Szentesi Éva: Egy csoda, hogy még itt vagyok

Az elmúlt egy évben a harmadik körét futotta a rákkal, és tavaly év vége felé el is köszönt az élettől. Most, tavasszal, mégis itt van, és írja, és mondja. A barátai szerint a világ már rég elpusztul, amikor Szentesi még mindig lesz. Nekem is van egy ilyen érzésem, a legutóbbi kör kapcsán is írtam neki egyszer, hogy ő nem tud meghalni. Évát 11 éve ismerem, hosszú évekig együtt dolgoztunk, kísértem betegségben, lábadozásban, gyógyulásban, egészségben, veszteségben, egyedüllétben, ismerkedésben, szakításban, szerelemben... nem tudom, hány életet élt le eddig. És egyetértek a nővérével, Mártival: Szentesi Éva most nőtt föl igazán, miközben harmadszor küzdött meg a rákkal, most először az anyukájuk nélkül. De nem ez az egyetlen változás az előbbiekhez képest – és most nem arra gondolok, hogy most először támasztotta, tartotta őt valaki egy párkapcsolatban a betegség közepette, bár az is nagyon fontos. Hanem arra, hogy Éva az elmúlt hónapokban végre elsiratta azt, amit addig sosem; a fájdalmat, a méhe elvesztését, a gyerekvállalás esélyét, a régi identitását, az összes veszteségét. Kérdések persze még maradtak; például, hogy vajon elég-e már neki a szeretet? Elmúlt-e belőle a végtelen düh? És képes-e szeretni a legfontosabb embert az életében: saját magát? Ezeket is feltettem neki, ahogy végigmentünk együtt azon a páratlan úton, amit az elmúlt tíz évben megtett. Ide a végére pedig hadd szúrjak be egy személyes vallomást, talán belefér: ez a műsor, életem eddigi leghosszabb műsoros munkája ezzel az évaddal elbúcsúzik. Ti talán tíz „szokásos" Elviszlek epizódot láttok majd a következő két és fél hónapban, és ez jól is van így. De nekem ez az utolsó tíz rész egytől egyig különleges valamiért. Hogy a premier epizód, miért az, szerintem kiderült a fentiekből. Úgyhogy akkor nagy levegő, és jöjjön: az Elviszlek magammal búcsúévada. Premier: Szentesi Éva íróval.