Innen tudják a babák, kitől számíthatnak segítségre

–

A babák intuitív pszichológusok

Minden más tudományterülethez hasonlóan a fejlődéslélektan is dinamikusan változott az elmúlt évtizedekben. Vegyük például az egyik legnagyobb hatású pszichológus, a svájci Jean Piaget elméletét. Az általa feltárt jelenségek és szakaszok nagyjából ma is megállják a helyüket, de mivel a XX. század első felében, amikor a teória született, Piaget még nem tudott számítógépet vagy más modern technológiát használni, rendre későbbi életkorokhoz kötötte a különböző értelmi képességek kialakulását. Aztán, ahogy a mérőműszerek finomodtak, egyre inkább kirajzolódott, hogy már

a csecsemők is rengeteg mindent tudnak: képesek például más emberek egyéni tulajdonságaira, mentális állapotaira vagy csoporttagságaira következtetni, csak éppen nem képesek szóban kifejezni ezt a tudást.

Milyen nonverbális eszközökkel lehet felmérni, mi jár a fejükben? 

Ennek egy izgalmas módját jelentik az úgynevezett szemmozgásos vagy tekintetkövetési vizsgálatok, amikor a kutatók abból indulnak ki, hogy a csecsemő melyik ingerre néz először, illetve milyen hosszan figyeli az adott ábrát vagy tárgyat. Ezt az eljárást állatoknál szintén alkalmazzák (nyilván ők sem tudnak beszélni), hogy információt szerezzenek a gondolkodási folyamataikról. Főemlősök esetében például kimutatták, hogy ha egy kismajom sír, akkor a csapat többi tagja a szülőkre néz, tőlük várva, hogy tegyenek valamit. A társas kapcsolatokról kialakított belső képeket – szakszóval reprezentációkat – azonban eddig kevésbé vizsgálták emberi csecsemőknél ezzel a technikával. Ezért is hiánypótló az a tanulmány, amelyet a közelmúltban jelentettek meg a Harvard Egyetem és az MIT (Massachusetts Institute of Technology) tudósai.

Kapcsolatok, testnedvek

Kultúrákon átívelő módon az emberek megkülönböztetik a társas viszonyok egy speciális kategóriáját, amelyet szoros (az angolban inkább vastag, „thick”) kapcsolatoknak neveznek. Ezek gyakran – de közel sem mindig! – genetikai rokonok között jönnek létre: erős kötődés, kölcsönös erkölcsi kötelezettségek és válaszkészség jellemzi őket, valamint az, hogy az egység érzését keltik. Hogyan ismerik fel ezeket a kapcsolatokat a babák? Hogyan differenciálnak egészen kis korukban a családjuk tagjai és idegenek között, az elsődleges gondozóik és a bölcsis nénik, dadusok között? Úgy tűnik, a testnedveknek, azon belül is a nyálnak, fontos szerepük van ebben.

Az evőeszközök, ételek megosztása olyan jelzés lehet, amelyet a csecsemők és a totyogók arra használnak fel, hogy megállapítsák, kitől remélhetnek segítséget. 

Ez történt a kutatásban

Ashley Thomas és munkatársai száztizenhárom kisgyereket (öt-hét éveseket), százkilencven totyogóst (tizenhat és fél-tizennyolc és fél hónaposakat) és nyolcvanegy csecsemőt (nyolc és fél-tíz hónaposakat) vontak be a kísérletsorozatukba. Az első vizsgálat során ovisoknak tettek fel kérdéseket, akik arról számoltak be, hogy ugyanazzal az evőeszközzel enni, illetve egymás után fogyasztani ugyanabból az ételből olyan dolgok, amelyeket elsősorban közeli családtagokkal csinál az ember, míg a játékok, illetve a könnyen darabolható élelmiszerek (például csoki, gyümölcs) megosztása családtagok és barátok között egyaránt előfordulhat. A

lehetséges nyálcserével járó tevékenységek öt-hét éves korra tehát egyértelműen a szoros kapcsolatokhoz társultak.

De mit gondolnak erről a kisebbek?

A második vizsgálatban csecsemők és totyogók vettek részt, akik videón láttak egy, a Szezám utca szereplőire hajazó bábfigurát. A bábfigura először ugyanabból a narancsból falatozott egy nővel, majd egy másik nővel labdázott. Ezt követően a két nő között helyezkedett el, sírt, arcát a kezébe temette, azaz a distressz (negatív stressz) jeleit mutatta. Korábbi vizsgálatok tapasztalatai alapján a kutatók azt feltételezték, hogy a gyerekek arra a nőre fognak először, illetve hosszabb ideig nézni, akitől a vigasztalást várják. Ez pedig egyértelműen az a nő volt, akivel a bábfigura narancsot evett. A résztvevők úgy gondolták, ennek a nőnek kellene megnyugtatnia a bábut. 

Érdekes volt továbbá, hogy amikor a bábut eltávolították, a gyerekek egyformán érdeklődtek mindkét nő iránt. Sőt, amikor a síró bábut egy semleges bábuval helyettesítették, akkor sem volt különbség a két nőre vetett pillantások sorrendjében, időtartamában. Ebből arra lehet következtetni, hogy a csecsemők várakozásai magára a kapcsolatra irányulnak, nem pedig a színészek valamely (akár a kutatók számára is rejtett) egyéni tulajdonsága váltja ki a fokozott érdeklődésüket.

Nem a kaja számít

Miután a második vizsgálat eredményeit más lakóhelyű, etnikumú, gazdasági hátterű gyerekekkel is megismételték, a tudósok arra voltak kíváncsiak, mi történik, ha kiveszik magát az ételt mint komponenst a képletből, és csak a testrészeket hagyják benne. Olyan videót készítettek, amelyben egy nő először a saját szájába teszi az ujját, aztán egy zöld bábfigura szájába, majd ismét a sajátjába. A következő felvételen ugyanez a nő ugyanezeket a mozdulatokat végzi, csak egy rózsaszínű bábu van vele, és nem kettejük száját, hanem a homlokát érinti meg (a sajátját, aztán a bábuét, majd megint a sajátját). Utána a nő ott van a két bábu között, azt mondja, „Oh no!”, és a tenyerébe temeti az arcát. Fentiekhez hasonlóan, a gyerekek megint a zöld bábutól várták a vigasztalást: attól a figurától, amivel volt olyan szoros viszonyban a nő, hogy megérintse a bábu száját, miután hozzányúlt a sajátjához.

Változtatott-e a Covid? 

Ashley Thomasban és kollégáiban felmerült, hátha az a növekvő higiéniai tudatosság, amely a pandémia hatására létrejött, befolyásolja ezeket a folyamatokat. Zoomon keresztül vizsgáltak meg további csecsemőket, és azt találták, hogy a nyál megosztásáról nagyon hasonlóan vélekednek, mint a világjárvány előtt. Ráadásul az online részvétel a toborzást is megkönnyítette, így még változatosabb mintákon tudták megismételni a korábban kapott eredményeket. Persze számos kérdésre nem született még válasz, például arra, hogy mi a helyzet a nem beleegyezésen alapuló nyálcserével, mondjuk, amikor leköpnek valakit. Jövőbeli kutatásoknak érdemes utánajárniuk, hogyan vélekednek azokról a kapcsolatokról a babák, amelyekben ez előfordulhat. 

A szülők is ezt tanítják

A kísérletsorozat eredményei tehát azt sugallják, hogy amikor csecsemők és totyogók azt látják, két ismeretlen nyála keveredhet, azt feltételezik róluk, hogy szoros kapcsolat áll fenn köztük, azaz kölcsönösen felelősek egymásért.

A kutatók 8–19 hónapos gyerekek szüleivel is beszélgettek, összesen százhuszonkilenc fővel. A szülők azt fogalmazták meg, hogy a gyerekük nyugodtan folytathat különböző interakciókat ismerős felnőttekkel, vagy akár ismeretlen gyerekekkel: szabadon játszhat, ölelkezhet, mesét olvashat stb. Ugyanakkor azt is hangsúlyozták, hogy olyan interakciókat, amelyek lehetséges módon a nyál megosztásával járnak, a gyerekek lehetőleg a közeli szeretteikkel folytassanak: olyanokkal használjanak közös evőeszközt, igyanak egymás italából, puszilkodjanak, akikkel szorosabb kapcsolatban vannak. 

Fontos a testtudatosság

A nyál megosztása vélhetően csak egy eleme azoknak a viselkedéstípusoknak, amelyek az emberi viszonyok közelségét jelzik. Idetartozhat a többi testnedvvel való érintkezés is, például a vérszerződés kötése, a csókolózás vagy később a szex különböző formái is. Természetesen az intimitás más gesztusaival, mondjuk, titkok megosztásával, kitárulkozással, vagy vigasztalással is erősíthetjük a köztünk lévő kötelékeket. Bár arra a tanulmány nem tér ki, a csecsemők miért specifikusan a nyálat, és nem magát az oralitást használják iránytűként a társas viszonyokban való navigációban, a kísérletsorozat izgalmas mechanizmusokat mutatott meg a babák mentális működéséből.

Arra is rávilágított, hogy a gyerekek testtudatosságát a lehető legkorábbi időktől fontos fejleszteni: segíteni nekik megtanulni, mik az intim testrészeik, ezeket hogyan nevezhetik meg, milyen típusú érintések vannak rendben, és hol nem nyúlhat hozzájuk idegen. 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Nastasic