–

Abba a generációba tartozom, amely az első sorból nézhette végig a valóságshow-k megjelenését, felemelkedését, és a műfaj határainak tágulását az elmúlt évtizedekben. Mondhatnám ebből kifolyólag, hogy szinte már semmi sem tud meglepni, hiszen a hazai masszív felhozatalon túl – amelyből egyes jelenetek végérvényesen beleégtek a retinámba – az elmúlt évtizedekben láttam, ahogy különböző életkorú és felkészültségű emberek játszanak például túlélő-showt meztelenül a dzsungelben, majd azt, ahogy vakon választanak házastársat maguknak.

De ma, amikor úgy érezhetjük, szinte már mindent láttunk és majdnem mindent kiárusítottunk – traumát, családi nehézségeket, intim titkokat –, vajon mit kezdhetünk egy realityvel, aminek a szereplői a legnagyobb szexuális elakadásaikat tárják elénk, és a szemünk előtt kezdik el felfedezni azt, ami mindannyiunk legféltettebb és legintimebb élménye (kellene, hogy legyen)?

Ha a papírformát nézzük – ahogy arra a Guardian kritikája is rámutatott –, ez a műsor számos vészharangot kongat meg az emberben.

Az alapkoncepció szerint 12 húszas éveiben járó ember (egyikük harmincéves) vág neki annak a „radikális visszavonulásnak”, amelynek során egy egzotikus szigeten szexuálterapeuták, coachok és terápiás szexuális „pótpartnerek” segítségével dolgoznak azon, hogy eljussanak a vágyott célig: az intimitás megtapasztalásáig, a szüzességük elvesztéséig.

A showban klasszikus értelemben vett nyertest nem választanak, minden szereplő a maga által kitűzött célok elérését és a saját határainak átlépését tekintve győztes lehet. De a nyilvánvalón túl és a szakmai kíséret mellett vajon mennyire szolgálja a szereplők valós érdekeit, ha az egész világ előtt feltárják – és dolgozzák meg – a szexuális elakadásaikat?

Huszonéves szüzek

A 26 évesek körében nyolc emberből egy még mindig szűz az Egyesült Királyságban, az pedig, hogy a fiatalok kevesebbet szexelnek, mint a megelőző generációk tagjai, nemzetközi tendencia – a kijózanító statisztikát rögtön a műsor elején az arcunkba tolják. De mi történik valójában ezekkel a fiatal felnőttekkel?  

A válasz – amin nekünk sem kell sokat agyalni –, rögtön megérkezik, méghozzá annak a tizenkét résztvevőnek a szájából, akik vállalkoztak erre a kihívásra. Az egyéni élettörténeteken és elakadásokon túl ugyanis ott az egyetemes indok, ami országhatárokon átívelve hat a mai fiatal felnőttekre: a pornó és a közösségi média olyan irreális elvárásokat generálnak, amelyek alól nehéz függetleníteni magukat, és amelyek nemcsak az önbecsülésben, valamint az énképben okozhatnak súlyos rombolást, hanem ezen keresztül komoly gátakat a szexualitás terén is.

Ott van például a 23 éves Emma, ez a külső szemlélő számára gyönyörű, törékeny lány, aki gyerekkora óta csúnyának tartja magát, komoly önbizalomhiánnyal küzd, a szorongásaira pedig a közösségi média napi szinten erősít rá. A testétől annyira eltávolodott, hogy még azt is bevallja: magát sem érintette meg soha örömszerzés céljából.

Ez tehát az a társadalmi közeg, amely megágyazott a műsornak. Ám az egyéni történetek és hátterek ugyanolyan fontosak benne.

Itt nem „klasszikus” valóságshow-szereplőknek szurkolunk

Mint az már a műsor első felében elhangzik: ma, amikor mindent áthat a szexualitás, a szüzesség ilyen hosszan és nem önkéntes alapon való megőrzése komoly megbélyegzéssel, illetve hozzá kapcsolódó szégyenérzettel járhat, és súlyos hatással lehet az önbizalomra, énképre. Különösen a férfiak körében, akik abban szocializálódnak, hogy a maszkulinitás, a férfiasság mértéke a szexuális partnerek számában is mérendő. Ők a szereplők szerint a szégyen mellett a titkolózás terhével is küzdenek: mindent megtesznek, csak ne lepleződjenek le társaik körében.

Szűznek maradni fiatal felnőttként komoly, bénító teher. És ez a bénultság, illetve az ezzel kéz a kézben járó önbizalomhiány is nagy szerepet játszik abban, hogy miért nem érik el a vágyott célt ezek az emberek.

Emellett már az első részben elkezdjük megismerni az egyéni történeteket is. Mert mindenki mást hoz otthonról és az természetesen befolyásolja, ahogyan az illető az intimitáshoz viszonyul.

Ott van például a 25 éves Jason, akinek fóbiája van az érintéstől – és akiről később kiderül, olyan családból jön, amelyben az anyja sosem ölelte vagy simogatta meg. De olyan is akad, akinek a szex egyenesen tabunak számított a családjában, és akinek az édesapja a munka miatt olyan sokat volt távol, hogy a felnövekedése során szinte sosem láthatta a férfi és nő közötti intimitás olyan apró kifejezéseit sem, mint egy csók vagy ölelés.

Itt tehát nem a klasszikus értelemben vett valóságshow-hősöknek drukkolunk, akik harsány viselkedésükkel, kirívó egyéniségükkel csinálják a fesztivált, és ébresztenek pozitív vagy negatív érzelmeket a nézőben. Ezek a szereplők nagyonis valóságosak – és hihetetlenül kiszolgáltatottak. 

Érinteni tanulni, nyögni és felszabadulni egy egész világ előtt

A műsor során ezeket a fiatal felnőtteket egy szexterapeutákból álló csapat segíti abban, hogy tanuljanak, felszabaduljanak és közelebb kerüljenek a saját testükhöz, szexualitásukhoz, illetve annak megéléséhez. És amikor azt mondom „segíti”, a szó szoros értelmében vett gyakorlati segítségre gondolok.

A szakemberek ugyanis pótpartnerséget is kínálnak, vagyis a saját tapasztalatukat, valamint testüket, amelyek segítségével eljuttathatják ezeket a fiatalokat a csúcsig célig. Ezt a folyamatot pedig premier plánban követhetjük nyomon onnantól kezdve, hogy egy érett korban lévő nő a húszas éveiben járó férfi arcát csókolgatja egészen odáig, hogy az epizód végén már másfajta testi kontaktust is gyakorolnak.

Ez a része a realitynek a show, az a bizonyos cirkusz, ami a népnek kell. De ha félreteszem a cinizmusomat ezzel kapcsolatban, és megpróbálok maguknak a feladatoknak a céljára koncentrálni – a szégyen feloldása a vágy szabad megéléséhez –, azt hiszem, sokak számára lehet felszabadító néhány, nem közvetlen módon a szexszel kapcsolatos rituálé vagy feladat hatása, amellyel egy-egy szereplő már az első részben haladást képes mutatni.

A Virgin Islandnek számos hibája van, és rengeteg erkölcsi kérdést is felvet – onnantól kezdve, hogy mennyire etikus egy elvileg terápiás térben történő munkát kitenni, elpiacosítani egészen addig, hogy a láthatóan-érezhetően elakadásokkal küzdő szereplők a legsebezhetőbb, legkiszolgáltatottabb helyzetekben vannak ábrázolva –, de egy valami azonban kevésbé vitatható: ezeknek az embereknek a bátor kitárulkozása sokaknak segíthet abban, hogy ne érezzék magukat egyedül. És épp ezért bármennyire is szerettem volna kezdetben, nem tudok kizárólag fekete képet festeni róla.

Filákovity Radojka