–

Bástyai István, vagy ahogy unokája emlegeti, Stephen, született zenész volt, aki jómódú budapesti zsidó családban élte gyerekkorát: és valószínűleg, ahogy megtalálta a szalonban a zongorát, játszani is kezdett rajta. Bár a család mérnöknek szánta, a szerető közeget teremtő apa és anya hamar belátták, a fiukat a zenén kívül semmi más nem érdekli, ezért nem erőltették a tanulmányokat.

A zongora, amelyen István megtanult játszani, 1903 körül került a család tulajdonába, így a négy évvel később világra érkező fiú – aki később, már sikeres zenészként tanult meg csak „rendesen” kottát olvasni – születésétől fogva jól ismerte.

Talán ez a néhány tény, amit Roxanne de Bastion mindig biztosan tudott a titokzatos nagypapáról: a zongora nemcsak az ő múltját őrizte, szintén zenész apja tejfogának nyomait, és Roxanne gyerekkori kéznyomait is. A családot – az egymást nem ismerő generációkat is – összekötötte a zene. Ahogy Roxanne fogalmaz: „a hangszer belsejében titokzatos világegyetem rejtőzött... Van ebben a zongorában valami, ami a legjobbat hozza ki a rajta játszókból és a családunkból – már a negyedik nemzedékben.”

Két ember egy testben – a kínok előtt és a kínok után

Az élete utolsó negyven évét Angliában töltő Bástyai István (vagyis ilyenkorra már Stephen de Bastion) azért néha mesélt a gyerekeinek is az előző életéről: talán maga sem értette, hogyan volt képes túlélni.

Az esti mesébe olykor belefűzte egy férfi történetét, aki három hónapon át gyalogolt egykor hóban, fagyban, egyedül egy orosz munkatáborból egy kijevi vasútállomásig, ahol egyszerűen csak összeesett. Ki tudja, hozzátette-e aztán a mese végén, hogy ez a férfi akkor még nem sejtette: nem a hosszú út, és nem is az ezt megelőző munkatábor volt élete legkegyetlenebb megpróbáltatása.

Roxanne saját apja halála után kezd felfedezni érdekes dokumentumokat a hagyatékban: kottákat, híres magyar filmek forgatókönyveit, leveleket a múltból. Tisztában van vele, hogy apai nagyapja egyszer magnóra mondta életét, de sokáig nem meri meghallgatni, mit mesél a férfi, aki az orosz munkatábor után a mauthauseni és a gunskircheni koncentrációs tábort is túlélte. Bár ismeri a tényt, egész más az ott átélteket nagyapja hangján végighallgatni. Miközben nemcsak a 20. század szörnyűségei bontakoznak ki előtte hús-vér valójukban: hanem sokkal korábbra visszautazva az időben egy fiatal, sikeres (Szenes Ivánnal számos híres slágert és filmzenét szerző) – akár világhírre érdemes – zongorista boldog és reményteli ifjúkora is.

A könyv egyik legmeghatóbb része, amikor Roxanne nagynénje felveti a nőnek, hogy talán kissé túlromantizálja az apjukat a leírásaiban – aki Julie emlékei szerint bár szeretetteljes volt, de sokszor heves érzelmek kapták el, és nemegyszer helyezte előtérbe a saját egóját. Aztán pár nap múlva félrehívja unokahúgát, és visszavonja a feltételezést: rájön ugyanis, hogy ő már csak a túlélhetetlent is túlélő férfit ismerte, a magnón elhangzó történetek azonban egy olyan fiú személyét is őrzik, aki még bízott a körülötte létező világban.

A kihagyott hangok ugyanolyan fontosak, mint amiket lejátszanak

Bástyai István történetében nyilvánvalóan az egyik legmegrázóbb szóról-szóra megismerni az emberi kegyetlenség legmélyebb bugyrait, az értelmetlen kínzás, halál és felsőbbrendűség világot omlasztó erejét. Az emberi túlélési ösztön felfoghatatlan működését, amelyben igenis van helye a képzeletnek és az érzékenységnek is.

Az maradhat meg, aki el tudja képzelni újra és újra, hogy hazatér. Aki hónapokig gyalogolva az orosz télben vagy a német lövészárkok mellett fűcsomókon élve képes látni maga előtt, ahogy benyit majd az ajtón, és ott áll vele szemben az egész család. „Hazaálmodtam magam megint. Hogy csak egy utcán kell végigmenni, és már ott vagyok a szüleimnél.”

A másik megrendítő dolog azonban, ami a sorok között bontakozik ki, hogy a budapesti zongorista hányszor maradt hű Magyarországhoz, hányszor döntött úgy, inkább hazatér, mert bízik az új élet lehetőségében: de mindannyiszor csalódás érte. 

Végül a negyvenes évek végén, már az első gyerekével várandós feleségével disszidál Angliába – ekkorra már teljesen elveszti a reményt, hogy otthon soha nem kell félelemben élnie.

Stephen nyilvánvalóan egész életében hordozza csalódottságát és emlékeit: a legnagyobb kínokról, a koncentrációs tábor borzalmairól a magnófelvételen sem beszél teljes részletességgel. Sok mindent megőriz magának: mert vannak dolgok, amelyek egyszerűen kimondhatatlanok.

„Érzelemmentes, monoton hangon foglalja össze azt az évet, alig pár perc alatt. Csak néhány részletet emel ki, de semmit nem mond el mindarról, amit a történelem tanúságai szerint el kellett ott szenvednie. Egy zeneműben a kihagyott hangok ugyanolyan fontosak, mint amiket lejátszik az ember” – írja Roxanne. 

Egy évet adott magának arra, hogy férjet találjon: Richolm Orsolya animátor rendhagyó blogja

Kult – 2025. február 9. – WMN

Egy hangszer emlékezete

Roxanne de Bastion érezhetően nem gyakorlott író (ezt jó értelemben írom, hétköznapi emberként meséli a történetet, a maga érzelmei mentén, elsősorban nem egy konkrét szerkezetnek alárendelve), mégis megkapó érzékenységgel nyúl a családja történetéhez, és olvasmányosan beszéli el mindnyájunk számára. Szerencsére éppen azzal él, amihez a legjobban ért: sokszor zenei hasonlatokkal mutatja meg egy élet dinamikáját, szenvedéseit.

„A vele együtt halálba küldött ezerhetven zsidó munkaszolgálatosból összesen nyolc tért haza. A skála minden hangjára jutott egy.”

A zongora útját Magyarországról Angliába és aztán Kelet-Berlinbe – ahol Roxanne kisgyerekkorát töltötte – szintén elmeséli. „Tisztában vagyok vele, hogy a zongoránk élettelen tárgy, mégis hiszem, hogy van emlékezete. Némán áll, de benne zengenek a művészek érzései…” – írja.

Roxanne hosszú utat tesz meg a családtörténet nyomán: a hangfelvétel mellett történelmi dokumentumokat vizsgál, kutat, ezekkel egészíti ki a nagyapja által megosztott történeteket.

Sokszínű származása, a magyar, angol felmenők, a németországi évek igazi világpolgárrá nevelik: aki a fájdalmas családi múlt ellenére nem nemzetekben, hanem emberekben gondolkodik.

A könyv különösen érdekes lehet nekünk, magyaroknak: megmutatja, hogyan köt össze minket országokon átívelően a közös múlt, akár egy vidéki magyar kisvárosban, faluban, akár egy angol művészcsaládban nevelkedtünk.

Hányszor kell még elismételni, aláhúzni, felkiáltójelekkel leírni, hogy az ember mindenütt ember? Ugye, már egyszer sem kényszerül erre figyelmeztetni minket és az utánunk következőket a jelenünkben megszülető történelem?

Utóirat: Bástyai István egyik leghíresebb slágere, amelyet Szenes Ivánnal írt, az 1941-es Emlékszel még?. A dal Fényes Kató előadásában a háború után lett igazán sikeres: bár eredetileg más ihlette, a világégés viszontagságait túlélt emberek számára az elvesztett, szebb idők fájdalmát foglalta magába. „Emlékszel még, mennyi nagy csodára vártunk, és a félúton megálltunk, emlékszel-e még?”

Széles-Horváth Anna

Kiemelt képünk a szerző tulajdona.