban, aminek a nyelvét sem beszélem, akkor én öt év múlva ugyanitt fogok tartani.

F.B./WMN: Mi az, ami szerintetek kell ahhoz, hogy az ember merjen nagyot váltani?

M.A.: Kell az erős hátország, ami megtart lelkileg, mert az elején jönnek ám a sírógörcsök. Ez lehet párkapcsolat, szülő, vagy egy baráti kör. 

K.G.: Tőlem sokszor kérdezik, hogy lehetne cukrászdát nyitni, mit tanácsolok. De azt nem lehet elvenni az én történetemből, hogy nem egyik napról a másikra váltottam.

Nem felmondtam az irodai munkámat, majd másnap bejöttem ide sütit sütni.

Abban, hogy ide eljutottunk, benne van a blogolás sok éve, a kísérletezés, hogy úgy tudtam megnyitni a cukrászdát, hogy kész receptjeim voltak, amikről tudtam, hogy működnek. Azt is láttam a korábbi tapasztalatokból, hogy amiket mi csinálunk, arra van igény.

Én álltam a Mikszáth téri kávézóban hétvégente, amikor a sarokig kígyózott a sor, és nem tudtam kimenni még pisilni sem. Úgyhogy én ezt tanácsolnám: ha karrierváltásban gondolkozol, próbáld ki magad először kicsiben. És persze, cuki, hogy most itt ülünk a vajas illatban, a rózsaszín környezetben. De amikor be kell hordani heti rendszerességgel a kocsiból 150 kiló árut, az nem annyira cuki. Vagy ha hívnak, hogy leolvadt a fagyipult. 

M.A.: Mi úgy élünk együtt 16 éve, hogy én egy belvárosi, hagyományörző, kétnyelvű cigány családból származom, a nagyszüleim között több az írástudatlan, mint az írástudó, Gerti pedig hamisítatlan budai úrilány, mérnök papa, pedagógus mama, fuvolán játszott, teniszezett, művészi tornázott és még latinul is tanult. Ehhez képest összejöttünk, és együtt vagyunk 16 éve. Tehát nekünk az alap alkalmazkodó képességünk is valószínűleg nagyon erős. 

Amellett mi nem a sikereket, a csillogást láttuk ebben az egészben, hanem a munka részét is.

Mivel a munka felől közelítettük meg, az első hat évünk nagyon megterhelő, és egyáltalán nem optimálisan működő időszak volt, amiből rengeteget tanultunk. És aminek köszönhetően most sokkal szervezettebben, gazdaságosabban tudunk dolgozni.

Két sima háztartási sütővel kezdtünk, meg egy ötliteres keverőgéppel. Ehhez képest, ha látnád a mostani gépparkunkat, zokognál a gyönyörűségtől. De ehhez kellett az első hat év.

F.B./WMN: Igen, a szép felszínt látva sokan hajlamosak azt gondolni, hogy milyen könnyű nektek.

K.G.: Nem baj, ha csak a szép felszín látszik. Nem baj, ha nem látják, hogy én este tízkor még számlákat írok, pénzt utalok, hogy kora reggel már az aznapi termelést tervezem. Vagy hogy tavaly a családi nyaraláson én reggel kilenctől délután négyig ültem az árnyékban a telefonnal a kezemben, mert az új műhelyünkkel kapcsolatban az önkormányzat kitalálta, hogy mégsem jó úgy, ahogy eredetileg terveztük. Nyilván őket nem érdekelte, hogy szabadságon vagyok… de persze nem vagyok szabadságon soha.

F.B./WMN: Milyen Magyarországon vállalkozónak lenni?

M.A.: Nem szeretek panaszkodni. De amikor azt mondják, hogy milyen jó, hogy megemelték a minimálbért, azt tudni kell, hogy azt én fizetem ki. Ahogy a járulékokat is. Magam és a tizenkét alkalmazott után. Ha kell, én állok be a pult mögé, én adom az arcomat az egészhez, és engem szid a vevő, hogy miért 1390 forint a legolcsóbb sütemény. 

Hogy az euro-árfolyam miatt mennyit drágultak az alapanyagok, az egy dolog. Hogy mennyit drágultak a járulékok az elmúlt években, az a másik. Vagy hogy az energia ára mennyivel ment feljebb. Nekem ezt az egészet úgy kell összefésülnöm, hogy megéljek belőle.

Ha megmutatnám a tavalyi számokat bárkinek, százból 99-en azt válaszolnák: hülye vagyok, hogy csinálom. Nehéz idehaza vállalkozni.

Ami nagyon hazavágott bennünket a Covid és a megemelkedett energiaárak mellett, az a kiborítóan fájó alkalmazott hiány. 

K.G.: Ember lenne, de olyan, aki hosszú távon is beválik, sajnos kevés. Amit talán sokan nem tudnak: egészen más egy tizenkét fős kis céget működtetni, mint egy nagyobb vállalatot. Ha nálunk a két cukrászból egy beteg lesz, vagy az egyik alkalmazottunk elmegy egy hónap táppénzre, az óriási kiesés. 

Amit még muszáj kiemelni, és ami tíz éve nem változott: az a hatóságok hozzáállása. Eleve úgy érkeznek, hogy biztosan nincsen minden rendben. Nagyon sok NAV-ellenőrzésünk van, és bizony vannak olyanok, akiknél látszik: ha törik, ha szakad, de megkeresik a kákán a csomót.

Persze, aki hibázik, az fizesse meg. És mindenki hibázhat. De amikor az ő általuk kiadott rendszer miatt te hibázol, és abból utána neked lesz bajod, arra nem mondhatsz semmit. 

Azt érzem, hogy nem az az irány, hogy segítsék a vállalkozókat, hogy jól tudjanak működni, hogy szabályosak legyenek, értsék, működjön a rendszer, hanem a hibakeresésre fókuszálnak, meg arra, hogyan lehet mindenkiről több százezer forintot legombolni. És persze, fellebbezhetsz – de akkor még többet kell majd fizetned. 

M.A.: Az viszont pozitívum, hogy nagyon sokat fejlődött az online ügyintézés. Viszont ami nekem még furcsa: aki alkalmazotti státuszban dolgozik, az hajlamos utálni bennünket. Van idehaza egy általánosan elterjedt kép, hogy a vállalkozó trükközik és csal.

F.B./WMN: Mi a titka annak, hogy jól tudjátok a közös vállalkozást menedzselni, hogy tizenhat éve tudtok nonstop együtt élni és dolgozni?

M.A.: Mi így működünk jól, hogy a nap 24 óráját együtt töltjük. Így jönnek az ötletek. Ilyen hatással vagyunk egymásra.

K.G.: Nagyon inspiráljuk egymást. Rengeteg olyan sütink van, amit az egyikünk kitalált, és a másikunk hozzátett valami pluszt. De ez már a tánciskolában is így volt.

Fiala Borcsa