„Aki felülkerekedik, alulmarad” – Boldog születésnapot, Vitray Tamás!

–

„Nem te vagy a fontos"

Mostanában kezdtem csak felfogni, mekkora szerencsém volt azzal, hogy akkor voltam húszéves, és akkor kerültem a Filmművészeti Egyetemre, amikor még ott tanítottak a szakma nagy öregjei. Akkoriban ez szinte természetesnek tűnt, ezért is akart mindenki ott tanulni.

Vitray utálta volna a legjobban, ha elájulunk tőle.

A tiszteletet elvárta, de azt sem a szakmai múltja, és végképp nem a hírneve miatt, hanem inkább csak az idősebb jogán. De meghatódni attól, hogy a közelében lehet az ember, hogy tőle lesheti el a szakma fortélyait, maximum titokban lehetett.

Be kell valljam mindjárt az elején, hogy ez egy idő után nem esett nehezünkre. Éppen abban az évben, amikor a képzést kezdtük, elindultak a kereskedelmi tévécsatornák, és percek alatt nyilvánvalóvá vált, hogy amit az iskolában tanulunk, annak többé nem úgy van értelme, ahogy elhangzik. Nem lesz könnyű a gyakorlatba átültetni.

Amikor bekerültünk a televíziós szakmába, és elindultunk a profivá válás útján, ez végképp bebizonyosodott. Egyes csatornáknál, egyes műsorokban, egyes főszerkesztők mellett homlokegyenest mást vártak el tőlem, mint amiben „felnőttem”, amiben hittem, és ami a részemmé vált. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez a belső konfliktus, amit a hazai szakmai környezet és az abból érkező elvárások, és az útravalóul kapott értékek között húzódik, feloldódjon, és biztosan tudjam, melyiknek hol a helye.

Hogy én akkor is Vitray-tanítvány maradok, ha ez már nem divatos, amikor a világ egészen mást közvetít.                  

Ha erről beszélek, nagyjából ezek az elvek csengenek vissza a fülemben:

• amikor interjút készítesz, nem te vagy a fontos, hanem a riportalanyod
• sose találkozz vele a beszélgetés előtt, hogy minden ott helyben, spontán és hitelesen történjen
• a kérdéseiddel mindig a nézőket (hallgatókat, olvasókat) képviseled, nem magadnak készítesz interjút
• az interjú során időközönként kacsints össze a közönségeddel, emlékeztesd őket rá, hogy az ő nevükben és képviseletükben ülsz ott
• ne hagyd, hogy az érzelmeid túláradjanak, mindig őrizd meg a profi kérdezői státuszt
• és az örökbecsű aranyszabály: aki felülkerekedik – alulmarad (sose próbáld a partneredet „legyőzni”) 

Elsősorban tehát az interjú, azon belül is mélyinterjú műfajára tanított minket, és ehhez rendszeresen szállított riportalanyokat, kreált hozzá helyzeteket.

Megnyíló riportalanyok

A csütörtök reggeli órák gyakran azzal kezdődtek, hogy megjelent az osztályunkban öt-hat tábla csokival. Addigra már túlesett egy hajnali úszóedzésen. Ha azon a héten valaki épp megkereste valamilyen ügyben, általában becserkészte az illetőt, és elhozta hozzánk riportalanynak. Betoppantak hozzánk mindenféle emberek, mi pedig rajtuk élesítgettük a karmainkat. Olykor viszont nem hozott senkit, hanem azt mondta, fél óra múlva találkozunk a stúdióban, addig mindenki kerítsen a környékről egy riportalanyt – mindegy, honnan. (Nekem például egy közeli szexshopból sikerült, nem mintha ez rossz ötletnek bizonyult volna.) Vagy azt mondta, következő héten a Postamúzeumban forgatunk, és oda kellett találnunk megfelelő riportalanyokat. 

Az interjúkat a következő héten kielemeztük. Máskor az övéit is. Abban az óriási szerencsében részesültünk, hogy behozta a régi felvételeit azokból az időkből, amikor még nem éltünk, vagy amikre már nem emlékezhettünk, és együtt elemeztük szakmai szemmel. Álmélkodhattunk a virtuozitásán, ahogy egyszerű emberekből valóságos hősök vagy költők lettek, olyan gyönyörűen mesélték el a történetüket, az ő diszkrét irányítása mellett. Így emlékszem például Törőcsik Marira is a ’70-es évekből,

aki talán soha senki másnak nem nyílt úgy meg, nem beszélt olyan őszintén és allűrmentesen az élete nagy kérdéseiről, mint neki. De átlagemberek ugyanígy rábízták magukat.

Rossz képminőségű, fekete-fehér filmekre emlékszem, vagy egykor talán színesekre, amik kifakultak az idővel, a tartalmuk azonban átsugárzott és kiélesítette őket. 

Nem kell a rajongás

Aztán persze ott vannak a személyes emlékek, amikkel tele a raktár. Amikor elkísérhettük a Nap tévé stúdiójába, ahol akkoriban reggeli műsort vezetett. Leshettük a kamera mögül, hogyan dolgozik, hogyan zökkenti ki a magas rangú, egyenruhás vendégét azzal, hogy először a bajszáról kérdezgeti. Aztán egy szünetben magához szólított, és megkérdezte, láttuk-e már Enyedi Ildikó Simon Mágus című filmjét, amit akkoriban mutattak be a Filmszemlén. Én jelentkeztem, hogy láttam. Gyorsan összefoglaltatta velem a film történetét, és pár perc múlva úgy prezentálta a nézőknek, és az időközben megérkezett vendégének, a film főszereplőjének is, mint aki nemcsak hogy látta a filmet, de – nálam biztosan – jobban érti is. 

Elképesztő kommunikátor, ennek sokszor voltunk tanúi. Fiatalok voltunk, akadtak köztünk lázadó személyiségek, így egyik órán egy osztálytársam úgy érezte, vitába kell szállnia vele. Nem biztos, hogy a legjobb modorban tette, vagy a legjobb ponton kötött belé. Mindenesetre többé nem javasoltam volna senkinek, mert olyan okos, tűpontos, és kíméletlen módszerrel szerelte le – természetesen pusztán szavakkal –, hogy többé nem volt kérdés, ki tud itt többet. El kellett ismerni nemcsak a tudását, a tapasztalatát, de hatalmas tehetségét is.

Rajongani viszont nem kellett érte, sőt, azzal nem tudott mit kezdeni.

A szemtelen, pofátlan, szabályokon átlendülő emberek keltették fel az érdeklődését.

Aki egy órát késett a felvételi utolsó rostájáról, a szóbeli interjúról, az nála nem rossz pontot szerzett, hanem bónusz pontot – felhívta magára a figyelmet. Egy későbbi felvételin, amin már diákképviselőként voltam jelen, azt a fiút akarta felvenni, aki a második rostán kiesett, de nem törődött bele, és megjelent a harmadikon, hogy indoklást kérjen a megszeppent tanári kartól. Vitray azonnal felvette volna.

A néző cinkosa

Ma már nem tanít az egyetemen, és ha jól tudom, máshol sem. Sajnálhatjátok, kedves fiatalok, akkor is, ha már nem láthattátok őt fénykorában, nem ismeritek a legendás műsorait, nem emlékeztek a közvetítéseire, nem ismernétek fel a hangját egy félmondatból. Mert mindannak ellenére, hogy megváltozott a televíziós szakma, hogy az előnyös külső, a hírnév és az ego átvette az uralmat a tehetség és a hitelesség felett, az ő intelmei még mindig hasznos útmutatók lehetnének.

Gyakran nyilatkozza (ha kérdezik), hogy ma labdába sem rúghatna a képernyőn, ha most kellene kezdenie a pályát, nem is kapna lehetőséget. Valószínűleg arra utal, hogy ma nem kellenek az olyan tehetségek, akik nem passzolnak egy divatmagazinba, akik nem szabványszerűek.

Én pedig hozzáteszem: így, hogy nincsenek szem előtt, persze nem is látszik a különbség a valódi személyiségek, és a középszerűek vagy a tehetségtelenek között. 

Ráérősen beszélgetni pedig úgysem lehet már a képernyőn. Arra hivatkoznak, hogy nem él meg, elkapcsolnak a nézők. Ami mégis megjelenhet – nyilván felpörgetett tempóban –, annak egy részére valószínűleg azt mondaná a tanár úr: „megejtően hasonlít” egy beszélgetésre, ami valaha megsemmisítő kritikának számított. 

Nem olyan rég felkerestük egy volt osztálytársammal, és abban a különleges élményben volt részünk, hogy immár kollégaként beszélgethettünk vele a szakmáról. Ettől azért képtelenség nem elgyengülni. Elmeséltem, milyen élmény volt, amikor vendégként ültem egy ismert tévés műsorában. Vitray kíváncsi volt, hogyan dolgozik az illető a riportalany szemszögéből. Amikor azt feleltem: nem kaptam tekintetet, de valószínűleg csak azért, mert beszéltek hozzá a fülesben, mert egymásnak adták a kilincset az alanyai, és ő fejben már a következőre készült, vagy mert bizonyára zűrös napja volt, a tanár úr azt felelte: nincs mentség arra, ha a riportalany nem tud a kérdező szemébe belenézni. Ami természetesen megfellebbezhetetlen ítélet.

De mielőtt bárki félreértené: Vitray nem méltatlankodik afelett, ami ma a tévében megy, nem hallani tőle sommás, lesújtó véleményt, és nem lett megkeseredett. Dolgozik, képernyőn van, érdekli minden hír és pletyka, és 85 évesen is aktív, csak a hajnali úszásokról mondott le.

Az én szememben alig változott, és ezért annyira hálás vagyok. Sok bálvány omlott le a szemem előtt, mióta a pályára léptem, számtalan illúzióm veszett el, de benne sosem csalódtam. Nem kifejezés, hogy ez mennyire ritka, és milyen nagy dolog. 

Ha eszembe jut, az egyik kedvenc sztorim főszereplőjeként látom magam előtt, amit maga mesélt egy órán.

Többórás élő adást vezetett a hajdani köztévében, amit időnként bejátszásokkal szakítottak meg. Az egyik ilyen „szünetben”, miután felkonferálta a következő riportot, egy kameraman figyelmeztette, hogy lecsúszott a slicce. Tízből kilenc műsorvezető ilyenkor gyorsan eltünteti a hibát, és felhúzza azt az átkozott sliccet, amíg tart a bejátszás. Vitray azonban megvárta, amíg visszaadják adásba, és azt mondta a nézőknek: „Miért nem szóltak, hogy lecsúszott sliccel állok itt?” Majd egy kis teatralitással helyrehozta a malőrt. Mert ő és a nézők tényleg cinkosok voltak.     

Gyárfás Dorka

A kiemelt fotón Vitray Tamás látható a Telesport stúdiójában, 1976-ban (forrás: Fortepan/Rádió és Televízió Újság)