Gyerek alszik, lefőztem a kávét, bambulok bele a telefonba – péntek, nincsbölcsi nap. Én döntöttem így: jár bölcsibe a fiam, de csak heti négy napot.

Épp kényelmesen hátradőlnék a fotelben, amikor visszaköpöm a kávét: a közösségi oldalamon szembejön egy hirdetés immár sokadszor:

„Biztos vissza akarsz menni szülés után a munkahelyedre?”

Mivel különösen mazochista hangulatban vagyok, ezúttal a kommenteket is elolvasom.

A „minek neki gyerek, ha nem akar otthon maradni vele?” megjegyzésnél már tikkelek, és kicsit ráng a szám széle is. Nyilván nem kell ezt komolyan venni, az én döntésem, kinek mi köze hozzá.

Na, de épp ezért! Kinek mi köze hozzá? Ki mit tudhat arról, hogy én milyen ember-, és ezért milyen anya vagyok? Ki mit tudhat arról, hogy mennyire szeretem a munkám, amit nem oltott ki az, hogy közben gyermekem lett?

Tudom én, hogy sok nő számára elképzelhetetlen, ha valaki nem használja ki a maximális három évet, és hamarabb visszamegy dolgozni – és milyen jó is az, hogy ez így van. Éljen! Legyen sok-sok anyuka, aki otthon marad, mert neki így jó. És akkor elmondanám én is, hogy nekem meg hogy jó.

Épp két évvel ezelőtt Amerikában voltam egy nemzetközi újságíró-továbbképzésen. Hét hónapos terhesen jöttem haza, és iszonyúan élveztem az utazást. Ezt csináltam már tizenegy éve folyamatosan. Az egyetem közepe óta dolgoztam. Híradós riporter voltam, ráadásul belpolitikai. Nem könnyű része ez a szakmának, de mindig imádtam. Sokat utaztam, és sokat dolgoztam. Pörögtem egyfolytában, akkor is, ha épp nem a munkahelyemen voltam.

Csillió éve éltem már párkapcsolatban, amikor úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk, és vártuk, hogy hárman legyünk. Boldogan lettem anya, örömmel lettünk szülők. Semmit nem szeretek úgy, mint a gyerekemet, akkor is, amikor hajnal ötkor már negyedszer játsszuk el a konyhapulton tejet melegítős szeánszot úgy, hogy ki se bírom nyitni a szemem a fáradtságtól. Húsz hónapig minden pillanatom az övé volt, és még élveztem is. Ő a világ középpontja. Énekelünk, mondókázunk, olvasunk, építünk, rajzolunk, mínusz öt fokban is az építkezésen állva markolót nézünk. És jó így.

Viszont már a születése előtt tisztában voltam azzal, hogy vissza akarok menni dolgozni.

Mert szeretem a munkám, szeretem a munkahelyem, a kollégáim. Kicsit több mint másfél év után pedig elérkezettnek láttam az időt, hogy a gyerekem lássa: a világ nem körülötte a forog. Első gyerek, egyik oldalról első unoka, esélyünk sem volt nem elhitetni vele, hogy csak egy szempillantásába kerül, és leomlanak a falak. Jó, hát van, hogy a földön fekve, raplizva, takonyban úszva akarja, mondjuk, a kenyérvágó kést megkaparintani – nyilván nem engedem. De ez, ugye, egy sarkos példa. Kivétel. Alapvetően arra épülnek a mindennapjaink, hogy ő boldog legyen.

Szóval januártól bölcsibe ment, én pedig vissza dolgozni. Első nekifutásra félállásban, nemsokára hat órában tájékoztatom a kedves nézőket a napi politikai történésekről.

Nem mondom, hogy nem volt szívszaggató, amikor a bölcsis néninek kellett lefejtenie rólam egyik reggel a fiam. De az ajtó előtt állva azt is hallottam, hogy a sírás egy percnél nem tartott tovább, nemsokára pedig nevetett. Az a mi szerencsénk, hogy szuper bölcsis csapatba került, de nekem egyébként is meggyőződésem, hogy a közösség jó a gyerekeknek. Mert én is közösségi lény vagyok.

És akkor el is érkeztünk mondanivalóm lényegéhez, miszerint:

nem vagyunk egyformák!

Fel nem foghatom, hogy nem lehet azt megérteni, hogy sokan vagyunk sokfélék. Miért kell biztosra venni, hogy a gyereknek rossz a bölcsi, a nagyszülő vagy a családi jó barát, a nagynéni vagy a nagybácsi? Elképzelhetetlen, hogy vannak olyan anyukák, akik vágynak a gyerekre, de nem kizárólag a gyerekre vágynak? Mert akkor én egy elképzelhetetlen anyuka vagyok.

Két hónapja dolgozom újra, nem nagy idő, tudom én. De azóta jobban élvezem a fiammal töltött időt. Megszűnt a bezártság érzésem,  kreatívabb, türelmesebb vagyok a játékban, jobban tudok figyelni rá. Feltöltenek a munkanapok, mert máshogyan, más dolgokról kell gondolkodnom. Kirántanak az otthoni, anyai, háziasszonyi, feleségi körforgásból.

Persze elfáradok a nap végére, sőt az elejére is, tekintve, hogy a fiam és az éjszakai alvás soha nem voltak nagy barátságban, de más fáradtság ez, amit az otthon és a család feltölt. Számomra.

És biztos vagyok benne, hogy nem mindenki ilyen. Van, akit arra teremtettek, hogy otthon legyen három-, öt-, nyolc évig.

És így boldog és így boldog a családja is.

De könyörgök, fogadjuk el, hogy vannak nők, akik pedig úgy boldogok, hogy felveszik a szép ruhájukat, megfésülködnek, kisminkelik magukat, okos és fontos döntéseket hoznak napközben egy munkahelyen, majd hazamennek és megvacsoráznak a családjukkal, játszanak, fürdetnek, altatnak. És attól, hogy ők boldogok boldog a családjuk is.

Én történetesen megőrültem volna, ha még másfél évig otthon kellett volna maradnom, és így aztán az egész család is megőrült volna. De én ilyen vagyok. És nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel.

És csak azt kérem: fogadja el mindenki, hogy nem vagyunk egyformák, és ne kelljen rosszul éreznie magát annak a nőnek, aki visszamegy dolgozni – esetleg még élvezi is a munkáját. A világ, de még benne ez a picike ország is sokféle, sokféle emberrel, sokféle boldogsággal. Engedjük meg egymásnak, hogy mindenki a saját módján legyen boldog.

Vanda