Vitray Tamás: „Nem voltam szándékolt jövevény”

–

„Nem igazán vagyok társasági ember”

– ezzel a meglepő felütéssel kezdte Vitray a beszélgetést, aki gyerekként is inkább az asztal alá bújva, titokban hallgatta ki a felnőtteket, mert már akkor is végtelenül kíváncsi volt mindenre.

Annak ellenére, hogy azt mondta Krisztának: „Nem voltam szándékolt jövevény”, úgy érzi, feldolgozta édesanyja hiányát, akit igen ritkán látott, és „szerelmes rajongással” inkább csak távolról figyelt.

„Nem volt hiányállapotom, mert volt egy nagyanyám, aki minden volt: anyukám, gyerekem. Amíg kissrác voltam, ő vigyázott rám, neki voltam a szeme fénye, és mire megöregedtünk együtt, akkor én lettem az apukája.

Végigcsináltam, de nem volt hiányérzetem, úgy érzem, hogy ezt megúsztam” – mesélte mély meggyőződéssel.

„Kevesebb bajom volt, mint illik ilyen magas korban, de azért haladok az idővel, akármennyit tagadhatnék is le”

Sokan mondják neki: „Úristen, kilencvenkét éves, és ha hozzáteszik, hogy »húszat letagadhatna«, akkor én megsértődöm, hogy »csak húszat?« – mondta nevetve.

Kriszta persze megkérdezte, hogy mi konzerválta ilyen remekül a riportert, mire Vitray elmondta:

„Ez ma már nem érvényes rám, de amíg kertes házban laktam, azt szoktam mondani, hogy »a kertkapuig legyen rend«. És azt hiszem, ez a titok egyik nyitja. Mert akkor a külvilág nem annyira izgalmas. […] De a jókért érdemes végigcsinálni. […] Mert ha sok rossz volt, akkor megbecsüli az ember a jót.”

Az Újlipótváros utcái és a gyerekkori emlékek

„A kis Neufeld” (ez volt Vitray eredeti neve) gyerekkorának fontos helyszínein suhantak végig az autóval, Kriszta pedig a Hegedűs Gyula utcában megjegyezte, hogy talán valahol itt is lakott egykor a riporter, mire Vitray kinézett, és rávágta: „Épp ebben a házban laktunk, ami akkor a Csáky utca volt, a 31.-ben.” 

Bár a riporter úgy érzi, nem igazán nosztalgikus alkat, de a felesége egy furcsa tünetre figyelt föl, ő maga nem is vette észre, hogy ha a város másik felén van dolga, akkor is mindig az Újlipótvárost szeli át, ha kell, ha nem.

„Magam se veszem észre, csak akarom látni a házakat. Rengeteg ismerős volt itt, gyerekek, akikkel óvodába jártam. Mondjuk ki, ez Újlipótváros.”

Ma már ennek a városrésznek a díszpolgára, és bár pontos számot nem tud mondani Vitray: „de tíz és húsz közé esik, ahány helyen laktam ebben a kerületben”.

Hogy érzi magát Vitray Tamás az interneten a Csakazértis műsorban?

Sok meglepetés érte, és nem mondaná, hogy mind kellemes.

„Jó érzés tudni, hogy én dönthetek el sok mindent, amit egykor nem dönthettem el a televíziós csatorna keretein belül. Jó, hogy tudom, mennyi embert érdekel. De különösen változott számomra a világ abban, hogy mi a felfogás általában arról, mennyit bír egy ember elviselni a tévé előtt. De ami még fájdalmasabb számomra, hogy az ötventől felfelé számolandókkal nem nagyon törődnek. Idős ember nem nézi a YouTube-ot, mert nem tudja kezelni a saját gépét, csak a minimumot, és ezt nem lehet számonkérni. Ez olyan képességeket igényel, amit öregkorban megtanulni és automatikusan tudni bánni vele, nem könnyű. Fiatalabbak mondják nekem, hogy olyan öt-hat perc, az a jó hossz” – mondta kicsit szomorkásan a riporter.

D. Tóth Kriszta is sokkal többet beszélt magáról a műsorról, mint általában szokott, de abszolút nem vált belterjesen szakmaivá az eszmecsere, inkább jó volt figyelni ezt az izgalmas párbeszédet.

Mindketten a Magyar Televízióban szocializálódtak, bár különböző korszakokban, de a műsorkészítés alapelveiben hasonló értékrendet képviselnek. Krisztának is ugyanezt a rövid műsoridőt javasolták, amikor volt tévésként elkezdett YouTube-tartalmakat gyártani, ám abban megegyeztek, hogy ennyi idő alatt nemigen lehet értékelhető beszélgetést készíteni.

Két dudás helyett két tudás „volt egy csárdában”.

Szó esett még a podcastforradalomról is, ami némiképp ellenpéldája a rövid műfajoknak, ami Kriszta szerint visszakanyarodik ahhoz a fajta televíziózáshoz, amit Vitray is csinált annak idején.

Lámpaláz és önkéntes családi műsorgyártás

Vitrayék YouTube-csatornájának első adásában a rutinos riporter nehezen győzte le a lámpalázát:

„Volt egy szokatlan érzés, ami eluralkodott rajtam. A saját lakásomban, a könyvespolc előtt ülve, és úgy, hogy az egyik unokám áll a saját kamerája mögött, és az apja nézi őt vigyázó szemmel. Így még nem beszéltem kamerába” 

– árulta el Krisztának.

Azóta az unokái és a fiai már nem vesznek részt a gyártásban, de 36 évvel fiatalabb felesége, Vitray-Ives Éva opera-énekesnő, akivel idén augusztusban házasodtak össze, átvette a gyártásvezetői feladatokat.

„Kiváló munkatárs, mert megfőzi az embereket, vele nagyon jó együtt dolgozni. Nagyon ambiciózus. Szerencsére ő önkéntes. Fizetése nincs senkinek, és bármikor abba lehet hagyni, mert abból nem lesz harag. Ez is előnye az internetes tévézésnek. Az ember akkor teszi föl, amikor jónak látja, vagy elkészül” – lelkesedett Vitray.

Fahidi Éva, Magda, Örkény István, Szepesi György

A szerelem és az „Évák” fontos szerepet játszanak Vitray Tamás életében. Amikor Kriszta ebbe (talán véletlenül) belekérdezett, Vitray mosolyogva megjegyezte: „Nagy ravasz maga!”

Fahidi Éváról is készített egy kiváló riportfilmet Vitray, nem sokkal a holokauszttúlélő halála előtt, ám mire a film megjelent, Fahidi Éva sajnos már nem élt.

De Örkény Istvánról és a türelemről is elmesélt egy fontos, nagyon örkényes sztorit, és a Magda című megrendítő filmjének körülményeibe is beavatott bennünket. Erről csak annyit árulhatok el, hogy az egyszavas válaszok néha előbbre viszik az ügyet, mint a hosszas magyarázatok. 

Szepesi Györgyről, illetve a rádiós-tévés sportosztályos ellentétekről is őszintén mesélt:

„Gátlásos voltam, mert a nagyon fess, 180 centi magas Szepesi mellett ott állt egy ilyen kis töpörtyű, akiről még mit se tudnak az emberek. […] A valóság az, hogy nem lett nagy barátság köztünk, ezt mind a ketten verbalizáltuk is.”

A gátlásossága talán ebből is eredt: „A kamaszkoromra úgy érkeztem meg, hogy nagyon szegények voltunk, kettecskén a nagymamával maradtunk, úgyhogy nekem már az öltözködés és az alacsony termetem untig elég volt ahhoz, hogy gátlásos legyek. Nem kellett ahhoz a tévében szerepelni.”

Váratlan szerepcsere a végére

Amikor begördültek az autóval a Szabadság térre, ahol a régi televízió (az egykori Tőzsdepalota) ikonikus épülete áll, Vitray Tamás váratlanul interjúalanyból átváltott riporteri szerepre. Az érdekelte leginkább: Krisztát mi késztette arra, hogy „előrenéző” riportot csináljon? Vagyis: hogyan tud úgy beszélgetni, hogy nem néz közben a riportalany szemébe? 

Ha kíváncsiak vagytok Kriszta válaszára, (ami engem is meglepett, pedig lassan tíz éve követem a műsort), feltétlenül nézzétek meg az egész adást!

Both Gabi