–

Sok felkavaró sztorit hagyott nekünk a tavalyi év, de mindenképp a legmegrázóbbak között volt az, amikor kiderült: közel ezer olyan kisbaba is lehet, aki a kórházban ragadt, mert szüleik nem tudják vagy akarják őket hazavinni. Erről akkortájt többször is írtunk – többek között Kőrizs Kata ITT és Mózes Zsófi ITT – , így most csak a lényeget foglalnám össze: a babák pontos számáról sokáig nem vezetett nyilvántartást az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat, a tavaly júliusi jogszabálymódosítás alapján azonban végre felgyorsult az örökbeadás folyamata – ám átláthatatlansága miatt ezt a szabályzatot is sok kritika érte. Mindenesetre, a KSH legfrissebb adatai szerint

tavaly a nyilvántartott örökbeadható gyerekek száma 2095 fő volt, akik közül 1291 gyerek került végül családba – minden negyedik egyéves kor alatt.

Anyák és gyerekek, akik közös története egy traumával indul

Nem vagyok anya, sőt, még csak azt sem tudom, akarok-e gyereket. Papíron nem vagyok már gyerek sem, de valaki gyereke vagyok, ami örökké meghatározza majd a személyiségem – valószínűleg még nagymamakoromban is. A családi kapcsolataink ugyanis – legyenek azok bármilyenek – identitásformáló erővel bírnak, hozzátesznek ahhoz, akik vagyunk, a fogantatás pillanatától egészen életünk legutolsó napjáig. A családom nem tökéletes, de létezik: ismerem a szüleim megismerkedésének történetét, azt, hogy hogyan született meg a döntés, hogy gyereket akarnak, hogy miként telt anyám várandóssága, hogy mi volt apám első poénja a szülészeten. Tudom, kitől örököltem a csálé fogam és azt is, kitől a jó tájékozódási képességem, tudom, milyen betegségekre érdemes odafigyelnem családi halmozódás végett, és azt is, hogy milyen nemzetiségek keverednek bennem. És ez nekem alap, természetes, egy olyan dolog, ami a hétköznapjaim része – azt pedig, hogy ezzel milyen szerencsés vagyok, sokszor csak akkor fogom fel, mikor szembejönnek velem másmilyen sztorik. Olyan sztorik, mint amiket édesanyák az SOS Gyermekfalunak meséltek a kisbabáikról, akik, noha most már biztonságos és szerető közegben vannak, az első heteikben maximum a jóindulatú ápolók figyelmében bízhattak. 

Noha mindegyik történet happy enddel végződik – hisz az itt bemutatott kisbabák jó helyre, szerető közegbe kerültek – mindegyikben elhangzik pár olyan mondat, ami hosszan cseng még a fülemben – és úgy sejtem, a felnövő gyerek életében is vissza-visszaköszön majd.

Egy kisbaba, akinek a létezéséről 6,5 hónapig nem tudtak a hatóságok egy adminisztrációs hiba miatt, és félévet kellett várnia, mire családba került.

Egy kisbaba, akihez bemehettek a kórházba az örökbefogadó szülők, de aztán hónapokig nem láthatták újra.

Egy kisbaba, aki annyi időt töltött egyedül, hogy közömbös lett a világra, nem tartja a szemkontaktust és nem érdeklődik az emberek iránt.

Egy kisbaba, akire mindenki nemet mond, mert gondozatlan terhességből született és nem egészséges.

Egy kisbaba, akit csak akkor vesznek kézbe, ha megetetik – de azt is gyorsfolyású cumisüvegből teszik, hogy mielőbb végezzenek, még ha a gyerek fuldoklik is.

Egy kisbaba, aki nem tudja megszokni az otthoni csendet, mert az első heteiben a kórházi zajban, hangos szavak között, a folyosó morajában szocializálódott.

Egy kisbaba, aki még csak féléves, de már tele van ütésekkel a teste.

Egy kisbaba, aki elhúzódik, ha meg akarják érinti, mert fél a kéztől.

Az SOS Gyermekfalvak kutatása alapján...
...az örökbefogadó szülők 62, 1 százaléka fel szeretné gyorsítani az örökbefogadási eljárást, harmaduk pedig a támogató társadalmi közeget hiányolja. Az is kiderült, hogy a válaszadók harmada fogadna 3 évesnél idősebb gyereket, majdnem minden második szülő pedig nyitott roma gyerek örökbefogadására. Mindössze a szülők 3,5 százaléka vállalná fogyatékkal élő gyerek örökbefogadását, ugyanakkor majdnem minden második megkérdezett azt a fogyatékosság mértékétől tenné függővé.

A kórházban hagyott babák 80 %-a nem örökbeadható, mert látogatják szüleik. A többi csecsemőről nem mondott le a család, de életkörülményeik miatt nem is tudják hazavinni őket. Ha nem lesz több nevelőszülő az országban, kórházban ragadnak hónapokra.

Az áldozatok védelmét ígéri a törvény – kérdés, hogy lesz-e, aki végrehajtja

WMN Ügy – 2025. május 1. – MZS

Aztán ott vannak a szülői történetek is – azok, amik a(z esetleg) sikertelen próbálkozásokról, a vetélésekről, majd az első reménysugarakról szólnak, amik szintén boldogan végződnek, mégis egy életre elegendő traumát okoztak. Anyák és apák, akiknek élete talán legszebb időszaka zajlik épp, ám a történetükbe mindig vegyül majd némi rossz szájíz és fájdalom, kiszolgáltatottság.

Mert köztük vannak anyák, akik miután beleszerettek a kórházban a kisbabába, hónapokig nem láthatták újra őt.

Anyák, akik pontosan tudják, hogy képtelenek ellátni a csecsemőjüket, mégsem tudják meghozni a döntést, hogy lemondanak róluk.

Anyák, akiknek ki kell kötniük, hogy csak más megyében fogadhatják örökbe a babájukat, mert a saját helyükön titkolniuk kellett a terhességüket.

Anyák, akik két év várakozással számoltak, de egy hirtelen telefon következtében, strandpapucsban és bevásárlószatyorral a kézben kellett, hogy anyává váljanak.

Anyák, akik úgy hozták el kisbabájukat a kórházból, hogy pontosan tudták: a szomszédos ágyon fekvő kisfiúért sosem jön senki.

Anyák, akik bürokratikus körök és adminisztrációs csavarok miatt hónapokig várják a telefont, hogy na most.

Anyák, akiknek a kisbabája nem viszonozza az érintését, a szemkontaktusát, nem fordul az oldalára és nem szocializálódik.

Anyák, akiket szifilisszel diagnosztizáltak, mielőtt világra hozták volna a kisbabájukat.

Anyák, akik mindent megtesznek, hogy a gyereküket biztonságosan kötődő, érzelmileg reszponzív, magabiztos emberré neveljék, de tudják jól, a gyerek eleve traumával indult, mikor még esélyük sem volt abba közbeavatkozni.

Legyen ez az idei anyák napja az övék is.

Takács Dalma

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Purple Collar Pet Photography