„Nem kellenek díszek. Csak az ember maga” – Mohos Zsófia Lélekjelenlét című könyve egy időkapu

–

Görbeország ma is létezik

A Magyar Néprajzi Lexikon szerint Palócföld a néprajzi irodalom nyomán kialakult fiktív tájfogalom, amely Hont, Nógrád, Heves, Borsod, illetve Gömör történeti megyék területeit érinti. Bár a tudomány jobban kedveli és ajánlja a Felföld megnevezést, a Palócföld máig használt és szeretett fogalom, ami egyrészt valószínűleg Mikszáth Kálmán csodálatos novelláinak, másrészt a palóc emberek ragaszkodásának is köszönhető, akik ezek szerint számukra kedvesnek találják ezt a kifejezést. 

A szülőföld, a szülőfalu, a gyermekkor helyszínének egyedi, varázslatos, semmivel nem pótolható valósága visszatérő kép az irodalomban. Aki pedig nem hisz az utóbbi évszázadokat átívelő erejében, most nézzen rá a tényre: Mikszáth Kálmán kötődése a saját földjéhez olyan erős és mély nyomot hagyó, hogy csaknem 

140 évvel „A jó palócok” című kötet megjelenése után, az általa teremtett Görbeország néven, a XXI. században működik egy fotóblog, amely a palóc hagyományokat örökíti meg az utókornak. 

El is érkeztünk az első téglához az időkapun, de nem ez lesz az utolsó. El is mondom nektek, miért.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Mohos Zsófia (@gorbeorszag) által megosztott bejegyzés

Hivatás egy régi nyár jegyében

A művész, Mohos Zsófia nagyszülei révén kötődik a vidékhez, és érezhetően olyan erős szálak fűzik a Kisecset nevű zsákfaluhoz, az egész palóc hagyományhoz és tájhoz, mint azokat, akik itt nőttek fel. Ahogy a könyvben elmeséli: első meghatározó emléke azzal kapcsolatban, hogy az elveszőben lévő értékeket őrizni kell, 14 éves korához kötődik. Ekkor – a nagyszülei falujának határában biciklizve – egy barátnőjével döntötték el, hogy összegyűjtenek sok-sok helyi tárgyat, jellegzetességet, és létrehoznak egy múzeumot. Bár a lelkesedés egész nyáron át kitartott, lassan eljött az ősz, vele pedig nemcsak a levelek hullottak el, de a lehetőség is, hogy folytassák, amit elkezdtek. Mégsem volt haszontalan az a pár hét: hiszen évtizedekkel később maga az emlék fontos tényezővé vált egy pályakezdő fotós útkeresése során.

Kinek ne lenne legalább egy varázslatos nyári emléke a múltból? Amikor ez az évszak végtelennek tűnt, és nem volt semmi más feladat, mint reggeltől estig szabadnak lenni. Ezt az érzést találja meg a művész a palóc tájakon fotózva. 

Mégsem nosztalgikusak az elénk táruló képek: sokkal inkább arra mutatnak rá, mi az, ami még mindig van, létezik, él. Ezek közül lesznek, amik valószínűleg egyszer majd örökre elmúlnak. Mégis sok apró részletet, vonást és szót muszáj lenne elraktározni, hogy az élet végül is, ‒ bármi jön még a mai ember ittléte során, ‒ mégiscsak élhető maradjon.

Országokon átívelő kapcsolódások

A kötet két falu bemutatására épül, ezek különlegessége, hogy bár 400 kilométer, illetve egy országhatár választja el őket, egyaránt palócok lakta terület. A szerző felteszi a kérdést: vajon a földrajzi távolság ellenére mi különbözik, és mi az, ami azonos ezeken a helyeken? 

Végül, bár a két falut a szövegben külön-külön is megismerjük, a fotókkal mesélő részekben a szerző nem választja szét az arcokat, helyeket, szokásokat (de természetesen jelöli a forrást): hiszen 

a palóc öntudat, hagyomány és értékmentés nem különbözik sem Rimócon, sem Kupuszinán. 

A szerző négy fejezetben mesél: és érzésem szerint nemcsak az évszakok járásának ritmusát követi, de talán azét a nyárét is, amely olyan mély nyomott hagyott a fotóművész lelkében. Zúzmara, Feltámadás, Teljesség és Lombullás – szólnak a fejezetcímek.

A személyes kötődés az elmesélt történet mellett más okból is lényeges: a bizalom miatt, amelyet Mohos Zsófia a hitelességével, az elköteleződésével és a zsigeri kíváncsiságával érezhetően könnyen felépít a helyiekben, és nem is él vissza vele. Három éven át fotózza a falvakat és lakóit, miközben a leghétköznapibb pillanataiktól a legfájóbb vagy legintimebb emlékeikig sok mindent megosztanak vele.

A Lélekjelenlétben tényleg mindenki jelen van

Sokszor álmodom még a házzal: az óriási telekkel, a közepén álló istállóval, a tojáskeresés örömével meg a felfoghatatlanul nagy diófával az udvar végén. Bár ez egy zalai falu, a nagymamám varázslatos otthona, aminek már soha nem léphetek be az ajtaján, de mégis benne járok újra meg újra. Nem Palócföld, tudom, mégis 

a rimóci Bözsi néni sokatmondó tekintete, szabályos, tiszta arca és büszkeséggel megrajzolt ráncai 

előhívják belőlem az emlékeket. „Létezik az a fajta szépség, amihez nem kell egyéb, csak egy tiszta tekintet, és egy kedves mosoly. Nem kellenek díszek. Csak az ember maga” – írja Zsófi Bözsi néniről, és azt sem felejti el hozzátenni, vajon mi ennek az egyszerű szépségnek a receptje, amit egyre kevésbé keresünk és találunk meg manapság. „Az ember, aki még összhangban él a természet körforgásával. Nem akar többnek látszani, ami” – szól kihangosítva a tényt, amelyet Zsófi olyan érzékletesen belefotózott egyetlen képbe, hogy tíz percig nem szabadulok, és nem tudom tovább lapozni a könyvet. 

Akinek van hasonló emléke, kötődése falvakban élő nagymamához, nagypapához, dédikhez, ott töltött nyarakhoz, legyen az palócvidék, vagy más, nagyon sok ismerős mondatot, vonást és tekintetet fog találni a könyvben. 

A Lélekjelenlétben tényleg mindenki jelen van: Zsófi, aki nemcsak a kamerán keresztül, de a szavakkal is rendkívül érzékletesen mondja el a lényeget: meg a nénik, bácsik, gyerekek, menyasszonyok és vőlegények, ‒ akik közül akad, aki Ausztriából utazik haza csak azért, hogy palóc esküvője legyen ‒ mind teljességgel a pillanatok részei. János bácsival, aki jövőre lesz százéves – pedig a szépség után az időtlenség bölcsességét is megismerjük: ő még most sem az órához igazodik. Akkor hajtja az állatokat, „ha a Nap már a nyárfa törzsét éri” vagy ha „a libák megéhesednek”. A kakas kukorékol, az árnyék a napszakkal együtt változik: miért kellene percre mérni az időt, amikor mindenre ott a válasz a természetben? 

Idill és viselhetetlen érzések – kéz a kézben

Persze a régvolt élet nem csupán idilli percekből állt, akkor sem, ha egy gyerek szemével a nehézségek kevésbé tűntek fel. A Lélekjelenlét nem is kerüli ki a fájdalmakat: finoman, de őszintén mesél róluk, köztük az asszonysorsról is, ami nemritkán szinte viselhetetlen volt.

„Nem akart hazamenni, már régen érezte, hogy mindig akkor lehetett egy pillanatra boldog, amikor távol volt az urától. Szégyellte ezt a gondolatot, mint annyi minden mást is, hiszen a szomszédasszony is mesélte, hogy megverte az ura, mégis tűri… Őt nem verte az ura. Sem a kezével, sem a nadrágszíjjal. De azért mégis: szavakkal… akkor már értette, hogy a fájdalom szétterült az egész lelkében, és úgy érezte, kibírhatatlan… az egyedüli fát a dombtetőn akkor már többé nem magányosnak látta: hanem szabadnak.” 

Ahogy a fejezetcímek ígérik, a sorsokat a könyvben is átöleli az idő, ami megtorpanás nélkül halad: télből tavasz lesz, majd nyár és ősz. A palóc ember pedig eközben egy szoros közösségben és rendben éli a maga szokásait: karácsony előtt például kilenc napon át imádkozza a Szentcsaládjárást, szenteste együtt énekel a kivilágított ablakok előtt. Januárban József és Mária eljegyzési ünnepét tartják, húsvétkor öntöznek-locsolnak, a mulatságokon rezesbanda húzza, az esküvőkön, aki tud, még viseletet húz, ősszel pedig a búcsún énekelve-imádkozva vonulnak ki a falu határán lévő kápolnához. A fiatalok már sokan elköltöznek nagyvárosokba vagy külföldre, de a hagyományaikat még gyakorolják, ha visszatérnek. Akad, aki pedig végül itt telepedik le, vagy mozdulni sem tud: mert sokszor még a legkisebb távolságra sem engedi el a szív. Ahogy (egy másik) Bözsi mama visszaidézi: „Mehettem volna férjhez messzire, a szomszéd faluba, Sipekre. Volt kérőm. De nem akartam. Mondtam anyámnak is, hogy nem akarok. 

Én csak itt akartam maradni a faluban. Itt szeretek. Itt maradtam. Megvan már a sírhely. A temető legfelső sarkában… Ott a szélén, rám fog először sütni a Nap. Az egész temetőben először engem fog érni a napfény.”

„Aki egyszerűen jó, az bizonyosan szép is”

Mohos Zsófi munkája tehát kifejezetten érdekes lehet azok számára, akik a palóc hagyományok, táj és öntudat iránt érdeklődnek. Mégsem csak nekik ajánlom. Hanem mindenkinek, aki szeretné magában megőrizni, majd aztán belülről elő-előhívni a múltnak ezt a fajta szeletét.

Léteznek a tájra jellemző hagyományok, szavak, ruhák, és ezek mind nagyon izgalmasak, értékként megőrzendők. A legfőbb mégis az a kollektív tudás, amit ezek az idősek még tudnak – tájegységtől függetlenül – a természetről és az életről.

„Februárban még legtöbbjük azt mondja, idén már nem lesz kert. Március-áprilisban mégis szinte mindenkit kint találtam az udvaron.”

Talán gondolhatjuk azt a nyolcvan–száz éves generáció kapcsán, hogy a szokások rabjai. Mégis inkább ösztönösen tudják:

a hagyományok, az évszakokkal való közös rezgés – hogy mikor mit esznek, mit sütnek, mit vetnek – a létezés biztonságát adják. 

Évtizedek óta végzik ugyanolyan rendben a dolgukat, mégsem töri meg őket a monotonitás, hiszen a természet is megújul negyedévente. Vele pedig mindig jön egy másik fontos feladat. 

A könyv végére érve az első archoz, Bözsi néniéhez azért még visszatérek. Nem tudok szabadulni a gondolattól, amit a szemével mesél nekem. Nem írom le, mert azt hiszem, nektek egyesével mást és mást mond majd, ha ránéztek. Inkább Zsófi szavait idézem vele kapcsolatban, amiben számomra végsősoron benne van az egész Lélekjelenlét esszenciája:

„Élni kell tovább. Mintha maga az Isten felejtette volna itt még egy kicsit. Talán nemcsak így lehet szép az ember. De aki egyszerűen jó, az bizonyosan szép is.” 

Ugye, bennetek is felépült a végére az időkapu, amiről az elején meséltem?

A könyvről készült fotók a szerző tulajdonában vannak.

Széles-Horváth Anna