Amikor a párommal megtudtuk, hogy gyermeket várunk, határtalanul boldogok voltunk. Nem próbálkoztunk hosszasan, egyszerű volt a teherbeesés, és az azt követő kilenc hónap életem legboldogabb időszaka volt. Imádtam várandós lenni, és annyira szerencsés voltam, hogy egyetlen rosszullét sem gyötört.

Aztán hosszas utánajárást követően egy magánklinikán szültem. A szülésem előtt ugyanis alaposan tanulmányoztam, milyen eshetőségek jöhetnek számításba, és végül emellett döntöttem. (Azt is tudom, hogy vannak, akik nem dönthetnek erről az anyagi helyzetük miatt. Nem azért írok most, hogy őket hergeljem, épp ellenkezőleg. Értük is. Értünk, anyákért.)

Azért szántam rá a pénzt a magánkórházra, mert fontos volt, hogy milyen lesz a szülésem, milyen bánásmódban részesülök majd, milyenek lesznek a körülmények a szülőszobán és utána. Nem akartam, hogy bármi elterelje a figyelmet a szülésélményről. Azt szerettem volna, ha ez tényleg élmény marad.

Előzetesen tájékozódtam a klinikán a szolgáltatásokról, és kaptam egy konkrét csomagot, amiben azt az ígéretet tették, hogy segítenek alkalmazkodni az új életkörülményekhez. Mindezek ellenére nem éreztem magam minden helyzetben komfortosan.

Gyermekágyi időszak

A szülésem simán ment, nem jelentett akkora fájdalmat, mint amilyenre készültem, szinte egyből megindult a tejem, mégis egy durva érzelmi hullámvasútra kerültem. (Nem is tudom elképzelni, mit élhet át az, akinél komplikáció lép fel, vagy nem engedheti meg magának a jobb körülményeket.)

Amikor második este behívtam a nővérkét, hogy segítsen tisztába tenni a babámat, és mutassa meg, hogyan kell mindezt szakszerűen csinálni (maximalista vagyok, mindent a legjobban akarok, és a pelenkázás megmutatása benne is volt a kórházi csomagban), akkor leteremtett, hogy „ezt miért a második napon kell?” Hát hogy akarunk így másnap hazamenni, ha ezt még nem tudjuk?! Mivel édesanyám végig velem volt a kórházban, így ezt a feladatot addig ő végezte, én pedig a császárom miatt az első két napban csak a mosdóig mentem el.

Alapvetően ez nem egy drámai dolog (hallunk és tudunk rengeteg esetről, amikor irtózatos körülmények között kell egy nőnek világra hoznia a gyermekét), máskor simán le is pereg rólam, nem tulajdonítok neki jelentőséget, de ezt akkor különösen zokon vettem.

Úgy éreztem magam, mint a gyerek, akit sarokba állítanak az óvodában.  

Hormonok

A szülésem előtt alaposan felkészültem arra, hogy megváltozik az életem, hogy ez az egész teljesen új lesz. Rengeteg szakirodalmat olvastam a szülésről és az anyaságról, de egyvalamivel nem számoltam: mégpedig azzal, hogy a hormonális változás mekkora hatással lesz a lelkiállapotomra. Alapvetően tudatos ember vagyok, de ebben a helyzetben az érzelmi állapotomat nem tudtam úgy a kezemben tartani, mint ahogy elképzeltem. Amellett, hogy ez a csodálatos dolog megtörtént velem (mert tényleg az egész várandósság és a szülés az volt), rögtön érezni kezdtem a rám nehezedő nyomást, hogy én felelek egy kicsi életért. És ez rendesen megijesztett. Az, hogy nem vagyok ura az érzelmeimnek, ráadásul ekkora felelősséggel kell ezután élnem, sokszor valósággal rémisztő volt.

Amellett, hogy az összes lehetséges segítséget megkaptam (magánkórház, édesanyám, a párom és a családom segítsége), azzal senki nem foglalkozott, hogy ezt a hormonális változásokkal befolyásolt érzelmi állapotot hogyan tanuljam meg kezelni.

Alapvetően is érzékeny ember vagyok, de ilyen extrém módon megváltozott életkörülmények között rengeteg érzés kezdett bennem kavarogni.

Egyik pillanatban azt éreztem, hogy fenn vagyok a legcsodálatosabb hegycsúcson, a következőben pedig a legmélyebb, sziklás szakadékba zuhantam.

Amikor egyedül voltam itthon, azon kezdtem gondolkodni, milyen remek, hogy ennyi mindenre figyelnek egy folyamatosan fejlődő magánkórházban is. Van szoptatási tanácsadás, van gyógytornász, védőnő, tényleg minden, amit el lehet képzelni. De az miért nem jutott még senkinek az eszébe, hogy az anyuka (főleg egy első gyermekes anya) mentálisan is kapjon segítséget? Ha rendelkezésünkre állna egy pszichológus, akivel tudunk beszélni a megváltozott élethelyzetről, akkor könnyebben átlendülhetnénk ezen a kezdeti hullámvölgyön.

Amikor például sír a babám, és nem tudom egyből kitalálni, miért teszi ezt, annyira jó lett volna megbeszélni egy szakemberrel, hogy nem vagyok ettől szar anya. Merthogy eleve így érzem magam. Tele vagyok kétséggel, hogy mindent jól csinálok-e, de amikor már tíz perce sír, és még mindig nem találom ki, hogy miért, akkor magamat vádolom: nem vagyok eléggé elég ehhez a feladathoz. Nemegyszer megtörtént velem, hogy egy-egy ilyen helyzetben elsírtam magam.

Az első négy hetem ebben a súlyos állapotban telt, aztán hathetes korától könnyebb lett. De folyamatosan figyelmeztetnem kellett magam arra, hogy „alkalmas vagyok”. Az első pár hét ezért kemény volt.

„Jóakarók”

A másik nehézség, hogy a sok kirendelt szakember, akivel találkozik egy friss anyuka, folyton eltérő dolgokat mond. Például azt, hogyan kell fejni, nem kell fejni, mindkét mellből egyen, vagy csak az egyikből, ilyen krémmel kenjem a popsiját, vagy ne, inkább azzal, hasra kell fektetni, vagy éppen hanyatt, a köldökcsonkot minden pelenkázáskor kell tisztítani, vagy csak az esti fürdetés után. Természetesen minden szakember bebiztosított arról, hogy az a jó, amit ő mond. Te pedig ott állsz friss anyukaként, és döntsd el szépen, melyiket válaszd, és mivel teszel jót a babádnak, vagy épp mivel ártasz.

A körzeti gyerekorvosom például azzal indított, hogy ledorongolt, miért nem a gyerek születése napján küldtem neki üzenetet arról, mikor érkezünk majd haza. Ezután leült a konyhámban, jelezte, hogy siet, és megkért, inkább csak a végén tegyem fel a kérdéseimet, mert úgy hiszi, érinti majd ő is azt a témát, amiről kérdést tennék fel. (Itt megint belépett a ledorongolt gyerek érzése az oviból.)

Úgy van kialakítva ez az egész rendszer, hogy a gyermek jólétét szolgálja, ami szuper dolog, és természetesen maradjon is így.

De miért nem gondolt még soha senki arra, hogy az anyuka hol van ebben a rendszerben? Nem úgy, mint anyuka, a lényegi produktumot világra hozó test, hanem úgy, mint egy ember?

Valódi támogatás

Volt régen egy reklám ezzel a szlogennel: „ami jó a babának, öröm a mamának”. Én ezt a gondolatot megfordítanám: „ami jó a mamának, öröm a babának”. Mert ha az anyuka megkapja a kellő támogatást minden téren, akkor jól fogja magát érezni a bőrében, és a baba is érezni fogja ezt. Mivel a nap huszonnégy órájából a kisbaba az anyukájával tölti el a legtöbb időt, és az anya rezgéseit érzi közvetlenül, ez szoros kölcsönhatásban kerül azzal, hogy érzi majd magát.

Sajnos ismerjük azokat az extrém állapotokat, amikben egy nő depressziós állapota addig fajul, hogy a gyermeke ellen fordul. Ezekben a helyzetekben a közvélemény ítélete kizárólag az anya ellen irányul. Ahelyett, hogy elgondolkodnánk azon, ha valaki mellette van, és ténylegesen segít neki ebben az érzelmileg erősen befolyásolt helyzetben, akkor talán nem történik ilyen tragédia.

A közvetlen környezetemben azt tapasztalom, hogy azok a nőtársaim, akik már szültek, sokszor egyáltalán nem, vagy csak nehezen nyílnak meg ebben a témában. Mintha szégyellnék, vagy nem is mernék bevallani, hogy bizonyos helyzetekben ők is voltak nagyon elkeseredettek, miután világra hozták gyermeküket.

Mintha belénk, nőkbe volna kódolva (mert ezt várja el tőlünk a társadalom), hogy azt érezzük: a legcsodálatosabb dolog történt meg velünk: világra hoztunk egy gyereket, és ennek minden pillanatban örülnünk kell.

Ez így is van, valóban a legcsodálatosabb dolog. De ettől függetlenül igenis vannak nehéz napok, amelyekkel sokkal könnyebben meg tudnánk birkózni, ha nem áradna felénk az a hatalmas elvárás, hogy „nekünk csak örülni szabad”. És mindent tökéletesen kell csinálni.

Ha a védőnővel együtt járna egy szakember, aki kijönne és beszélgetne velünk erről, az óriási segítség volna. Sokszor és sokféle helyzetben. Persze azt is tudom, hogy nem mindenki éli meg így, mert ezerfélék vagyunk, különböző ingerküszöbbel, élethelyzetekkel és anyagi körülmények között. Hangsúlyozom: nagyon szerencsés vagyok, mert mindenem megvan, mégis majdnem belesüllyedtem ebbe az érzésbe a hatalmas elvárások miatt.

De mi van azokkal, akik nem ennyire szerencsések, nem ilyenek a körülményei, netalán egyedül vannak, vagy komplikációk léptek fel az esetükben?

A gyermekem születésétől a legtöbb embernek már nem „én” létezem, hanem a fiam anyukájaként tekintenek rám. Pedig nem volna szabad elfelejteni, hogy ugyanúgy megmaradt az ember, a nő is az anyuka mögött, aki a szülés előtt volt.

Lejegyezte: Szentesi Éva