Empátia nélkül lehet élni. De nem érdemes

–

Mindennapi nézőpontváltásaink

Ha gyerekek közti bántalmazásról beszélgetünk, már a második mondatnál a telefonok szerepét hangsúlyozzuk, rögtön azután, hogy az első mondatban megállapítottuk, hogy ezek a mai gyerekek… Pont mint minden egyes generáció, amely visszafelé nézve kijelenti, hogy régen minden jobb volt és ma minden annyira nehéz. De ha nekünk, felnőtteknek nehéz (ami valóban így van, sokszor tényleg az), akkor gondoljunk bele abba, hogy milyen lehet ma gyereknek lenni. És máris a cikk témájánál vagyunk;

nézőpontot váltottunk gondolatban, és ahogyan nagyon sok szülő teszi nap mint nap, belegondoltunk abba, hogy milyen lehet a saját gyerekének a suliban vagy az oviban. Ez egy perspektívaváltás: a saját nézőpontunkról váltunk a gyerekére.

És most lépjünk még eggyel tovább. 

Képzeljük el azt a másik gyereket, akivel nem vagyunk olyan közeli érzelmi kapcsolatban, de például hallottuk, hogy agresszív a suliban, vagy sokszor nagyon csúnyán bánik másokkal, vagy épp rendkívül visszahúzódó, esetleg olyan, aki nagyon közvetlen, mindenkivel – felnőttel, gyerekkel – könnyen barátkozik. Sokszor túlságosan hamar kialakul a véleményünk a „másik” gyerekről, de nagyon ritkán gondolunk abba bele, hogy vajon ő miért olyan amilyen, miért viselkedik úgy, ahogy.

Vajon, miben van a másik? 

Az empátia szóról a legtöbb embernek a kedvesség, az odafigyelés, az elfogadás, a mások iránti együttérzés jut eszébe.

De az empátia valójában az a képesség, hogy bele tudjuk képzelni magunkat mások helyzetébe, ami aztán hatással lesz a cselekedeteinkre, viselkedésünkre is. 

Ezért szerveznek olyan kiállításokat, ahol teljes sötétségben megyünk végig a múzeumon egy vakvezető segítségével, hogy átérezzük, ha csak egy ideig is, hogy milyen lehet vaknak lenni. Ez történik, amikor egy tréningen szerepjátékhelyzetbe hozzuk a gyermekvédelem területén dolgozó résztvevőket, és arra kérjük őket, hogy bújjanak egy másik szereplő bőrébe. Ha kortárs bántalmazás a téma, akkor nagyon érdekes tapasztalata lesz egy igazgatónak, amikor a gyerek szerepébe kerül, egy iskolaorvosnak, amikor a szülő szerepébe kerül, egy gyámnak, amikor osztályfőnöki szerepbe kerül, vagy egy gyereknek, amikor szülő szerepet kell eljátszania, és közösen kell megoldaniuk egy elképzelt kortárs bántalmazás helyzetet. Igazából nem megoldani kell, hanem átérezni a másik szereplő helyzetét, hogy ő hogyan érzi magát, mit gondolna, vagy mit tenne. 

Az ilyen helyzetek szinte minden alkalommal nagy felismerésekhez vezetnek. A legtöbbször hallott mondat egy-egy szerepjátékot követően, hogy „erre nem is gondoltam”, és hogy, „hirtelen nem is tudtam, mit tennék az ő helyében”. Épp itt van a kutya elásva, – vagy tovább bonyolítva a képzavart – ez az a csont, amit érdemes keresnünk minden kapcsolatunkban és kapcsolódásunkban, hogy vajon miben van a másik. Miért mondja vagy teszi azt, amit tesz.

Az empátia tehát annak művészete, hogy beleéljük magunkat a másik helyébe, megértjük az érzéseit, a szemléletmódját, majd az így megszerzett tudás alapján cselekszünk.

Az empátiás képesség magától, magányosan nem alakul ki és nem is fejlődik.

De szerencsére nagyon jól fejleszthető, mentalizációs gyakorlatokkal, vagy egyszerűen olyan helyzetek teremtésével, amelyben spontán is fejlődik ez a képesség. 

Az empátia és az agyunk

Az empátia kialakulásához és fejlődéséhez tapasztalatok kellenek már a legkisebb korban. Egy kisbaba nem tanul meg másokra figyelni, ha rá nem figyelnek megfelelően. Nem tud jól kapcsolódni a környezetéhez, ha nem tapasztal állandó és kiszámítható kapcsolatokat a korai években, majd nagyszámú változatos kapcsolódásokat másokkal.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az agy olyan lesz, amilyenné tesszük. Különösen az élet első éveiben fontos, hogy mivel találkozik, illetve mivel nem találkozik egy csecsemő. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, nem lehet elég kutatást végezni ahhoz, hogy mindenkihez kivétel nélkül eljusson: egy kisbabát nem lehet elkényeztetni. A kisbabának és a kisgyerekeknek a legnagyobb szüksége éppen az interakcióra, a rendszeres, ugyanahhoz a néhány személyhez történő kapcsolódásra van szüksége ahhoz, hogy összekapcsolja az agya azt az élményt, hogy jelezte valamilyen szükségletét (sírt, ha éhes volt vagy ha álmos) és arra érkezett adekvát reakció. A babáknak szükségük van nagyon csekély mértékű stresszre, de ez csupán annyit jelent, hogy sír valamiért, jelzi, hogy szüksége van ránk és arra mi reagálunk.

A csecsemőknek alapvetően és leginkább sok-sok órányi személyes jelenlétre és figyelemre van szükségük, ugyanattól a néhány embertől, mert így tudnak kifejlődni az agyukban a társas kapcsolatokhoz szükséges képességek. Így rakódnak le az alapok az empatikus működéshez.

Az empátia és az ember

Az empátia természetesen nem csak a legszorosabb kapcsolatainkban fontos; a társadalom minden szövetét áthatja. Egy döntéshozó akkor tudja valóban az általa képviselt emberek érdekében eljárni, ha tisztában van az igényeikkel. Egy reklámszakember akkor tudja megszólítani a célközönségét, ha ismeri a valóságukat. És így tovább.

Rögtön felvetődhet a kérdés, hogy vajon minden esetben jó iránytű-e az empatizálás, minden döntéshozatalt segít-e, ha a másik fél érzéseibe, gondolataiba belegondolunk. Egyértelmű a válasz, hogy: nem. 

Vannak olyan helyzetek, amikor kifejezetten káros, vagy hátráltat az, hogy átérzem a másik helyzetét. Ilyen helyzet az, amikor az orvosnak hideg fejjel és biztos kézzel kell fognia a szikét, amikor a sportbírónak büntetőt kell fújnia, amikor a BKK ellenőrnek el kell kérnie a bérletünket. Miközben minden előbb említett szereplőnek egyik oldalon fontos, hogy az együttérzés része legyen a kommunikációjának és a tájékoztatásnak, ezekben a munkakörökben az objektivitás a legfontosabb és az együttérzés csorbítja, átszínezi azt. 

Az biztos, hogy az empátia segíthet emberségesebb és jobb döntéseket hozni, de befolyásolhatja a helyzet igazságosságát (különösen ha olyan döntést hozunk, amely sok ember életéra van hatással), és az objektivitást is. 

Empátia nélkül nincs együttérzés, kevesebb az igazságosság, a méltányosság.

Ma (szinte) minden az empátia ellen dolgozik

Persze számos tényező nehezíti ma azt, hogy a kapcsolataink és a gyerekeink kapcsolatai színessé és gazdaggá váljanak. Korábban sokkal több ember élt egy háztartásban, a nagycsalád, a sok testvér, a falusi környezet a sokszínűségével és az állandóságával mind segítette a társas interakciókat. A nagyszülők mindennapos közelsége nemcsak terhet vett le a szülők válláról, hanem önmagában a gyerek-nagyszülő kapcsolat és annak biztonsága már gazdagította a gyerekek szociális hálóját. 

Ma többnyire elszigetelve élünk egymástól. A kisebb lakótereket felváltották a nagy, de sokszor kongó lakások, házak, amelyekben mindenki inkább bezárkózik a saját szobájába, és sokkal kevesebbet léteznek egy térben együtt a családtagok. 

Az empátiás képesség fejlődését az is hátráltatja, hogy az emberi kapcsolatok helyett a tárgyakkal való kapcsolódás ma sokkal hangsúlyosabb, mint pl. ötven éve. A személyes kapcsolódásokat már önmagában az is megakadályozza, amennyi időt a digitális eszközökkel töltünk. A gyerekek szabad játékkal töltött idejének csökkenése, a várandós anyák elmagányosodása mind olyan változások, amelyek ma az empátia fejlődésének gátjai lehetnek. És persze a kisgyerekeket szinte állandóan körülvevő képernyők sem a kapcsolatok gazdagságát segítik elő.

Törődni és törődve lenni

Végső soron mindenki arra vágyik, hogy törődjenek vele. Sőt, még ha nem is vagyunk ezzel tisztában, mert nincs benne tapasztalatunk, arra talán még inkább vágyunk, hogy mi is törődhessünk másokkal.

A másokról való gondoskodás, vagy a segítségnyújtás (persze ha az nem túlzott mértékű) ugyanis nagyobb örömet képes okozni, mint az, ha nekünk segít valaki.

Úgy is mondhatjuk: a saját boldogságunk érdekében van szükségünk a kapcsolatokra, és az empátiára. Mert az örömteli élet egyik kulcseleme, hogy tudunk-e empatikusak lenni másokkal. A kapcsolatok egészségessége pedig a lelki egészség egyik legfontosabb eleme.

WMN szerkesztőség