„A mai fiatalok folyamatosan azt élik meg, hogy kevesek” – A Gyere Be Ház választ ad az online világ kihívásaira

–

Az ifjúsági ház megszületése

Hamar János két évvel ezelőtt tartott a függőségek témájában előadást Dunaharasztiban. Itt kezdett beszélgetésbe az aljegyző asszonnyal az addiktológia kapcsán álmokról, célokról, tervekről, illetve felmerült a kérdés: mire lenne igazán szüksége a fiataloknak ma Magyarországon?

„Nagyon sokat dolgoztam rehabon, kifejezetten tinédzsereknek szóló rehabokon is, felnőtt terápiás otthonokban, illetve én magam is nyolc évig voltam szerfüggő. Ezek alapján úgy gondoltam, ami még nincs idehaza, de nagy szükség lenne rá, az

egy olyan ifjúsági klub, ahová bejöhetnek a fiatalok, ahol szakemberek vannak jelen (addiktológiai szakember, szociális munkás vagy tanár), és ahol a kamaszok önmagukat adhatják, álarcok nélkül létezhetnek. Ahol nem kell megfelelniük, ahol nem baj, ha valaki az átlagtól eltérő akár a gondolkodásában, akár a szexuális irányultságában.

Az egésznek a fókuszában persze a prevenció állna, mert a minőségi idő eltöltése, a beszélgetési lehetőség biztosítása, a közösség és a rájuk irányuló figyelem mind azt céloznák, hogy ezek a fiatalok elkerüljék a függőséget. Ez lett a Gyere Be Ház.”

Gyere be!

A Gyere Be Házban természetesen van házirend, amit be kell tartani. Tudatmódosító használata, legyen az akár alkohol vagy bármi más, például szigorúan tilos, ha valaki illuminált állapotban érkezik, azt hazaküldik. De igyekeznek visszaszorítani a mobiltelefon használatát, az online jelenlétet is a közös időben.

Minden a fiatalokat, illetve az ő érdeklődésüket, igényeiket szolgálja. Egy ventilláló csoporttal indítanak, a beköszönőkörben mindenki elmesélheti, épp hogy érzi magát, mi van vele a suliban, mi a helyzet otthon, a párkapcsolatában, a barátságaiban. Van filmklub is, legutóbb a Kamaszok című Netflix-sorozatot nézték meg, majd elemezték ki közösen.

Ha jó az idő, szerveznek kinti programokat, sütögetést, pingpong bajnokságot is. Több ízben volt már szakmák napja is, amikor különféle szakmák képviselői (a rendőrtől a tűzoltón át a manikűrösig) mutatták be, mivel foglalkoznak, és azt miért szeretik. A tematikus csoportokban a gyerekeket érdeklő témákat dolgoznak fel, beszélnek függőségekről is. Az önismereti jellegű foglalkozásokon pedig olyan témákról beszélgetnek, mint az alázat, a megfelelési kényszer, az elszántság. 

Azért is fontos ezekről ebben a körben is beszélni, mert János úgy tapasztalja, a fiataloknak sokszor szavaik sincsenek az érzéseikre, ami akadályozhatja az önkifejezésüket és az önismeretüket is. A Netmentő alapítvánnyal (melyet az online függőség megelőzésére hoztak létre) ezért szerveztek például olyan számháborút, ahol számok helyett önismereti fogalmak – például: bátorság – álltak a gyerekek homlokán. A programra több, mint százan jöttek el. A bemelegítő játékot követően aztán tízfős csoportokban beszélgettek a fogalmakról: ki mit húzott, mit jelent az életében ez a szó, mit húzott volna helyette szívesebben, ami esetleg aktuálisabb lett volna az ő életében. 

Valós vs. hamis, online világ

János úgy látja, a mai fiatalok nagyon szorongóak, a saját családjukban sem tudnak megnyílni, mert félnek a reakcióktól, és tele vannak megfelelési kényszerrel. Ezért szerinte a közösségi média is okolható, illetve a folyamatos leterheltség. „A közösségi média miatt irreális vágyaik vannak, túlságosan magasra teszik a mércét, úgy érzik, csak akkor értékesek, ha úgy öltözködnek, úgy néznek ki, olyan kocsijuk van, mint amit az online világban is látnak.

Folyamatosan azt élik meg, hogy kevesek” – magyarázza János, hozzátéve: ezek a gyerekek nagyon igénylik azt, hogy egy felnőtt odafigyeljen rájuk. 

Úgy gondolja, a gyerekekkel szembeni hitelességének az is része, hogy nem játssza meg magát előttük. Van, hogy amikor eljön közéjük egy-egy pénteken, akkor fáradt, tele van a feje problémákkal. „Én azt is vállalom előttük, ha szarul vagyok. Fontos, hogy lássák az esendő, emberi oldalamat. Azt tapasztalom, hogy sok szülő nem meri kimutatni a gyengeségeit, mert úgy hiszi, az nem összeegyeztethető a szerepével.”

Ezen a helyen nagyon nagy dolgok történnek – meséli János. Az egyik „klubtag” például (akit korábban sok bántalmazás ért) azt mondta, amióta a Gyere Be Ház és a körülötte lévő közösség létezik, azt érzi: érdemes élnie. Másoktól gyakran hallja vissza: egész héten a péntek délutánt várják. De az is jó visszacsatolás, hogy többen jelezték: szeretnének Jánoshoz hasonlóan majd ők is emberekkel, illetve addiktológiával foglalkozni. János a Magdolna utcában vezet egy addiktológiai központot, ahová – egyeztetve a résztvevőkkel – időnként a Gyere Be Ház érdeklődő tagjai is el szoktak jönni. 

Ha szerekkel kísérletezne a gyerek

Jánosnak időnként neki szokták szegezni a kérdést: ha az ő gyereke akarna drogozni, annak mit mondana? „Nem az a kérdés, hogy kipróbálja-e, hanem hogy előtte oda mer-e jönni hozzám, hogy elmondja, mit tervez. Az a fontos, hogy a gyerekkel (akár a sajátjaimmal, akár a Gyere Be Ház tagjaival) olyan legyen a kapcsolatom, hogy tudjunk erről beszélni.”

A közösségükben is felmerült már ez a kérdés: három gyerek jelezte felé, hogy szeretnének próbát tenni a fűvel, és kikérték erről a véleményét. „Erre a legrosszabb reakció az, hogy ezt tilos, és meg ne tudjam, hogy kipróbálták.” János inkább azt kérdezte a fiataloktól, éreztek-e már olyasmit, amiről ő is rendszeresen mesél nekik a maga példáján keresztül:

hogy álarcot kell viselniük, hogy nem találják a helyüket a világban, hogy azt gondolják magukról, hogy ufók, hogy még a saját családjukban sem érzik otthon magukat. „Mert ha igen, akkor ebből nagy valószínűséggel rászokás lesz.

Ha stabil valaki, nincs problémája, általánosságba véve jól érzi magát, akkor valószínűleg egy kipróbálásból nem lesz baj.” A fiatalok végül úgy döntöttek, nincs még itt az ideje annak, hogy ilyesmivel kísérletezzenek.

Személyes érintettség

János a saját függőségei hatására választotta az utat, hogy segíteni szeretne másoknak. „Nekem nagyon jó érzés volt, hogy amikor padlóra kerültem, akkor kvázi vadidegenek tudtak nekem segítő kezet nyújtani. Ők számomra példaképpé váltak. Miattuk tudtam: én is ezt akarom csinálni.”

Jánost rengeteg szorongás, megfelelési kényszer rágta belülről fiatal korában, nem találta a helyét sehol, sem a barátai körében, sem a családjában. Az első droghasználat aztán megadta azt az érzést, amiről úgy gondolta, egész életében kereste: hogy nem érdekli, ki mit gondol róla, szabad, nem agyalja túl a dolgokat, jelen van a saját életében, tud szeretni, és ő is szeretve van. „Az első kipróbálásnál el volt döntve, hogy én erre rácsúszok” – meséli, hogyan kezdett el MDMA-t (metiléndioxi-metamfetamint) használni 18 éves korában, amiből aztán nagyon gyorsan heroinra váltott át. A kezdeti lelazult állapot aztán hamar mélypontok sorozatává alakult.

„Öngyilkossági gondolatok, teljes lecsúszás, a hajléktalanság küszöbe” – meséli erről az időszakról.

Amikor legelőször bekerült a rehabra, még nem döntötte el, hogy valóban le akar-e szokni. „Féltem attól, hogy milyen drogok nélkül élni. Amikor pedig azt éreztem, hogy most már elég, szabadulnék, akkor már annyira mélyen voltam, hogy egyedül nem ment volna. Mindenki lemondott rólam, elveszítettem minden emberi kapcsolatomat.”

Az átütést az jelentette, hogy ráébredt: ő valójában még nem is kért segítséget, nem jelezte senki felé, hogy egyedül nem bírja, és szeretné, ha megmutatnák neki, hogyan is kéne tisztán élni. Ekkor került el egy pécsváradi drogrerápiás intézménybe, ahol nyolc hónapot töltött. Onnan már úgy került ki, hogy tudta: az addiktológiai segítő szakma az ő útja. „Életem egyik legjobb élménye a rehab volt. A sorstársi közösség nagyon erős volt, az, hogy meghallják a hangomat, és én is értem őket.” Azóta – immár már 24 éve – tiszta.

Egyedül nem (mindig) megy

A segítségkérés kompetenciája úgy látja, sok mindenkinek okoz problémát. Ő is ezt hozta otthonról: nem lehet gyenge, férfiként meg kell tudnia oldani a problámáit, különben is, katona dolog, a fiúk nem sírnak.

„Amikor feltettem a kezem, hogy nem tudom ezt tovább csinálni egyedül, akkor kerültem először segíthető állapotba.” Sokan itt rontják el: nem ismerik fel, hogy a problémájukat már réges régen nem tudják megoldani egyedül, állítja János.

Ez szerinte nagyon magyar sajátosság. Ebben a benyomásában egy kanadai rehabon töltött egyhónapos szakmai gyakorlata is megerősítette: ott egy hatalmas fal volt tele a támogatóknak, adományozóknak szóló köszönetekkel. „Ott nem szemétként tekintenek a drogosokra, hanem olyan emberként, akinek elakadása van. Ott a rehab ugyanolyan értékű, mint egy traumatológia, csak itt nem az eltörött végtagokat kezelik, hanem az összetört lelkeket. De a függőséggel küzdők hozzáállása is más a terápiához, sokkal szabadabbak, mernek segítséget kérni” – magyarázza János.

Dizájner drogok, permanens károk

Közel húsz éve foglalkozik fiatalok drog rehabilitációjával, úgyhogy pontosan látja, mennyire megváltozott ebben a két évtizedben is a tudatmódosítók kínálata. „Bejött a dizájner világ, ezzel párhuzamosan pedig elszaporodtak a kettős diagnózisú betegek. A kristályfogyasztás miatt például már nem csak egy függőséggel kell foglalkoznunk, hanem egy kialakult mentális betegséggel is, amiből nem feltétlenül lesz gyógyulás. A függőséget tudjuk kezelni, az illető mégsem feltétlenül fog tudni egészséges emberként élni a jövőben.

A klasszikus szerek időszakában azért ez még nem volt jellemző, a heroin az ember agyát nem vágta így szét. A dizájner drogok sokkal jobban elpusztítják a fogyasztó agyát, visszafordíthatatlan károkat okozva.” 

Intő jelek

Mik azok az intő jelek kamaszok esetében, amiknél a szülő igenis kapja fel a fejét, ne legyintsen arra, hogy ez csak életkori sajátosság, hiszen nagy valószínűséggel inkább valamiféle függőségről van szó? – kérdezem Jánost. „Honnan lehet észrevenni: baj van? Felejtse el mindenki az olyan baromságokat, hogy csak az a gyanús, ha a gyereknek piros a szeme, szűk a pupillája, vagy épp nagyon tág, vagy ha remeg a keze. Inkább akkor kell nagyon odafigyelni, ha a gyerek működése alapjaiban megváltozik. Ha egy zárkózott gyerek egyszer csak nagyon nyitottá válik, vagy egy nagyon nyitott egyszer csak becsukódik, és nem beszél.”

Az online világ veszélyei

A drogok mellett megjelentek új függőségek is a fiatalok körében: a rehabon felüttötte a fejét az internetfüggőség is. „Az előtt is el lehetett csúszni, mielőtt kialakult volna ez az online világ, én vagyok rá az élő példa. De gyerekkoromban azért én még kénytelen voltam időt tölteni a szüleimmel, hazamentem sötétedéskor, és onnantól ha tetszett, ha nem, együtt voltunk. Most viszont,

az online világ miatt gyerekek nevelnek fel gyerekeket. Napi 24 órát állnak egymással kapcsolatban. Sokkal fontosabb lett a kortárscsoport szerepe, mint régen.”

Mindezekkel együtt nem akarja démonizálni az inernetet, pontosan látja azt is, milyen előnyei vannak, például hogy a gyerekeknek semmiféle gondot nem okoz folyékonyan megtanulni angolul. „A negatív hatása viszont brutális. Ezek a gyerekek rettenetesen magányosak is közben. Mindig jelen vannak egymás életében, és mégsincsenek ott soha.”

Reménytelen jövőkép

Fiala Borcsa