A mai napig hallom, ahogy a fülembe beszélsz közben: „Nem megmondtam, hogy élvezni fogod?” – Levél az erőszaktevőmhöz

–

Egy kellemes tavaszi napon meghívtál hozzátok, hogy bemutass a szüleidnek. Szépen felöltöztem, kontyba rendeztem a hajam, kifényesítettem a bakancsom, kivasaltam a farmerom és az ingem, majd elindultam. Elém jöttél a buszhoz. Minden olyan volt, mint első pár alkalommal: megöleltél, megcsókoltál, kérdezted, könnyebb-e már, hogy tudom, a hétvégén lesz a temetés. Érdeklődtél, hogy vagyok, elmondtad, mennyire tetszik az új fekete ingem és milyen menő a farmer rajtam. A nagy forgalom ellenére is úgy éreztem, csak mi vagyunk, valaki csak rám figyel, miközben zajlik körülöttem az élet. Aztán megérkeztünk a házba, át az udvaron, be a lakásba.

Emlékszem, mennyire furcsa volt: dobozok mindenütt, csak az üres bútorok, sehol senki. A zár kattanása visszhangzott. De folyamatosan beszéltél a terveidről, elmondtad, hamarosan költöztök, de szerencsére nem mentek messze. Telefonáltál egyet, hol lehetnek a szüleid: késnek, mert a húgodért kellett menniük. Meghatott, mennyire aggódsz érte. Elkezdtünk csókolózni, egyre hevesebben, az ölelés egyre szorosabb lett, szinte beleszédültem. De nagyon is tudatában voltam, hogy bármikor ránk nyithatnak, ráadásul ennél tovább senkivel sem jutottam, és eszembe sem jutott, hogy néhány randevú után itt tartanánk. Hiába szóltam finoman, hogy ne most, még különben is korai. 

Ahogy kimondtam, hogy „nem”, valami érzékelhetően elpattant benned. Megijesztettél.

De ki tudtam magam szabadítani, és egy pillanat alatt az ajtónál voltam. Csakhogy nem volt benne a kulcs. Olyan volt, mint valami hideg áramlat a bőrömön. Közben hallottam, lassan közeledsz, és mosolyogva elkezdesz beszélni: „Hidd el, jó lesz ez! Különösen neked. Nem kell játszani az agyad, mind a ketten tudjuk, miért jöttél ide valójában…” Mire megfordultam, már ott álltál fölöttem, megszorítottad a vállam és elkezdtél visszafelé vezetni az üres ágyhoz. Közben a szememmel kerestem a kulcsot, de csak a nadrágzsebedben láttam a karabineren egy kulcscsomót. Néztem a többi ajtót, ahova bezárkózhatok. Tudtam, hogy gyorsabb vagyok, de túl kicsi hozzád képest. A szorítás egyre erősebb lett és csak egy lökés idejére engedett. Már félig rajtam feküdtél, az ingem szétszakítottad, a nadrágom gombját kerested. Csak annyit tudtam ismételni: „Kérlek, ne, még ne!” A kezed a nyakam köré tetted. Ez az egyszerű mozdulat átkapcsolt bennem valamit. Mozdulni sem mertem, beszélni nem tudtam, mindenem megmerevedett. Tudtam, már nem az a kérdés, megerőszakolsz-e, hanem az, mi lesz velem utána. Életben hagysz? Elengedsz? Tudja egyáltalán bárki, hogy itt vagyunk? Teljesen tőled függ, mi lesz velem innentől.

Nem emlékszem, hogy került le rólam a nadrágom, csak az érzésre, hogy megfulladhatok alattad. Nemcsak a kezed miatt, hanem mert olyan nehéz voltál. Ami megmaradt, az éles fájdalom, a száraz, égető, gyulladt érzés, amikor bennem mozogtál, a könnyeim, amik hidegen a fülembe csorogtak, és a rettegés, hogy egy hangot kiadok és végem. Soha nem fájt még ennyire semmi, és még csak nem is mertem ordítani. A mai napig hallom a hangod, ahogy a fülembe beszélsz közben: „Nem megmondtam, hogy élvezni fogod?” A sör a leheletedben, a rekedtség a hangodban.

A fájdalom hirtelen elnémult. Kívülről látom innentől magam, ahogy levegőért kapkodok, csendesen sírok, miközben rám se nézel. Magadat bámulod. Csodálod a „teljesítményed”.

Mondogatom magamnak, ez nem velem történik, csak a testemmel. Az a test nem az enyém többé. Az csak egy baba, amivel kedved szerint játszol. Nekem már semmi közöm hozzá. Legalábbis abban a pillanatban így érzem. 

Egy pofonra eszmélek, amit a „hazugságomért” kapok: ugye nem gondoltam, hogy hihetően adom a szüzet? De egyben azt is jelzi, végeztél velem. Pár pillanatig fekszem, összetörve, hitetlenkedve. Sehogy sem áll össze a fejemben ez az ember azzal, akit az irodában megismertem, akivel az Andrássy úton ültem egy padon órákig, miközben a gyászomat próbáltam feledni. Nem ismerem fel ezt a durva hangot, amin most reklamál, hogy a kis kurva még le sem szopta. Nem láttam még soha ezt a mosolyt, amitől még mindig nem merek moccanni sem. 

A kulcs visszakerül a zárba. Fogalmam sincs, honnan, de hirtelen visszatér az erőm, felöltözöm olyan gyorsan, ahogy csak lehet, és kiszaladok. A trikóm egyben maradt, az ing nem. Legalább nem vagyok fedetlen. Szaladok, ameddig csak tudok. Aztán elesem. Ekkor történik meg először: valaki más hozzám ér, és mintha áram futna rajtam végig. Reflexből, akaratomon kívül rácsapok, elfordulok. Csak egy idős bácsi, aki segíteni akar. Azonnal érkezik a gondolat: biztos csak segíteni akar? Elnézést kérek tőle, és otthagyom. Elsírom magam. Kérdez valamit, de már nem is hallom. Mintha egy búra alá kerülnék. Mindent tompán hallok, csak a fájdalom éles. Úgy megyek, mint egy alvajáró. Fogalmam sincs, hogyan kerülök haza. 

Bezárom a lakás bejáratát, nekidőlök az ajtónak, lecsúszom a földre, és elkezdek hangosan, a fájdalomtól üvöltve zokogni. Befogom a szám, nehogy halljanak. A csempe lehűt, ráfekszem.

Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, de amikor elkezd sötétedni, megrémülök, hogy így talál a kistestvérem és megijesztem. Vizet engedek, és csak ülök a kádban. Várom, hogy elmúljon az érzés, hogy a te szagod van rajtam, a te mocskod bennem, a te hangod a fülemben. Megérkeznek a többiek. Robot módjára végigülöm a vacsorát, az esti filmet. 

Másnap arra ébredek, hogy nem kapok levegőt, mindenem csupa víz. Akkor még nem tudom, de több mint egy évig minden éjjel újra és újra érzem a kezed a nyakam körül, a súlyt a mellkasomon, a szaggató fájdalmat magamban, a gyomorgörcsöt, a remegést. Azt mondogatom magamnak: nem történt nagyobb baj, élek. Fel sem merem tenni a kérdést: tényleg nem lett nagyobb baj? Elég annyi, hogy élek?

A temetésre elutazom. Végig apa kezét fogom, nem merem őt elengedni. Végül kibuggyan belőlem minden. Csak sírok némán. Azt hiszik, siratom őt, vigasztalnak. Szégyellem magam, amiért nem gyászolok rendesen. Nem azt gyászolom, aki annyit jelentett nekem, hanem elbújok mögé.

Állok a rendőrség előtt, és nem merek bemenni. Napokon át újra és újra elmegyek előtte. De mindig hallom a hangod: „Nem megmondtam, hogy élvezni fogod?” Képtelen vagyok rá. Mit mondhatnék nekik, amit te nem cáfolnál meg? Ki fogja elhinni, hogy önként mentem valahová és nem élveztem? 

Eltelik egy év, mire megismerek valakit, aki elhív, és akinek igent szeretnék mondani rá. Idősebb, tapasztaltabb nálam. A mosolya megtölti a teret fénnyel. A szemétől elolvadok. Intelligens, humoros, kedves. Nemcsak néz, de lát is engem. Ez egyszerre nyugtat meg és rémít halálra. Hónapok telnek el, mire igent mondok, és elmegyek vele vacsorázni. Összerezzenek, amikor bekísér és közben a hátamra teszi a kezét. Elveszi a kezét, és kihúzza nekem a széket. Kedvesen meghallgat. Ő is mesél magáról. Megnevettet. Elmondja, milyen gyönyörűnek tart. Fogalmam sincs, mit mondhatnék erre, mert nem tudom elhinni. Nincs értelme. Koszosnak érzem magam. Kézfertőtlenítőt veszek elő, ami szokásommá vált. Kér ő is, ami valamiért tetszik. Hazasétálunk. Megáll a lépcső aljában, meg sem kérdezi, bejöhet-e. Azt mondja, jól érezte magát. Meg akar csókolni, az arcomhoz ér a keze.

Újra jön az áramütés, és megint abban az istenverte szobában vagyok. Bevillan egy kéz érintése a bőrömön. Rosszul leszek tőle. Kimentem magam, és felmegyek.

Kitör belőlem a sírás. Hiába nézem a telefonom, nincs üzenet, nem próbált meg felhívni. Két napig így megy, le is mondok róla. Egy részemnek fáj, egy másik megkönnyebbül. Arra gondolok, ez már mindig így lesz, ha valakit én akarok megcsókolni, ha én akarok valakihez hozzáérni? De pár nappal később, munka után ott áll az iroda bejáratánál. A tekintete kutat. Megkérdezi, nem baj-e, hogy értem jött. Érthetetlen, hogy ezzel foglalkozik valaki. Időt akart nekem adni, nem akart nyomulni, de már hiányoztam neki. Erre megölelem. Nagyon sokáig csak állunk ott, és figyelem magunkat. De nem jön a villanás, jólesik a közelség. Telnek a hetek, és elkezdem érezni, hogy vágyom az érintésére, az illatára, a közelségére. De nem tudom állni a tekintetét. 

Egy nap elkezdődik: csak mi ketten, puha ágyban, egymásba gabalyodva. Elmondja: szeret. Bármit tesz, megkérdezi, jó-e nekem. Megőrülök érte. Mindenre őszintén bólintok. Keze a nadrágomban, szeme végig a szemembe néz. Elkezdem igazán jól érezni magam, amikor a testem ellöki magától, elfordul tőle, és magzatpózba húzza magát össze. Nem én irányítom. A könnyeimet nem tudom megállítani. Kérem, ne haragudjon, ne gyűlöljön, keressen valaki mást. Halkan megkérdezi: Ki tette ezt veled? Ettől halálra rémülök. Ha ő látja, azt jelenti, látszik rajtam. Nem vagyok erős, nem vagyok normális. Csak ki akarok jutni onnan. Nem veszem fel a telefont, nem alszom, nem eszem. Azon jár az eszem: ennyire rám van írva? Ennyire hibás termék vagyok? Megint a fejemben vagy, a te hangodon hallom: „Kis kurva, még le sem szoptál!” 

Otthon megpróbálok véget vetni mindennek. Megvárom, míg mindenki elmegy hosszú hétvégére. Megírom a leveleket, kitakarítom a lakást, felveszem a legszolidabb ruhám. Mégse úgy találjanak meg, egy disznóól közepén.

Beleülök a kádba, előveszem a borotvát, kicsit vacakolok a pengével. Eláraszt valamiféle különös nyugalom. Nem érzek semmit, már semmi sem fáj. Az első vágás csíp, kicsit vérzem is. Csak felszínes, de a hirtelen fájdalom után mintha megütöttek volna. Ráeszmélek, mit csinálok. Eszembe jutott a testvérem. Mi lesz, ha ő talál meg? Hogy hagyhatom őt egyedül? A karom ijesztően néz ki. Látom, ahogy lüktet. Azonnal bedugom a vízbe és nyomom össze a sebet. Lefekszem, jéggel a karomon, és bőgök. Eszembe jutsz, és kitör belőlem a makacs indulat. Hagytam volna, hogy legyőzz… Hát nem! De ettől még mindig nem tudom, hova mehetnék előled.

Újabb három év múlva kórházba kerülök. Az orvosoknak fogalmuk sincs, mi a bajom. Ismeretlen eredetű hasi görcsökkel vettek fel, először vesekőnek hitték. Utána végigmentek az urológiai, nőgyógyászati vonalon is, és nem találtak semmit, pedig a görcsoldó és fájdalomcsillapító injekció sem hatott. Egy utolsó ultrahang kell, mielőtt hazaengednek. Vizsgálat közben a nővér megkér, lazítsam el a hasfalam. Mondom neki, el vagyok lazulva teljesen. Megtapogat, megnéz újra az ultrahanggal, szerinte meg van feszítve minden egyes izom a hasamban. Azt mondja, szorongásos betegeknél jellemző ez. Elkezd kérdezni, van-e okom arra gyanakodni, hogy pszichológiai problémám legyen. Beugrik egy kép a zárról, kulcs nélkül. Igennel válaszolok. Elmondom röviden, mi történt. Ajánl egy alapítványt, ami „a hozzám hasonlókkal” foglalkozik. Hiába mondom neki, hogy jól vagyok, felírja a telefonszámot. Nem merem felhívni. 

Közben beleszeretek az egyik legjobb barátomba. Félénk és szégyenlős, ahogyan én is. Amikor megcsókol, életemben először nem akarok elszaladni. Hozzá egyszerűen hazaérkezem, ahol önmagam lehetek, és valami érthetetlen okból még szeret is ezért. Vele arra figyelek, mennyire nem is furcsa, hogy már nem csak barátok vagyunk. Neki el tudom mondani őszintén. Csak azt bánom meg, hogy ez mennyire összetöri őt. Ami nekem fáj, az neki is. Azt mondja, bátor vagyok és erős.

Egyik este megint közénk állsz. Megint önállóan mozog a testem. Gyűlöllek érte! Ezúttal valami baj van. Nem kapok levegőt, meg fogok fulladni. Szorosan megölel, és együtt lélegzünk, amíg meg nem nyugszom. Velem marad, és fogja a kezem, amíg felhívom az alapítványt. 

Elkezdődik a terápia. Az első alkalom a legrosszabb. Fogalmam sincs, mire számítsak, de nagy vonalakban el kell mondanom, mi történt. Végig görcsben van a testem, remeg mindenem, a hangom időnként elcsuklik. Félek, hogy nem hisznek nekem, de alaptalanul. Bátorítást kapok, szabadon beszélhetek, és nem ítélkeznek felettem. Néha ő is eljön velem. Szeretné megtanulni, mit ne csináljon, hogy nekem jobb legyen, és ahogy ő mondja, „hogyan hozzon vissza”. De valamiért semmi sem borít ki ott annyira, mint amikor ketten egyszerre mondják nekem: „Értékes vagy. Szerethető vagy. Nem, nem vagy sérült áru!” Ezzel nem tudok mit kezdeni, nincs értelme számomra. Csak sírok, hogy ezt fejezzük be. A diagnózis: PTSD, szorongás, alvászavar.

Összeházasodunk, és elköltözünk külföldre. A terápia két-három havonta egy alkalomra csökken. Viszont az új ház kiborít. Minden olyan nagy, a nappali hatalmas ablaküvege miatt nem tudok aludni, folyton azt látom, hol tudnak betörni. Végül oda jutok, hogy hat hétig nem tudok napi három óránál többet aludni, és képtelen vagyok enni. Teljesen kikészülök, míg egy pánikrohamra azt nem hiszem, hogy szívrohamot kaptam. Orvoshoz megyünk. Újabb diagnózis: akutstressz-szindróma, klinikai depresszió. Reggelente antidepresszánst, este nyugtatót, esetenként altatót kell szednem. El kell mennem itt helyben egy pszichiáterhez. Egy hónap után már tudok aludni hat órát naponta. Minden homályos, az agyam gyakorlatilag nem működik. Ő mindennap munka után leül az ágy mellé, és beszél hozzám. Nem hagy magamra. Szeretne kihozni ebből. Nem ezt érdemli. Lassan kezdek önmagam lenni újra. De a gyógyszer egy búra alatt tart. Sokat szédelgek, tompa vagyok, hamar elfáradok. Már nem tudom a víz felett tartani magam. Elfogyott a testi és lelki erőm. Összezuhanok teljesen. 

Másfél év, mire normalizálódom annyira, hogy az orvossal egyeztetve fokozatosan elhagyhatom a gyógyszert. Egy hétig állandóan fáj a fejem, összekeverem a szavakat, van, hogy nem azt mondom, amit szeretnék. Ijesztő. 

Most már sokkal jobban vagyok. Hetente egyszer járok továbbra is terápiára, figyelek a mozgásra, étkezésre, nem szedek gyógyszert. Úgy két éve nem álmodtam már veled. Szép lassan valahogy kisebb lettél te is. Már csak egy szánalmas kisfiúnak látlak, aki sosem lesz szabad. Ahhoz képest még mindig olyan sokat vettél el: a szüzességemet, az önbecsülésemet, kapcsolataimat, pénzemet, a nyugodt éjszakáimat. De már nem érzek dühöt irántad, csak szánalmat. Ez viszont egyáltalán nem a te érdemed. Én voltam az, aki – bár elfogadtam, hogy mindez a történetem része – átfordítottam a rosszat és megpróbálom a jót kivenni belőle. Nem te határozol meg engem. Azt nézem, mit nem vettél el: a humorérzékemet, az ép eszemet, a barátaimat, családomat, a férjemet. Hogy én vagyok, aki nem hagyja magára a többieket, aki mindig minden helyen megtalálja a biztonságot, aki gondoskodik a lehetséges alternatíváról, aki kinyúl a többi áldozat felé is. Aki megpróbál másokat felemelni. Ez több, mint amennyit te elmondhatsz magadról. Végül mégis én leszek az, aki könnyű lelkiismerettel távozik abból a szobából. 

Megyek is…

R.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Pexels/Limuel Gonzales