Az otthon, ahol az egyéves is tulipános ládából öltözködik – Holland Marcsi népviseletgyűjtőnél jártunk

–

Nincs is annál lélekmelengetőbb, mint mikor anya és lánya saját tulipános ládájának kincseit mutogatja. Körülöttük csend, a nap utolsó sugarai még éppen beszűrődnek a paraszti ház ablakán.

Népviseletek, örökségek minden szekrényben, ládában, fiókban, és a kicsi lány, aki alig több mint egyéves, és aki gügyögve próbálgatja a színes népi darabokat. Eredeti, 80-100 éves viseleteket, de olyanokat is, amiket az édesanyja nemrég varratott neki: sárközi köténykét, kalotaszegi ingecskét, csipkés-fodros babaviseletet. Közben nevet, gyöngysort vesz a kezébe, édesanyjának adja, hátha a nyakába akasztja. Úgy létezik a népi világban, mintha a lehető legtermészetesebb lenne, hogy abba született. Mintha nem is 2024-et, hanem csupán 1940-et írnánk.

„Kicsi kincsesláda, menyasszonyi láda” – duruzsolja neki az anyukája, míg előveszi a kedvenceit. Ezúttal ő az öltöztetőasszony, kacagja, és később meg is magyarázza, hogy miért fontos, miért annyira szent ez a pillanat.

A nőnek, különösen anyának és lányának nagy ereje van a népi világban – erről szólnak a népmesék, a népdalok és még a mondókák is.

Érzi is ezt a kicsi lány, mondja Marcsi, mert semmi képernyőideje nincs, helyette naphosszat énekelnek, nagyokat mesélnek és játszanak. És még hegedűn is játszik neki, ilyenkor pillant vissza a régi énje, a valamikori hegedűművész.

A lócára ülök, úgy gyönyörködöm bennük. A szobában faragott fogasok, kerámiák, festett bútorok, vetett ágy, sarokpad. Minden a helyén. Lehetne akár egy múzeum is, de Marcsiék számára ez nem valami őrzendő, félteni való nehéz örökség, hanem maga az élet. Élik, használják és tisztelik a népi világot, nem csoda, hogy a család legifjabbja máris abban leli örömét, hogy a tisztaszobában saját ládikóját pakolgatja. 

Régebben sem volt ez máshogy

Az édesanyák kímélték a saját viseleteiket, hogy a lányaiknak adhassák tovább. Féltő szeretettel készítették fel őket az életre, „minden gondolatuk a gyerekük jövője körül forgott”, avat be.

„Ha meglát egy népviseletet egy fotón vagy egy mesekönyvben, rögtön azt mondja, hogy anya. Számára anya és ez a világ egy és ugyanaz. Hát nem csodálatos? Bármivel azonosíthatna, mégis a népviseletekkel teszi” – büszkélkedik Marcsi, utalva arra, hogy ez is igazolja, megéri a népviseletgyűjtésnek áldozni minden szabadidejét. 

„A legnagyobb erő, ami arra késztetett, hogy Magyarországra költözzek: a népi világ és a szerelem” – fűzi hozzá mosolyogva. Férje 100 hektár földön gazdálkodik, a földművelés ugyanolyan ősi kapcsolódás az életükben, mint a viseletgyűjtés. És nemcsak ősi, hanem közös kapcsolódási pont is kettejük között a hagyományőrzés. 

„Akkor tudtam, hogy az életem párja lesz, amikor egy néptánctáborban találkoztunk. Úgy vezetett tánc közben, hogy én minden mozdulatától biztonságban éreztem magam. Azóta sem bántam meg, hogy Mátészalkára költöztem vele. Nem is volt más választásunk, ő a földeket, a saját örökségét nem hagyhatta, én meg követtem.”

A fiatal asszony, akit ritkán látni az utcán farmerban

Holland Marcsi, azaz Mariëlle van Luijk – bár utóbbi megnevezése azért kevésbé elterjedt hazánkban – Magyarország holland népviseletgyűjtője, és Hollandia nagybetűs magyarja. Csupa kettősség, ő az a holland–magyar fiatal, aki gyerekkora óta a magyar néphagyományoknak él, és csupán kedvtelésből olyan értékes gyűjteményt halmozott fel az elmúlt tíz évben, hogy annak sokan csodájára járnak.

De még jóval azelőtt elkezdte a gyűjtést, hogy áttelepedett volna, így néhány éve, amikor a szerelem és a tanulni vágyás Magyarországra csábította, egy költöztetőautóval utaztatta határokon át a stafírungját. Magyar bútorokat és viseleteket Hollandiából.

Mint minden fiatal, ő is a közösségimédia-platformokon kezdett beszámolni gyűjtőmunkájáról, és azóta is azt teszi, ez a hivatása, mondja. Népi tudást, népi bölcsességet is bőven megoszt, úgy oktatja a huszon- és harmincéves követőtáborát. Pedig sosem állt szándékában a népi világról tanítani, ő maga is tanulja: könyveket olvas, interneten böngész, kereskedőkkel üzletel.

Mostanra azonban olyan gyakorlati tudást halmozott fel, hogy felismeri már azokat a kincseket is, amikről az eladók sokszor nem is sejtik, hogy aranyat érnek, annyira ritkák – avat be, amikor a tisztaszobában leülünk beszélgetni. 

Egy tulipános ládára támaszkodom, és életemben először nem azt érzem, hogy hímes tojásként kell féltenem a körülöttem lévő múzeumi értékeket, hanem azt, hogy kötelességem megérinteni még a legidősebb darabokat is.

Hogy hány élet lehet a szobában, azt még Marcsi sem tudja pontosan. A gyűjteménye több száz darabból áll, mindnek története van, lányok, fiatal asszonyok, idős asszonyok örömét és bánatát suttogják még a falvédők is.

Jólesik látni, hogy Marcsi érti és átérzi a magyar örökséget. Édesapja holland, édesanyja magyar, így őt – ahogyan most ő is saját gyerekét – kétnyelvűként, kettős érzelműként nevelték. És ez a kettőség kíséri az útján, bármerre jár. Sosem tud egyvalamilyen lenni – bár azt is érzi, hogy ez olykor teher.

Nem könnyű ugyanis Magyarországon hollandként, Hollandiában magyarként jelen lenni. Közben meg olyan nehéz feladatra is vállalkozott, hogy a néphagyományokat egy kicsit modernné, ma is szerethetővé tegye azáltal, hogy beemeli a mindennapokba.

Emiatt gyakran éri kritika is: nem minden hagyományőrző és néprajzkutató fogadja el a tevékenységét, van, aki azt gondolja, hogy árt a népi örökségnek azzal, hogy így próbálja közelebb hozni.

Miközben az ő tapasztalata az, hogy inkább fellendíti a népi kultúra becsületét, semmint megfosztaná attól: a fiatalok megismerik, magukénak akarják, a merészebbek még egyik-másik darabot kiegészítőként az öltözködési stílusukba is beillesztik. Hagyományost a modern korba, és ettől csak élőbbé teszik.

Rögtön hozzáfűzi – sőt egy kicsit talán szabadkozik is –, hogy nem volt ideje teljes népviseletet ölteni, mire érkezünk, mert nincs most a közelben öltöztetőasszony. Ezért egy népi kabátkát vett fel, selyemszálból szőttet, ritka darabot. Nekem meg az az érzésem, hogy ennél szebb nem is lehetne, csodálatos, ahogy összeér rajta a múlt és a jelen. Hajában szalag és fonat, a nadrágja szoknyaszerű, mert mint mondja, alig visel farmert, számára a szoknya a nőiesség kifejezésének eszköze.

A magyar viselet meg maga a nőiesség. Tartást, büszkeséget ad.

A népviseletgyűjtő, aki az interneten gyűjt

Az első autentikus népviseletét Budapesten, a Néptáncosok Kellékboltjában vásárolta. Egy avasfelsőfalui román darab volt, megfogta a gazdag hímzésvilága. Akkor még nem is tudta, honnan származik, azt sem, hogy nem magyar. 

Holland Marcsi ugyanis már nem idős asszonyoktól vásárolja a népviseleteket. Nem jár falvakba felkutatni a még megőrzött darabokat. Egyrészt azért, mert egyre kevesebb háznál van már értékes kelengye, másrészt azért, mert időigényes folyamat feltérképezni a településeket. Ő úgy vált az ország egyik legismertebb népviseletgyűjtőjévé, hogy az interneten keresztül jutott a kincseihez – amit néhányan kifogásolnak.

De hol van már az az idő, amikor Bartók vagy Kodály, esetleg Gazda Klára útra kelt, hogy megismerje a magyar vidékeket?

Mint mondja, számára nem fontos, hogy mindenhonnan beszerezzen egy-egy viseletet, őt az lelkesíti, ha a beszerzett darabokhoz kötődni is tud. Előfordul, hogy egyetlen település viseletéből tíz rendet is beszerez. Általában a kis magyarországi falvakból gyűjt, mert az a tapasztalata, hogy azok nem annyira ismertek, mint a határon túli települések viseletei, és közben arra is figyel, hogy ne csak a legdíszesebbeket mutassa be, hanem kerek képet fessen a valamikori paraszti világ öltözködéséről.

„Vannak kereskedők, akik népviseletekkel foglalkoznak. Ők járják még a falvakat, én meg tőlük veszem meg. Sok olyan viseletem van, amit a kommunizmus idején adtak el a házaktól, hogy legyen élelmiszerre, kitelepedésre elegendő pénzük.

Könnyebb így vásárolni, hogy a mátészalkai otthonunkból mindent el tudok intézni. Főleg most, hogy anyuka is vagyok” – avat be. Majd arról is őszintén beszél, hogy ennek a módszernek hála tehetett szert rövid időn belül nagy gyűjteményre. Ugyanakkor hátránya is van: útközben elvész a viseletek története. Némelyik kereskedő nem tudja, hogy kiét adja el, nincsenek válaszai.

Ezért is érzi feladatának felkutatni a viseletek és bútorok történetét. Ha megvásárol egy darabot, addig kutakodik, amíg megtudja, hogy pontosan hol volt használatos, mire használták, milyen családé lehetett. A motívum- és színvilág sokat mesél a valamikori tulajdonosokról. 

Míg beszél, két kalotaszegi kötényt vesz elő: egyik a „kicsi magyar világ” idején készült, rajta angyalok és magyar címer, a másik már a kommunizmus idején, ami annyiban különbözik, hogy sehol a címer, a magyarságtudat. Az előbbiből alig lehet találni a piacon, öt évig kereste, szinte teljesen eltűnt.

„Olykor a Facebook Marketplace-en, a Jófogáson vagy a Vaterán jutok hozzá egyik-másik értékes darabomhoz. Naponta nézegetem ezeket az oldalakat, előfordul, hogy sokáig nem hirdetnek meg semmi értékeset, aztán egyszer csak felkerül egy egyedi darab. Az emberek sokszor nem is tudják, hogy milyen kincseket birtokolnak.” 

Mint mondja, évekkel ezelőtt amatőr módon vásárolt: azt vette meg, ami megtetszett neki, de miután egyre gyakrabban járt el az öltöztetőasszonyokhoz, tudatosan figyelni kezdett a népviseleti darabokra. Most már minden okkal van a szekrényeiben és tulipános ládáiban. Ugyanakkor, ha gyűjtőutakra nem is, de a vidékekre azért eljár: a falvak öltöztetőasszonyainak segítségével felölti a jellegzetes viseleteket, végigsétál az utcákon, beszélget az idősekkel.

„Volt, hogy végigmentem a kalotaszegi utcán, és egy öreg néni felismerte rajtam a ruháját. Évekkel ezelőtt adták el egy kereskedőnek, akitől visszavásároltam. De az öregek azt is tudják még, hogy éppen milyen társadalmi helyzetről üzen a ruha, amit viselek. Ez a tudás most már kiveszőben van” – részletezi.

Az öltöztetőasszonyokból mára alig maradtak néhányan a falvakban. Nélkülük nehéz bejutni egy falu körforgásába, mert ők a kulcsszereplők, akiket mindenki ismer, akiknek a szavára ad a közösség. 

Megtudom, azért hogy szenvedélyének élhessen, egy kis vállalkozást is működtet: román viseletdarabokat vásárol fel és ad el külföldieknek. Esztétikusnak, szépnek látja azokat, de mivel nem képezik a gyűjteménye részét, könnyen továbbadja mindet. Ezeket a hímzett ingeket aztán Amerikában, Németországban, Japánban, Kínában, Thaiföldön viselik.

Mindenki szépnek akar tűnni – de nem csak ma. A népviselet is üzenet, egyfajta státusz volt. Amit ma a Louis Vuitton szimbolizál, az valamikor a falvakban a borotvált selyem volt, ami egy hold föld vagy éppen egy tehén ára volt. Ugyanaz a kettő jelentése, csak az eszközök különböznek.

„Hiába mondjuk, hogy bezzeg a régi szép időkben… mert mi, emberek nem változtunk meg, csak a módszereink. Az változott, hogy miként mutatjuk meg magunkat. Mindenki szépnek akar tűnni: ma a többség a divatipar termékeivel, régebben a népviseletekkel törekedtek erre a paraszti világban” – mondja Marcsi, kiemelve, hogy a bojt, a gyöngy, de még a kendő is a gazdagságot jelképezte.

A ruhák színe, csíkjai, motívumvilága mind üzent a társadalomnak. Nem voltak titkok, mindent lehetett tudni a viseletből: hogy honnan származik az illető, aki viseli, mennyi idős, milyen társadalmi osztályból érkezett, mi a vallása, a családi státusza – házas-e, özvegy vagy hajadon.

Minden ott volt, a nők szinte egész élete visszatükröződött a viseletekről, még az is, hogy mennyi földet birtokol az édesapjuk.

Különbségek Hollandia és Magyarország között

Elmondása szerint a holland viselet a kálvinista hit miatt sokkal visszafogottabb, ezért sem ásta bele magát különösebben. Ő a magyar viseletekben talált magára, Magyarországon lelt otthonra a lelke.

De úgy látja, hiába ez a hatalmas örökség, „Magyarországról sokan rózsaszín ködös szemüveggel tekintenek Nyugat-Európára: azt hiszik, ott kolbászból van fonva a kerítés. Mintha alapvetés lenne, hogy a fiataloknak el kell menniük innen, holott ez nem feltétlenül igaz. Ha az én helyzetemet nézzük, én itt, Magyarországon tudtam jobban érvényesülni, igazán kibontakozni.” 

Volt időszak, amikor azt akarta, hogy senkinek se tűnjön fel, hogy külföldről érkezett. „Nem is mondtam mindenkinek, hogy hollandiai vagyok. De sehogyan sem tudtam teljesen beolvadni, és ez gyakran vezetett kellemetlenségekhez. Most már hangoztatom a származásomat, kijátszom a holland kártyát” – részletezi kacagva, majd arra is kitér, ezzel tud védekezni valamiképpen.

Mert Magyarország és Hollandia között sok a különbség, ő meg kettős identitásúként olykor elvész a nüansznyi eltérésekben. Különleges számára megtapasztalni, hogy Hollandiához viszonyítva Magyarországon szorosabb a szülő-gyerek kapcsolat: ott például 18 évesen elköltöznek a háztól a fiatalok, önállósodnak. De nem csak a szülő-gyerek kapcsolatban érzékel különbségeket. 

„Magyarországon a hierarchia nagyon fontos, amit én hollandként nem mindig érzékelek, mert otthon ennek már nincs ekkora jelentősége” – mondja, majd kiemeli, orvosi vizsgálatok során például kellemetlen helyzetek adódnak, mert hollandként sokat kérdezősködik, a magyar orvosok meg nem igazán örülnek ennek. De ügyintézések során is megnehezíti a helyzetét, pedig csak ártatlan érdeklődés hajtja, szeretné tudni, mit miért tesznek vele vagy a szeretteivel.

„Néha az az érzésem, hogy a magasabb rangú személyek magasabbról kommunikálnak velünk, és ez borzasztóan zavar. Látom, hogy a magyarországiak nem mernek kiállni magukért, meg nem jellemző, hogy hangosan megkérdőjelezzenek dolgokat, míg én nem bánom, ha ferdén néznek rám” 

– különös, ahogyan tükröt tart, beleolvad, mégis kitűnik a magyar kultúrából. Rámutat az erősségeinkre és a gyengeségeinkre is, közben nem veszi fel a társadalmi berögződéseinket.

Mint mondja, Hollandiában nyoma sincs a „mit szól a falu” félelemnek. Vagy a „nőnek a konyhában a helye” meggyőződésnek. Ezekkel a népi kultúra kapcsán találkozott Magyarországon, és előfordult, hogy nem értette, miért érdeklődnek, miért szólnak bele az emberek az életébe. Milyen jogon kérdezik meg, hogy anyatejjel táplálja-e a kislányát, miért kap csípős megjegyzéseket a férfiaktól, miért van rengeteg szexuális töltetű vicc, amiken a nőknek kínosan nevetniük kell? 

„Ahogy egyre többet tanulok a viseletekről, magamat is megismerem” – zárja az összehasonlítást, és én értem, hogy miről beszél. Egy olyan világot képvisel, ami a közösségből építkezik, mégsem tud azonosulni a közösség kirekesztő, hierarchikus berendezkedésével, mert az távol áll tőle. Csendben megjegyzi, a táncok közül például ezért kedvence a szatmári. „Ott a nőnek nagyobb szabadsága van.” 

Bereczki Szilvia