–

„Még jó, hogy nem ettem semmit – azonnal visszajönne minden” – állt a hozzászólás egy bejegyzésem alatt, aminek semmi köze nem volt az LMBTQ-identitáshoz. „Ha javasolhatom, ne reagálj tartalmakra, amiktől hányingered van, mert az algoritmus az érdeklődési körödként fogja értelmezni, és sok hasonlót mutat majd a hírfolyamodban” – válaszoltam, mert mi mást mondhatnék, vagy nem mondhatnék.

Írhattam volna valami alaposan átgondolt sértést, amivel én is megpróbálok a bully-m lelkébe taposni – ezzel elindítva egy véget nem érő kommentpingpong-meccset. És azt is megtehettem volna, hogy nem válaszolok semmit – sem neki, sem a további három, öt, tíz, huszonöt, száz hasonlónak, akiket magával hoz. Mert sosem egyedül érkeznek. Ez utóbbi, amit rendre tanácsolni szoktak emberek: „ne figyelj rájuk”.

Mert hogy „egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá” – ami jól hangzik, csak éppen nem segít, mert a szótlanság, tétlenség egyfajta belenyugvás is.

És természetesen elindulhatunk az önsegítő könyvek diktálta filozófia felé, mely szerint ne az alapján határozd meg a saját értékedet, hogy mások hogyan értékelnek, csak az a gond, hogy ez a stratégia nem mindig működik, sőt, van, hogy visszájára fordul.

Ha elhitetem magammal: az én hibám, hogy megérintenek a kommentek, melyek szerint beteg, selejt, genetikai hulladék vagyok, el kéne gázosítani, vagy élve elásni, akkor egyszeriben már nemcsak a másoktól érkező baszogatás fáj, hanem az is, hogy én, ellentétben más, emelkedett emberekkel, nem tudom minden esetben függetleníteni magam ezektől. És most az „én”-t idézőjelbe teszem.

Mert ez az egész nem rólam szól

Hanem halott gyerekekről, akik cikinek érezték elmondani a szüleiknek, hogy bántva vannak. És minden szülőről, aki normalizálja azt, hogy ember így beszél emberről, emberrel.

És szól a jövőnkről, ami rendkívül sötét és ijesztő, ha nem lépünk fel hangosan és határozottan, ha azt halljuk-látjuk: bárki egyfajta erőviszony-eszközként használja a bántalmazást. Vagy hatalomszerzésre és megtartásra.

Mert hogy amellett, hogy mindannyiunkat érintő problémáról, de inkább tragédiáról van szó, az online kommentek választásokat döntenek el. És szemléltetik, hogy mekkora bajban vagyunk – társadalmilag, emberileg, mentálisan. Mert nem igaz, hogy ha nem beszélnék Pride-ról, ha nem vállalnám fel büszkén az azonos nemű páromat, vagy nem viselnék szoknyát épp olyan természetességgel, mint nadrágot, akkor jobb lenne.

Mert elég az, hogy valaki, mondjuk, másképp anya, másképp vallásos, másképp eszik. Másképp kitől? Mitől? Hát bárkitől és bármitől. Semmilyen féle-fajta gyermeknevelés, spirituális irányzat vagy életmód-választás nem garantálja azt, hogy nem lesznek, vagy akár kevesebben lesznek azok, akik szerint az deviáns, veszélyes és ostoba. Bár le lehetne egyszerűsíteni arra, hogy csakis X vagy Y csoport a bully.

A bully ugyanis bennünk van. Mindannyiunkban

Ott volt, amikor még beszélni sem tudtunk, de félrelöktük a szomszéd gyereket, hogy hozzánk kerüljön a játék. Amikor röhögtünk az osztálytársunk cipőjén, frizuráján, fogain, szülein, nevén – mindenen tudtunk röhögni, mert már akkor sem kellett igazi indok arra, hogy genyák legyünk.

Én magam, bevallom, igazi főgenya voltam tinikoromban. Nyilván nem mindenkivel, de sokakkal.

Biztosan belejátszott az is, hogy nekünk, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején született X generációsoknak, akik a Kegyetlen játékok című filmen szocializálódtunk, sok hősünk volt, akiknek a menősége a genyaságában rejlett. Akiknek moláris konklúziója az volt, hogy kegyetlenkedni akkor is megéri a hatalom érdekében, ha abba szó szerint valaki belehal.

Sosem verekedtem, de áskálódtam, kavartam és gonoszkodtam, és elismerendő eredményként éltem meg, ha valakit sikerült „kicsinálni”. Egy odavetett: „Wow, hogy meghíztál a nyáron!”, egy ideális pillanatban és környezetben elejtett pletyka, vagy egyszerűen csak valaki más erényeinek kétségbevonása, és azzal párhuzamban egy gyengesége felerősítése büszkeséggel töltött el. Miért? Mert seggfej voltam.

Összehasonlíthatatlanul több jót tudnék írni, és írok is a családomról, mint rosszat, de nem lenne igazságos, ha nem ismerném be magamnak: nálunk teljesen természetes volt a bullying. Felnőttek körülöttem gyakran csúnyáztak, kövéreztek, becsméreltek más felnőtteket, és néha gúnynevek is tartoztak ismerősökhöz. Ha pedig mi, gyerekek röhögtünk más gyerekeken, volt, hogy velünk röhögtek. Pedig jó emberek.

Biztos azok között is van jó ember, aki hányós emojit rak a képem alá

De még jobb volna, ha ez a tette nem lenne elfogadott. És – ahogy az én családomban is változott a hangnem – magunkat és másokat, a rokonainkat, a barátainkat, a szomszédainkat, a kollégáinkat gyengéden, vagy határt húzva, de sosem erőszakosan nevelhetnénk. Mára a társadalmunk alapműködése lett a bully kultúra.

Egy világ, ahol a „szókimondó” és a „gonosz” közötti határ elmosódni látszik, ahol a kettős mérce lett a mérce.

Egy kommentelő lazán leírja egy zsidó / arab / meleg / fekete / feminista / vagy a saját politikai álláspontjától eltérő ember halálhíre kapcsán, hogy „természetes szelekció”, miközben egy Facebook-csoportból való kirúgást is diszkriminációnak, propagandának tud be.

A mobbing, azaz munkahelyi bántalmazás külön írást is megérne, mégis, a mai napig istenítjük (én legalábbis biztosan) Miranda Priestlyt, Meryl Streep karakterét Az ördög Pradát visel című filmből, miközben ha valaki úgy bánna velünk, mint ő a beosztottjaival, eszünkbe nem jutna piedesztálra emelni. Lehetséges volna, hogy mindannyian Stockholm-szindrómában élünk?

Az iskolai, munkahelyi és online bántalmazás egyaránt egy olyan rendszer tünetei, amiben az empátia gyengeségnek számít, az érzékenység nevetséges, a védekezés pedig hiszti.

És míg generációk nőttek fel úgy, hogy senki nem tanította meg nekik az érzelmi biztonság fogalmát, megérkeztünk oda, hogy rendre a legtöbbet és legsúlyosabban bántalmazott csoportok vannak kikiáltva a legveszélyesebbnek.

A gyermekvédelem égisze alatt zajlik az uszítás – a legnagyobb fenyegetettségnek kitéve a gyermekeket. Annak, hogy olyan világban kell helytállniuk, ahol egy súlyos bántalmazás „csak egy komment volt”. Ahol az a bizonyos mondat lehetett valaki számára az utolsó csepp a pohárban. A kommentek hatnak. Ha nem is feltétlen arra, akinek szánták – másokra, akik olvassák.

Ezért nem szabad, és nem is fogok átsiklani a gonosz hozzászólások felett. Van egy kampány – amihez bárki csatlakozhat, akit valaha bántottak, bántalmaztak online. Nem kell hozzá ismert embernek lenni, hiszen mind látjuk, hogy egy hír, újságcikk, videó alatt is kibontakozhat olyan vita, melyben kíméletlen, elnyomó, szívtelen, brutális, rettenetes személyeskedések születnek.

A projektet Fancsikai Eszterrel ötöltük ki. Az egész onnan indult, hogy megosztott egy neki szóló odaböfögést, amire bemásoltam neki egyet, ami hozzám érkezett (éppen az „Arbeit macht frei” felirat alá kívánt valaki). Megkérdeztünk sok ismerőst, csatlakoznának-e egy közösségi mozgalomhoz, ahol magunk olvasunk fel nekünk, rólunk írt válogatott bunkóságokat – a #HogyBeszélsz hashtaggel.

A legtöbben nemet mondtak, amiért természetesen nem hibáztatom őket. Fájdalmas tud lenni. De ha együtt csináljuk, kevésbé félelmetes. Amikor megnyomtuk a „posztolás” gombot, forró dróton voltunk Eszterrel – ő egy szülői értekezlet előtt törölgette a könnyeit, én egy olaszországi barkácsáruházban remegtem a szúnyoghálós és ereszcsatornás sor között. Jobban megviseltek a másoknak írt kommentek, mint a nekem címzettek.

A napokban egyre több videó bukkan fel, és az is kiderült, hogy a hashtag már korábban is megihletett tartalomgyártókat. Nagyon jó látni, hogy egyre többen érzik, értik, milyen sokat jelenthet másoknak, ha látják, hallják, hogy nincsenek egyedül, és nem velük van a baj, ha bántalmazzák őket, másrészt pedig a bullyk kihangosításra kerülnek. Minden, amit ránk mondanak, őket írja le – pontosan.

Tényleg nincs megfelelő szó arra, amikor egy nő azt írja egy másik nőnek: „Nevetnem kell rajta, hogy azon sír, milyen sokat várt a gyerekre, miközben kb. nulla rásegítéssel összejött neki!” Amikor egy ötvenes férfi azt írja egy fiatal nőről, hogy „Nálunk az ilyet háromezerért elaltatja az állatorvos.” Amikor ember azt írja embernek, hogy „De telibe verném egy serpenyővel!”.  

A kutyája glutént szagol és szociális falakat bont le – Sziklai Bengyel Nóra tréner története

WMN Life – 2025. június 7. – FB

 

Amikor Szentesi Éva megírja utolsó nyilvános bejegyzését, mert nem engedi tovább mérgezni a lelkét. Mert van, aki olyan mélyre csúszik, hogy éveken át tudatosan bánt és zaklat egy olyan embert, aki tehetségét és saját személyes küzdelmét is rákedukációra használja – másokon és önmagán segítve.

És ezt az egészet valahol ott kellene elkapni, amikor a TikTok vagy a Reddit népe kikiált valakit cringe-nek. Verbálisan és írásban, egyénileg és szervezetten, civilként és hivatalosan felelősségre vonni azokat, akik éltetik a bully kultúrát.

Nem, nem az a cél, hogy toxikus pozitivitásban élve soha senki ne ereszthessen el egy negatív véleményt. Még csak nem is az az elvárás, hogy mindig mindenki mindent udvariasan, előzékenyen és kedvesen kommunikáljon – bár jól hangzik, de távol áll a realitástól. Nem baj, ha vitázunk. Nem baj, ha nem értünk egyet. Az se olyan nagy baj, ha néha felcsattanunk, főleg, ha utána felismerjük, hogy nem volt rendben. És legközelebb másképp szólunk.

A cél az, hogy ne tegyük azt másokkal, amit nem akarnánk, hogy velünk vagy a gyerekeinkkel tegyenek. A – sajnálatos módon egyelőre nem működőképes – cyberbullyingot büntető törvények, az azt kiszűrő, közösségi médiát tisztító szankciók nélkül nincs más eszköz a kezünkben a gyűlöletkultúrával szemben, mint ez a kis takarítórongy, amit mindenkinek magának kell használnia. Mielőtt belefulladunk ebbe a mocsokba.

A #HogyBeszélsz egy kollektív online tértisztítási kísérlet. Egy felhívás arra, hogy ne etessük, és ne is tűrjük meg a gyűlöletet.

A közösségi platformokra feltöltött videókban közös, hogy az első reakció gyakran a nevetés. Én is felnevettem több, nekem szánt aljas kommenten. Aztán jön a racionalizálás. A harag. A szomorúság. És végül az elcsendesedés. Akkor lesz igazi tétje ennek az egésznek, ha ez után jön a cselekvés.

Steiner Kristóf

Fotó: Vollmuth Krisztián