Egyedülálló apák: olykor hősök, de a legtöbbször láthatatlanok

–

Munkahelyi gondok

Sándor a párja szerhasználata miatt döntött a külön út mellett, az anya a közös kislányuk ötödik születésnapját követően költözött el otthonról. „Egyre jobban lecsúszott. Én mindent megpróbáltam, hogy viszonylag jó kapcsolatuk legyen, de ez aztán kimerült az esti telefonálgatásokban.” A válás során a gyereket a férfinak ítélték, az anya nem igazán kereste a kapcsolatot a lányával, nemrégiben pedig elhunyt. „Az életébe került a függősége.”

Amikor egyedül maradt a lányukkal, Sándornak sokat segítettek az óvónők, illetve amíg élt, Sándor édesanyjára is lehetett számítani. 

A férfi most igen nehéz helyzetben van, amióta a kislánya iskolába jár, ő pedig teljesen magára maradt. „Az ovit még sikerült úgy-ahogy végigvinnem. Ám a suli húzósabb lett, nem tudtam továbbra is a hajnalokat és a délutánt, az estéket a munkának szentelni, úgyhogy a »családbarát« munkahelyemmel végül elváltunk egymástól. Másik munkát nem találok, a szakmámat nem tudom otthonról elvégezni.

Azt meg nem tolerálja egyetlen munkáltató sem, hogy reggel vinnem kell a kislányom suliba, délután pedig menni kell érte.”

Anyapárti társadalom?

Dániel egy bő évtizedes párkapcsolat után vált egyedülálló apává. Az anya kérésére – sok vitát követően – végül úgy egyeztek meg, hogy a nagyobbik gyerek az apánál marad, a kisebbiket pedig az édesanyja viszi magával. „Nem hagyott neki választási lehetőséget. Szerettem volna, ha a testvérek együtt maradnak, de ez sajnos nem így alakult.”

A férfi nagyon rosszul viselte a kialakult helyzetet. „Mélyen becsapva éreztem magam, teljesen összetörtem lelkileg. Szinte élni sem volt kedvem, mégis mennem kellett dolgozni, el kellett látni a gyerekeimet, és támogatni őket ebben a nehéz időszakban. Mindemellett folyamatosan harcolnom kellett azért, hogy a kisebbik gyerekemmel is elég időt tölthessek.”

Ő úgy érzi, a társadalom még mindig inkább anyapárti, egy férfiból nem feltétlenül nézik ki, hogy képes ellátni egyedül egy gyereket, és a bíróságok is inkább az édesanyáknak ítélik a gyerekeket. „Pedig szerintem nem lenne szabad különbséget tenni anya és apa között. A világban szinte alig esik szó az egyedülálló apákról, mintha láthatatlanok lennénk.”

A hétköznapok során ő azt érzi különösen nehéznek, hogy senki nincs mellette, akitől visszajelzést kaphatna: jól csinálja-e a szülőséget. Ha nehéz napjai vannak, akkor is ott kell lenni, helyt kell állni, nincs szünet. Ahhoz, hogy el tudja magukat tartani, kénytelen két műszakban dolgozni, illetve a testvére segítségét is igénybe kell vennie, ha nem ér haza időben. „A munkahelyemen szerencsére rugalmas a beosztás, ami nagy könnyebbséget jelent.”

Mindezekkel együtt úgy érzi, most sokkal jobb a viszonya a gyerekeivel, mint amikor még párkapcsolatban, együtt nevelték őket a volt párjával.

„Korábban nem becsültem meg eléggé az időt, amit a gyerekeimmel tölthettem – most már tudom, mennyire értékes ez.”

Dániel nagy utat tett meg, amióta egyedül neveli a gyerekeit. Azt mondja, az elején el sem tudta képzelni, hogy képes lesz helytállni. „Tele voltam félelemmel és kétséggel, most viszont már rutinszerűen viszem végig a napokat. Büszke vagyok arra, amit elértem, és arra is, mennyit fejlődtem önismeretben és emberileg. Egész életemben úgy éreztem, hogy egyedül vagyok a világ ellen – már gyerekként is –, ez megtanított arra, hogy erős legyek. A nehéz napokon viszont mindig a gyerekeim azok, akik továbblendítenek. Egy ölelés, egy mosoly, ahogy felderül az arcuk, amikor meglátnak – ezek a pillanatok adják a legtöbb erőt.”

Félbevágott család

Péteréknél is hasonló volt a helyzet: a válás után elosztották a gyerekeket, így ő másfél éve neveli egyedül a most 14 éves kislányát, míg a másik lánya az anyukájával él. Hogy fenn tudják tartani magukat, ő is két állást vállalt. „Viszont minden este van meleg étel az asztalon. Ezt megfogadtam, és tartom is ehhez magam. A háztartási munkákat a lányommal megosztjuk, de nyilván úgy, hogy neki kisebb rész jusson. Mostanra működőképes lett a rendszerünk, de azért eléggé fárasztó agyban mindenhol toppon lenni. De nem panaszkodom, mert ez sokkal jobb, mint ami előtte volt.”

Az egyetlen problémának azt gondolja, hogy a volt párja egyáltalán nem keresi a vele élő lányukat.

Csak az idő számít, amit a gyerekeddel tölthetsz

Roland a gyereke születése után egy hónappal özvegyült meg. A legnehezebbnek az idő beosztását találja az életükben, ami örökös zsonglőrködésre kényszeríti, és emiatt úgy érzi, magánéletre már egyáltalán nem jut lehetősége. 

A társadalom hozzáállását szélsőségesnek éli meg. Vagy hősként tekintenek az egyedülálló apákra, vagy úgy vélik, képtelenek egyedül gondoskodni a gyerekükről.

„Szerintem az egyedül gyereket nevelő anyák is ugyanolyan hősök. Talán annyi, hogy a gyerekét egyedül nevelő apa sokkal ritkább.”

Leginkább a gyerekéből tud erőt meríteni. „Nekem ez a helyzet azt tanította, hogy az életben semmi más nem számít, csak az az idő, amit a szeretteiddel tudsz tölteni. Másnak is ezt javaslom: ez legyen az első az életében, mert más úgysem számít. Mikor ott a baj, akkor jön rá az ember, hogy sem a munka, sem a pénz nem ér semmit.”

Gyerekkel társat keresni: lehetetlen

Gábor hét éve neveli egyedül a lányát. A legnehezebbnek az életükben a logisztikát találja: egyensúlyozni a munkahely és az óvoda, iskola között. Szerencséje van, mert ha kell, segítenek neki más szülőtársak. Sokan támogatják, azt mondják, büszke lehet magára, amiért így helytáll. A társkeresés esetén azonban már nem annyira érzi ezt a pártoló hozzáállást. Úgy tapasztalja, amikor a másik szembesül vele a hétköznapok során, pontosan mivel is jár egy gyerek, akkor meghátrál.

„Valamilyen szinten boldog vagyok, hiszen itt a gyerekem, akiért bármit megteszek. De hiányzik egy társ, a sok csalódás után pedig nehéz újra bízni. Nem tagadom, volt, hogy sírva ültem az ágy szélén, mert lelkileg annyira megviselt ez az egész, és a lányom jött oda vigasztalni, hogy apa »nincs semmi baj én itt vagyok veled«.”

Egyedül viselt egészségügyi terhek

Attila és a párja hosszú, szerelemmel teli, „szinte tökéletes" kapcsolatban döntöttek úgy, hogy szeretnének közös gyereket. A kisbaba születése után azonban nem volt egymásra elég idejük, eltávolodtak egymástól, hiába volt korábban erős az összhang közöttük.

„A volt feleségemnek nem volt türelme a gyerekhez, nem érezte sose igazi anyának magát. Neki a gyerek inkább nyűg volt. Elment, amikor a fiunk három éves volt. Nem is érdeklődik iránta, anyagilag sem támogat bennünket.

Nem tartjuk a kapcsolatot. Hogy a gyerekem ezt hogyan élte meg, az külön cikket érdemelne.” 

Attila azt mondja, az élete folyamatos rohanásból áll, semmire nem jut elég ideje. „Beviszem az óvodába, aztán rohanok be a munkahelyemre, ledolgozom a nyolc órát, majd megint rohanás az óvodába, hogy ne várjon rám sokat a kisfiam. Nehéz az is, hogy munka után ne legyek fáradt, legyen energiám játszani vele, közös programokat csinálni, főzni. Minden hétvégén próbálom magam utolérni.”

Másfél évvel ezelőtt kiderült, hogy a fiának izomsorvadása van, amit gyógyszerrel és gyógytornával próbálnak kezelni, hátha el tudják kerülni, hogy a fiú kerekeszékbe kerüljön. „A gyógyszeres kezelést négyhavonta kell kapja a gerincébe altatásban. Erre élete végig szüksége lesz. Ez lelkileg nagyon megvisel minket, és nincsen senki, akivel ilyenkor megoszthatnám az érzéseimet.”

A munkahelye nagyon támogató, a társadalom hozzáállását azonban nagyon rossznak tartja. A kórházban rendszeresen megkérdezik tőle, miért ő van a gyerekkel, hol van az édesanyja.

„De volt olyan is, hogy a másik kis beteg anyukája kérte át magát egy másik szobába, mert nem akart egy apával egy szobában aludni.” 

A párkapcsolati próbálkozásai is kudarcba fulladnak, a nők nem igazán tolerálják, hogy nincs ideje azonnal válaszolni, vagy estére teljesen kidől. „Egy idő után már feladja az ember, és nem ismerkedik.”

Különösen igazságtalannak érzi a kormány új intezkedését az SZJA-menetséggel kapcsolatban. „Helyeslem, hogy segítik a szülőket, de ez így, ebben a formában nagyon igazságtalan. Az én gyerekem is olyan, mint a többi, én is szeretnék neki mindent megadni, neki is ugyanúgy kell enni, ruházkodni. A kormánynak nem lenne szabad szülő és szülő, vagy gyerek és gyerek között különbséget tenni.”

„Sajnálom, hogy így alakult a fiam élete, nem ilyet terveztem neki. Nehéz egyedül, egy fizetésből megélni. Ezektől függetlenül nagyon jól elvagyunk ketten, meg is szoktuk így.

De azért néha jó lenne valakivel beszélgetni, hogy ne mindent csak magamba fojtsak.”

Az egy felnőtt–két gyerek nem család?

Krisztián a volt feleségével közös gyerekfelügyeletben állapodott meg. „A legnagyobb nehézség az volt, hogy a nulláról kellett indulnom. Otthagytam a régi életemet, a közös cuccaink, bútoraink nagy részét is nekik hagytam. Nem voltak bútoraim, nem volt lakásom sem. De kellett valami hely, ahol a gyerekeim is velem lehetnek.” Most átmenetileg egy olyan kertes házban lakik, ami 35 kilométerre van a volt feleségétől, ezért rengeteget kell ingáznia az otthona, a munkahelye és a gyerekei lakóhelye, iskolái között. „Össze kellett szorítanom a fogamat, és a semmiből előteremteni, amit csak tudok.” 

Krisztián úgy látja, az „egy felnőtt–két gyerek” csomagot sokan nem tekintik családnak. A legtöbb helyen például ők nem kaphatnak ilyen felállásra tervezett családi jegyet. De azzal is meg kellett küzdenie, hogy egyik iskolai szülői üzenőcsoportnak sem volt korábban tagja. „Ha szülőire mentem, meg voltak lepődve, mert hogy az apukák nem szoktak válaszolni, nem szoktak érdeklődni.”

Hogy egyedül kell mindent menedzselnie, az felszabadító erővel is bírt, korábban a párja nem szívesen vonta be a gyerekekkel kapcsolatos teendőkbe, és az ötleteit sem támogatta. 

„Mivel minden le lett nullázva, rá kellett jönnöm, mit is akarok az élettől, hogyan is képzelem a gyereknevelést, hogyan szeretnék velük kapcsolódni. Kiderült, hogy egyáltalán nem úgy, ahogyan a volt feleségem. Amióta a saját érzéseimet követem, szinte új ember vagyok.”

Nagyon bántja, hogy nem lehet mindig együtt a gyerekeivel.

„Én egész nap az apjuk akarok lenni, mindennap, és ezt nem lehet.”

Úgy érzi, nehezen tud érvényesülni, mint szülő. „A legtöbb helyen (például az iskolával és annak közösségével kapcsolatos dolgokban) az anyukák vannak előtérben, ha ott akarok valamit, azért meg kell küzdenem.” 

Egy másik incidens is nagyon mellbevágta azzal együtt, hogy jellemzőnek érzi a hozzáállást. „Egy volt munkatársam megkérdezte, hogy tudok-e főzni, mosni, ruhát hajtogatni, vasalni, a gyerekek dolgait intézni. Mindegyikre igen volt a válasz. Erre azt mondta: akkor neked tényleg nem kell feleség. Nem tudom, ez vicc akart-e lenni. Ha akarnék is második házasságot valaha, nem ilyet keresnék.”

A szőnyeg szélére tolva

István hat éve neveli egyedül a 17 és a 12 éves lányát, miután a váláskor a gyerekek őt választották. „Nem könnyű egyszerre anyának és apának lenni. Lányos apaként nem igazán tudom, hogyan magyarázzam el a női dolgokat.”

Ő úgy érzi: az apák olykor bizony ki vannak közösítve.

Fiala Borcsa