–

Bár az internet hatása a mindennapi életünkre nagyon komplex témakör (igazából akárhány évesek is vagyunk), én azért szeretnék kiemelni két fontos területet: az egyik az információk valódisága, a másik pedig az egymással való kommunikáció módja, mert szerintem ez a két dolog, amitől a leginkább féltjük a gyerekeinket. (A szexuális vagy bármilyen természetű zaklatást én a kommunikáció egyik alpontjának tekintem, és ebben a témában nagyon ajánlom EZT és EZT a cikket, illetve EZT az oldalt.)

Mind szar mentális állapotban vagyunk

Kezdjük ott, hogy felmegyek a Facebookra, és azt látom, hogy az ismerőseim jelentős része vagy vicceskedve, vagy teljesen komoly szavakkal gyilkolja egymást, mondjuk, épp a Covid–védőoltás–karantén-tengely vonalán, vagy annak kapcsán, hogy melyik empátiahiányos közszereplő mit írt/mondott/csinált, legyen szó agyonidézett könyvről vagy agyonmutogatott szülésről. Biztosan torzít valamennyit az én valóságom is, de szerintem a legtöbb ember valami hasonlót lát a saját falán, maximum korosztálytól függően több macskás-idézetes képpel körülfonva. (Aki ilyesmit posztolt valaha, évekkel ezelőtt hide-oltam.) Nálam fiatalabb aktív Facebook-felhasználók meg tulajdonképpen nincsenek. És itt sem a konkrét tartalom a lényeg, hanem a hangulat, amit látok visszaköszönni a TikTokon, a YouTube-on és néha még a békésebbnek tűnő Instán is. Szar mentális állapotban vagyunk. Mi, felnőttek is, és ez evidens módon a velünk élő kiskorúakat is érinti.

A Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulancia nemrég közleményt adott ki, amiből kiderül, hogy az elmúlt másfél év nyomán ötszörösére nőtt a szorongásos és depressziós zavarokkal küszködő gyerekek aránya.

Ezek nyilván összefüggnek egymással, ezért kommunikálunk egymással úgy, ahogy, ezért virágoznak minden témában az álhírek és váltak virálissá városi legendák. Mindenki szereti, ha igaza van, és viszonylag arctalanul könnyű levezetni a feszültséget. Ezzel a gyerekek sincsenek másképp, csakhogy ők koruknál fogva nem is láthatnak akkora szeletet a világból (mondjuk, vannak felnőttek, akik meg nem akarnak, éljen a szemellenző), így még nehezebben egyensúlyoznak az online világban.

Egy kicsit mindannyian gémerek vagyunk – Félreértések és tévhitek a számítógépes játékok világával kapcsolatban

Júzer – 2021. november 25. – DD

 

Honnan tudhatod, hogy igazad van? (Vagy, hogy nincs.)

Éppen ezért nagyjából minden egyes ember számára kötelezővé tenném Annemarie Bon Fake című könyvét (Wendy Panders szuper illusztrációival), ami egyáltalán nemcsak az internetről szól, hanem jóval többről. A babonákkal és azok hasznosságával kezdődik, szó van benne arról, hogy az agyunk hogyan csap be bennünket, és innen szépen eljutnunk a hiteles információkig és addig, hogy hogyan lehet értelmesen kommunikálni egymással (online) akkor is, ha nem értünk egyet. A könyv olvasmányos és gazdagon illusztrált, és

nagyon sok olyan hasznos dolog van benne, amit a felnőttek egy része evidenciának tekint… csak éppen nem jut eszébe, amikor a neten olvasgat/kommentel.

A gyerekek számára pedig tényleg létfontosságú, úgyhogy a nyolcéves, egyelőre csak felnőtt felügyelet mellett és nagyon szűk területen internetező lányomnak ezt fogja hozni a Mikulás. Szerintem egyébként tízéves kortól ajánlott önálló fogyasztásra – mi arra készülünk, hogy együtt olvassuk. Biztos lesz benne olyan, amit még nem ért, de szerintem az önálló internetezésre való felkészülést nem lehet elég korán kezdeni.

Hogyan beszélünk egymással a neten?

Urbán Anikó és Villányi Gergő Bántanak! Segítesz? című könyve nem a gyerekeknek szól, hanem kifejezetten a mai tizenévesek szüleinek és tanárainak. Ez a könyv azoknak a leghasznosabb, akik nem élik az online világban az életüket, és talán hajlamosak bagatellizálni a veszélyeit. A szerzők nemcsak végigveszik, hogy milyen módjai vannak az online bántalmazásnak

a viszonylag ártalmatlan trollkodástól a kiközösítésen át a farokszelfiig, a lejáratástól a személyiséglopásig, hanem igyekeznek megmutatni ennek kapcsolatát az offline valósággal.

És azt is, hogy akit a neten bántanak, az tulajdonképpen sehol nincs biztonságban, hiszen a különböző okoseszközök segítségével a net valójában „mindig velünk van”. Ezért bármilyen netes bántalmazás sajnos sokkal nehezebben feldolgozható, mint a sima, „offline” iskolai piszkálás a nagyobb közönség és a gyorsabb terjedés miatt, és azért, mert a bántalmazott sehol nem tud elbújni, még otthon sem.

Ezeket a statisztikákat azért idézem a könyvből, hogy senki ne ringassa magát abba a hamis biztonságérzetbe, hogy az ő gyerekét ez nem érinti:

„Egy 2019-es kutatás alapján az általános iskolások 63,4 százaléka, a középiskolások 68,7 százaléka vett már részt aktívan internetes zaklatásban.” 

Hasonlóan beszédes adat, miszerint

az általános iskolások 68,9, a középiskolások 72,4 százaléka volt már internetes zaklatás áldozata.

Ha figyelembe vesszük, hogy a két szám között nem teljes az átfedés, nyilvánvalóvá válik, hogy a tizenévesek elenyésző része marad érintetlen a problémától.

És akkor elérkeztünk egy nagyon fontos kérdéshez: hogy egészen más dolog kialakult világképpel és tudással bírni az internethasználatról, és pszichológiailag készen állni rá. Minden szempontból tudatos felnőttként mondhatom, hogy még én sem vagyok mindig olyan mentális állapotban, hogy jól tudjam kezelni azokat a helyzeteket, amiket a netes kommunikáció teremt, hiszen bármikor belefuthatsz olyan posztokba, kommentekbe, amik hatással vannak rád, esetleg azt az azonnali érzést okozzák benned, hogy kommentelned kell, mert te (jobban) tudod. Márpedig

szerintem ez az a pillanat, amikor kommentelés helyett inkább azon kellene elgondolkodnod, hogy miért hat rád így az adott poszt vagy komment.

Csak éppen, amíg a felnőttek nagy része nem tart itt (és én sem mindig!), addig nehéz elvárni a gyerekeinktől, hogy nálunk érettebben kezeljék ezt a hatalmas világfalut, amiben élünk.

Talán ezek a könyvek mindannyiunknak segítenek.

Tóth Flóra

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Christy McLoughlin