„Aki hagyja, hogy így bánjanak vele, ne csodálkozzon a sorsán!”

Hosszúra nyúló, szomorú szerelmi történetek, félrelépésről szóló sztorik, de a családon belüli erőszakkal kapcsolatos hírek alatt is simán olvasunk hasonló hozzászólásokat. Ilyenkor jó, ha megáll az ember egy pillanatra, és elgondolkodik, mitől olyan rohadtul biztos a saját életében, és abban, hogy vele nem történhet bármelyik pillanatban ilyesmi? Azt hinnéd, a világ legjobb nője mellől nem lehet félredugni? Beyoncé férjének mégis sikerült, de így járt többek között Eva Longoria és Halle Berry is. Utóbbi a családon belüli erőszakra is releváns példa, hiszen exférje, Eric Benet producer állítólag többször is alaposan helyben hagyta. Halle Oscar-díjas, káprázatosan szép, sikeres, és kívülről mind irigyeljük a problémáit, egy férfi mégis képes volt úgy aláásni az önbecsülését, hogy az erőszak ellenére évekig kitartott mellette. Mindenkinek van gyenge pontja, mindenkinek, és nem árt a sajátunkat szem előtt tartani.

„Az öngyilkosság gyávaság!" „Azért lett rákos, mert…" (azaz különféle konyhapszichológiai magyarázatok)

Kezdjük azzal, hogy az ember élete jó esetben a sajátja, tehát joga van hozzá, hogy rendelkezzen felette, legalábbis a mi jogrendszerünkben. Nemrég sok vitát váltott ki annak a holland lánynak az esete, aki öt és tizenöt éves kora között folyamatosan családon belüli abúzusnak volt kitéve, aminek következtében többek között anorexiával, depresszióval és hallucinációkkal küzdött. Többféle terápiával próbálkoztak nála, a húszas éveiben járó lány végül mégis arra kérte orvosait, segítsenek neki meghalni, mert számára ez így nem élet. Hollandiában már évek óta legális az eutanázia (persze kellően indokolt esetben), tehát megkapta az injekciót, ám a döntést azóta is vitatják szerte a világon. Én azonban úgy érzem, vannak helyzetek, melyekből egyszerűen nem lehet kikeveredni, és nem azért, mert valaki nem szeretne, hanem mert igenis ketté lehet törni egy életet úgy, hogy összeragaszthatatlan legyen. Ugyanez igaz a rákra is, amivel kapcsolatban kívülről ítéletet mondani kegyetlen és felelőtlen dolog. Hiszen egyrészt a mai napig nem derült fény a kialakulásának pontos okaira, másrészt sajnos ezerféle daganatos betegség van, mindegyik más lefolyású és más lehetőségeket engedélyez a beteg számára. Ja, igen: és ez aztán valóban az, ami bármikor megtörténhet velünk is.

„Miért van a menekültnek iPhone-ja?" „Nem is él mélyszegénységben, ha laptopot tud venni!”

Egy percre hunyjuk le most a szemünket, és képzeljük el ezeket a helyzeteket:

1. Menekülni kényszerülünk az országból, ahol egész eddigi életünket töltöttük, mert közvetlen veszélyben vagyunk. Sietnünk kell: összekapkodjuk a legszükségesebbeket, pár ruhát, az értéktárgyainkat, az eszközöket, amikkel kapcsolatba léphetünk itthon maradt szeretteinkkel, kézen fogjuk a családot (ha van pénzünk, hogy magunkkal vigyük őket), és nekiindulunk az ismeretlennek. Majd megérkezünk Európába, ahol mindenki azt kérdezi, miért van nálunk okostelefon vagy tablet, ha menekültek vagyunk. Mert valamikor mi is úgy éltünk, ahogy ti, és ez a mi számunkra is természetesnek és mozdíthatatlannak tűnt.

2. Egy vidéki kis faluban élünk, napról napra, havi pár tízezer forintból, másfél szobában nyolcan. A kirakatokban meg a tévében látjuk, hogy létezik egy másfajta élet is, ahol az emberek élvezeti cikkeket vásárolnak, és nem kell minden fillért számon tartaniuk. Ahol néhanapján arra is lehet költeni, ami örömet okoz, nem csak arra, amire muszáj. Az embert az öröm élteti, azt hajszolja, arra vágyik, és ezt néha mi is meg szeretnénk tapasztalni. Hiszen nem a mi hibánk, hogy éppen ide születtünk.

„Én soha nem lennék képes megölni/bántalmazni valakit!”

Akkor lássuk az érem másik oldalát: hogyan revideálnád a nézeteidet, ha a saját gyereked épségéről lenne szó? Ha azt látnád, hogy valaki ártó szándékkal közeledik felé, nem borulna vörös köd az agyadra, és tennél meg bármit, de tényleg bármit, hogy megakadályozd? Apukám mindig azt mondta, ne randizzunk veszélyes srácokkal, mert ha valami bajunk esik, ő gyilkolni fog, és nem szeretné az életét börtönben tölteni. Tudom, hogy csak félig viccelt, úgyhogy megint csak ezt lenne jó szem előtt tartani: az élet kiszámíthatatlan, a sors pedig baromira nem igazságos (legalábbis elsőre általában nem tűnik annak). Természetesen nem nézem ki magamból, hogy bántsak bárkit is, de ki lehet valaha is biztos önmagában? Tíz év múlva már nem leszek ugyanaz, aki ma voltam, hiszen ahogy Madách Imre is megmondta: „nem az idő halad – mi változunk.”

Kalapos Éva Veronika