Megtanulni a pihenést sokszor nagyobb lecke, mint lefutni egy maratont

–

– És mi lenne, ha most az egyszer nem állítanál be ébresztőt? – kérdezi, miközben behajol a telefonom és közém. – Tudod, szabin vagyunk. Addig alszunk, amíg akarunk.

Bennem meg hirtelen valami megmagyarázhatatlan feszültség támad – mintha az ébresztő hanyagolása egyet jelentene azzal, hogy a következő napon egyáltalán nem is kelek majd fel, vagy nem lenne amúgy biológiai órám, ami egy ponton úgyis kinyitja a szemem. Ha meg is teszi, tuti, hogy 11 vagy dél körül valamikor, addigra meg már elment az egész nap – hát olyan szép helyen vagyunk, mekkora szégyen lenne, ha legalább egy kirándulást nem iktatnánk be a hétvégébe?

–  Na, mekkora? – kérdez vissza szarkasztikusan, jelezve: pihenni jöttünk, és ja, persze, szép a táj meg minden, de az is tök oké, ha teljesítménytúra helyett egész nap a medence és a strandszék között ingázunk.

Hát ez van. Más az elképzelésünk a pihenésről, és noha kapcsolatunk első pár évében meggyőződésem volt, hogy az enyém a helytálló, lehetséges, hogy nem zárnám ilyen kifingva a 2024-et, ha néha engedtem volna a páromnak. Vagy a biológiai szükségleteimnek.

Menni kéne

A probléma nem egyedi, és nem is ritka. Ha körbenézek a barátaim, kortársaim körében, azt látom: egy teljesítményorientált világban természetellenesnek tűnik minden, ami (látszólag) nem produktív, még akkor is, ha konkrétan a háziorvos utasítására történik. És nemcsak a karrierépítésben, de a pihenésben is. Lábat lógatni ciki, a parton dögleni ciki, binge-watchingolni ciki (hosszú távon problémás is), pláne ha ez idő alatt akár bikramjóga-tanfolyamon, lampionkészítő workshopon vagy falmászási órán is részt vehetnék – vagy esetleg olvasnék, persze szigorúan szakmai könyvet vagy szépirodalmat.

De még mielőtt az egészet a munkaerőpiaci elvárások, a felgyorsult életritmus és a közösségi média nyakába varrnám – ami amúgy nem lenne alaptalan –, hozzáteszem: látom benne a saját felelősségem. Mivel a szüleim aktív embernek neveltek, a családi nyaralások is inkább teltek felfedezéssel, mintsem láblógatással (látjátok, máris milyen pejoratív szót használok rá?!), én is örömmel fedezek fel új városokat, tájakat, vetem bele magam izgalmas kultúrákba. Szeretem, és kész, nincs mit magyarázni ezen.

Ha egy évben 22 szabad nap jár, már decemberben azzal sakkozom, miként osszam be a kinézett célpontokra – csak épp az marad ki a számításból, hogyan előzhetném meg, hogy jövőre is ilyen fáradtan zárjam az évet.

Mert most fáradt vagyok, és ezt – ha tetszik, ha nem – magamnak is köszönhetem. Ahogy felülök az ágyban, arcul csap a felismerés: fogalmam sincs, hogyan kell pihenni.

Nyughatatlanság – minden előnyével és hátrányával együtt

Persze az, hogy mit értünk pihenés alatt, egyénileg eltérő. Az én definícióm eddig nagyjából annyit takart, hogy bármi olyan tevékenységet, ami nem a munkám, és amiben örömöm lelem. És noha ezek elég fontos szempontok, néhány kardinális dolog mégis hiányzik belőlük: például az, hogy végre ne legyen szigorú menetrend és elvárás, és lehetőleg óriási fizikai igénybevétel sem. A Dolomitok körbetúrázása egyértelműen csak az előbbi kategóriát meríti ki. Persze, szép meg minden, de már most látom, milyen hétfő vár rám, miután vasárnap éjfélkor hazaesek, izomláztól sajgó végtagokkal. Oké, de akkor miért nézegetek most is repjegyeket? Miért ez a folyamatos hajsza, az élmények már-már görcsös keresése?

Nemrég írtam Emily Nagoski új kötetéről, az Összhangbanról, ami – ugyan egészen másról szól – egyik témájával nagyon is ide kapcsolódik: egy ember legjobb és legidegesítőbb tulajdonsága általában egy és ugyanaz, csak míg bizonyos helyzetben előnyét, addig máskor hátrányát látjuk. Nálam a nyughatatlanság épp ilyen: míg az egyik oldalról hálás vagyok azért, hogy a folyamatos tettvágy hajt előre mindenben, legyen szó az úttervezésről, izgalmas témák felgöngyölítéséről, a saját vállalkozásom építgetéséről vagy új hobbik kipróbálásáról, addig a másik oldalról saját magam és környezetem számára is irritáló a buzgómócsingságom, a kontrollmániám, a zsizsgésem. Igen, nagyon szép tájképekkel van tele a telefonom, és kipipáltam a kedvenc zenekaraim koncertjeit is, csak most már a konstans fáradtsággal és a fejfájással is kéne kezdeni valamit.

Igen, boldog vagyok. És igen, túlterhelt vagyok.

Ha voltál már ketrecben, jobban értékeled a szabadságot

Ha mélyen magamba nézek, ezt két dologhoz tudom kötni: az első roppant prózai és egyben patetikus – baromira szeretek élni, és mivel az élet időnként emlékeztet ennek végességére, szeretném kihozni a maximumot a földi létemből. A másik, hogy pontosan tudom, milyen az, amikor nemhogy a valódi élményektől, de még a hétköznapi élettől is elvág egy mentális betegség. A húszas éveim elején két olyan időszak is volt, amikor a pánikzavar és a hozzá kapcsolódó agorafóbia hónapokra a lakásba kényszerített, és nemhogy utazni nem volt lehetőségem, de még a sarki boltig sem tudtam elmenni. A szorongásoknak pedig a FOMO sem tett jót.

Persze egy-egy eseményt kihagyni nem a világ vége, de sajnos valóban nem mindegy, hogy kétszer vagy huszonkétszer mondasz le baráti találkozót, hogy eltelik úgy egy nyár, hogy az egész társaságod nélküled pörög az arcán, hogy azt érzed, elmegy melletted az élet, te meg képtelen vagy részt venni benne. Persze, aki mentális zavar miatt a lakásába kényszerül, annak nem ez a legnagyobb baja – ezt most nem fejtem ki hosszabban, írtam már róla eleget –, de saját bőrömön érzem, hogy

olykor épp a „kiesett idő” feletti gyász, illetve a visszaeséstől való rettegés az, ami még a wellnessrészleg medencéjében is cselekvésre készteti az izmaimat. Mert menni kell. Mert nem tudni, mi lesz holnap.

Hát nem mókás? Két hónapja kinevettem szegény dédanyámat, amikor elmondta, hogy vásároljak be krumpliból és költözzek külföldre, mert jönnek az oroszok – pedig végső soron ugyanazt csináljuk: a saját traumáink és tapasztalataink alapján tervezünk előre. 

Pihenni tanulni

Hogy mi lenne erre a megoldás? Ha engem kérdeztek, elérkezett az idő, hogy bevezessük a 22 szabadnap mellé a 22 szabadságot kipihenő szabadnapot, amit természetesen a munkaadó anyagilag és lélektanilag is támogat, és amelyek során talán nagy kegyesen hajlandó lennék hátradőlni, amennyiben előtte már keresztül-kasul átutazhattam a hivatalos szabimat. Ám az a gyanúm, ez még jó ideig nem jön el, addig pedig kénytelen leszek én igazodni a keretekhez – márpedig, ha valóban szeretnék 80 évesen sztorizni az élményeimről, ahhoz nemcsak nagy kalandok, de a fizikai és mentális egészségem védelme is kell majd. Ennek pedig első lépése lehet, hogy újradefiniálom magamban az élmény fogalmát: végső soron, ha visszanézek arra a bizonyos hétvégére – tudjátok, ahol nem akartam kinyomni az ébresztőórám – azt látom, hogy ha nem túráztuk is körbe az erdőt, mégis rengeteg dolgot magammal hozhattam: minőségi időt töltöttem a párommal, végre volt lehetőségünk zavaró tényezők nélkül csak egymásra figyelni, szaunaszeánszot tartottunk, és egyhuzamban aludtunk több mint nyolc órát. És bár ez merőben eltér attól, ahogy korábban definiáltam magamban a tökéletes közös hétvégét, valóban élveztem – még ha időnként el is kellett hessegetnem az aktivitás hiányával kapcsolatos szorongásaimat.

Lehetséges, hogy a valódi pihenés megengedéséhez is tanulási folyamat vezet. Tanulási folyamat – aminek egyaránt leckéje az, hogy meghalljam a biológiai igényeimet, az, hogy újradefiniáljam az „élmény” fogalmát, az, hogy elhiggyem: nem megy el mellettem az élet, ha nem töltök meg minden pillanatot intenzív mutatványokkal.

De azt is tanulnom kell még, hogy változhat, mi megy és mi okoz örömöt – nem fogom ugyanazt bírni 60, mint 30 évesen, ahogy már most sem úgy bulizom, ahogy 18 évesen tettem. Hogy még csak a harmadik X-nél tartok, ami azt hiszem, objektíven nézve is fiatal kort takar, de akkor is másnapos vagyok egy hosszabb kimaradás után, ha ezer éve nem ittam alkoholt. Hogy lassabban regenerálódnak az izmaim egy betegség vagy egy nagyobb sportteljesítmény után – és ez ennél sokkal jobb már nem lesz. El kell fogadni ezt, de közben persze megtarthatom az eredeti attitűdöm előnyös részeit: hiszem azt, hogy az aktív szemléletem hasznomra válik most és a jövőben is, csak itt az idő, hogy a START gomb mellé a STOP-ot is elhelyezzem.  

Visszacsúszom az ágyba, kinyomom az ébresztőt, sőt, repülő üzemmódba teszem a telóm. Kinn hó van, hegy, magas fák, itt benn ropogósan friss ágynemű, itt van Ő, a sarokban briósként összegömbölyödve a kutyám. A gerincem belesüpped a matracba, a vállaimat leengedtem, és a homlokomat sem ráncolom. Ez ma azon ritka napok egyike, amikor minden pózban kényelmes. Rég volt ilyen, új ismerősként üdvözlöm a süppedés élményét – hogy nem én tartom magam, hanem megtart az ágy, mintha feleslegessé váltak volna az izmaim. Akár el is engedhetem őket.

Takács Dalma