Amíg nincs pénz, tenni akarás és tisztelet, addig nem lesz működő gyerekvédelem sem

–

A gyerekvédelem vajon mi?

A gyerekvédelem széles körben használt fogalom, ám a szakmai, társadalmi, de még a politikai értelmezése sem egységes. Ennek oka több dologban is keresendő: egyrészt, ott a rendszer összetettsége, másrészt pedig, hogy sokszor a közbeszédben és a médiában is tévesen használjuk a kifejezést. 

A gyerekvédelem valójában egy olyan állami alapfeladat, amely a Magyarország területén élő valamennyi – jelenleg tehát mintegy másfél millió – gyerekre vonatkozó felelősségvállalást jelenti, a gyerekek jólléte, veszélyeztetéstől (bántalmazástól, elhanyagolástól, egészséges fejlődését akadályozó helyzetektől) való védelme érdekében. Ennek része például a védőnői szolgálat, a gyerekorvos, vagy az óvoda, iskola dolgozóinak foglalkoztatottsága: ők ugyanis mind olyan szakemberek, akik sokat tehetnek a gyerek egészséges fejlődése érdekében.

De idetartozik az alapellátások azon szintje is, amelyeket az állam azoknak a gyerekeknek (családoknak) nyújt, akik veszélyeztetettek – ez jelenleg megközelítőleg 110 ezer gyerek.

A gyerekek egészséges fejlődését ugyanis sok minden gátolhatja: például a szülők gyerekneveléssel kapcsolatos problémái, a bántalmazás, a szerhasználat, a mentális betegségek, az egészségi és intézményi problémák, a családi, lakhatási és anyagi krízisek, vagy a családon belüli erőszak.

A gyerekvédelmi alapellátás jelenleg a jól látható (anyagi, lakhatási, jövedelmi) problémákkal küszködő családokra koncentrál – részben emiatt van, hogy bár a jogszabályok tiltják, hogy gyereket anyagi okok miatt emeljenek ki a családjából, ez mégis gyakran megtörténik –, és feltehetően ezzel függ össze az is, hogy a roma gyerekek felülreprezentáltak a gyerekvédelem rendszerében.

A kiemelt gyerekekből lesznek az „ügyek”, pedig jóval komplexebb a helyzet

A médiában jellemzően a gyermekotthonokban élő gyerekek ügyei, az örökbefogadások körüli problémák, a hatósági túlkapások, az indoklás nélküli kiemelések, a rossz lakásotthoni állapotok, a kevés nevelő, a szökések, a deviáns „intézetis gyerekek” ügyei jelennek meg.

A közvélemény jó része a gyermekvédelmet a szakellátással azonosítja.

Az alapellátásról is legtöbbször csak akkor esik szó, ha az a kérdés, hogy mit tettek annak érdekében, hogy a gyerek családból való kiemelését megelőzzék, megakadályozzák vagy hogy miért nem vették észre idejében az elhanyagolást, bántalmazást.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy 2021-ben a parlament elfogadta az úgynevezett „pedofiltörvényt”, amelynek egyes rendelkezései úgy mentek át a közbeszédbe, és úgy használja őket a politika, mint „gyermekvédelmi” szabályokat. Ennek következtében pedig azok számára, akik korábban nem találkoztak a gyerekvédelemmel, és a kifejezést nem használták, ez a politikai értelmezés jelentheti az érvényes megközelítést.

Ráadásul azzal, hogy maga a rendszer jelentősebb konklúzió nélkül lendült túl a februári kegyelmi botrányon, a jogszabályi változások pedig valójában kommunikációs „megoldások” voltak, a minisztérium is azt próbálja elhitetni, hogy nincs ok panaszra.

Csakhogy a valóság egészen mást mutat

Jelenleg 400 ezer gyerek él alkoholista szülővel, a gyermekvédelmi alapellátás pedig nem sokat tud kezdeni a problémával. Nincs állami stratégia arra, hogy mit tegyünk a helyzettel, és nincs elég szakember, aki segíteni tudna.

Egyre kevesebb gyerek születik Magyarországon, de a tinédzserterhességek számát tekintve Európa „élmezőnyébe” tartozunk. Nincs program a probléma megelőzésére, mi több, most már az iskolai szexuális edukáció is korlátozott, tehát a gyerekek egyre nehezebben jutnak hiteles információkhoz a nem kívánt terhesség megelőzésével kapcsolatban.

Több mint 100 ezer gyerek pedig nem jut házi gyerekorvosi ellátáshoz a lakhelyén.

Gyermekpszichiátriai fekvőbeteg-ellátás 19 megyéből csak hétben működik, és vannak olyan megyék, ahol egyetlen pszichológus szakértő van. A gyermekegészségügy problémáira azonban nincs se stratégia, se megoldási terv – miközben a gyerekek mentális egészsége egyre rosszabb.

A fiatalok szoronganak, lehangoltak, depresszióval vagy önértékelési problémákkal küszködnek. De a fizikai egészségüket tekintve sem dőlhetünk hátra: a magyar gyerekek ötöde túlsúlyos, a mozgásszegény életmód, az egészségtelen táplálkozás, a stressz viszont a mindennapjaik része.

Egyre több gyereket egyre fiatalabb életkorban emelnek ki a családjából (jelenleg 24 ezer gyerek nevelkedik így az ellátórendszerben), de kevés a nevelőszülő (annyira, hogy újszülöttek hetekre, hónapokra a kórházban ragadnak), emiatt kisgyerekek is lakásotthonba, gyerekotthonba kerülnek. Pedig az állam elvileg felelősséget vállal értük, a törvény szerint pedig joguk lenne ahhoz, hogy családban nőjenek fel. Ehelyett oda kerülnek, ahol hely van: gyakran távol a vér szerinti családjuktól, a korábbi barátaiktól, kortársaiktól.

A megoldásra régóta várunk

A szakemberek tíz százaléka hiányzik a gyermekvédelmi alapellátásokból, ennek következtében sokszor esély sincs a családból kiemelt gyerekek hazagondozására, hiszen a rendszer képtelen érdemi segítséget nyújtani a családoknak. Minden hetedik szakember hiányzik a szakellátásból, de a betöltött álláshelyeken is nagyon nagy a vándorlás.

Az sem segít, hogy sok szakember semmilyen segítséget, támogatást nem kap – a kegyelmi botrány után viszont a balhét a gyerekvédelemmel vitetik el.

Megalázzák, néma parancskövetésre kötelezik őket, miközben gyakran a munkájuk végzéséhez szükséges minimális feltételek sem adottak. A Gyermekjogi Civil Koalíció állásfoglalása szerint a gyerekvédelmi átvilágítás több pontban is sérti a gyerekvédelmi szakemberek és a nevelőszülők alapjogait, a szakmai alkalmasság megítélésére pedig nem megfelelő. 

Pedig jó lenne végre nemcsak a hibákat, de a politikai akaratot, a rászánt pénzt, a szakmai vitákat és az azokon alapuló döntéseket is látni. Azt, hogy az állam nem kiszervezi a civileknek meg az egyháznak a szociális és gyerekvédelmi ellátás kérdéseit, hanem maga próbál vele valamit kezdeni. Mert próbálhatjuk ugyan letagadni a problémák létezését, hozhatunk újabb és újabb látszatintézkedéseket, de amíg nem adjuk meg a rendszernek azt a pénzt, és azt a tiszteletet, ami a működéséhez valójában szükséges, addig hiába is várjuk, nem történik érdemi változás.

Mózes Zsófi