Ivan and the Parazol: Kipucoltuk a lelkünket, ennek az eredménye a nemzetközi áttörés

–

Nemzetközi elismerés

Vitáris Iván és az Ivan and the Parazol pár alapítója a fővárosi Városmajori gimnáziumból robbant be villámgyorsan a magyar zenei életbe. Pár pillanatkép a sikereikből: 2014 januárjában a Budapesten játszó Deep Purple őket kérte fel előzenekarnak, Bródy János írt nekik dalszöveget (ez a Ha megnyitod a szíved), ígéretes nemzetközi karrier előtt álltak… amikor jött a Covid.

Az Elviszlek felvétele augusztus 27-én volt, ami fontos nap volt a zenekar életében: hajnalban bemutatta a BBC Radio 1 az új számukat. 

„Visszagondolni arra, hogy 14 év alatt mik történtek…” – tűnődik el Iván, a beszélgetésből pedig, amelyhez csatlakozik majd a banda másik három tagja, kiderül: a mostani dicsőséghez tényleg tűzön-vízen, rengeteg nehézségen, konfliktuson, személycseréken, hullámhegyeken és -völgyeken át vezetett az út. A BBC-s premier is „vérrel és verítékkel” jött össze – mondja nevetve a frontember. Persze, néha a véletlen is segítette őket: volt olyan együttműködésük, ami egy amerikai kiülős hely teraszán köttetett, amikor a dobosuk a frissen megismert (és mint kiderült, reklám- és filmzenékben utazó) illető orra alá dugta a telefonját, hogy megmutassa, milyen zenét játszanak, és érdekelné-e. Így kerültek be a Shameless (Szégyentelenek) című amerikai sorozatba a dalukkal.

Iván egyébként ipari formatervezőként végzett az egyetemen, a tudását nemcsak a merch termékeikben hasznosítja, de a Blahalouisiana bakelitjének dizájnját is ő tervezte.

Bent ülni az irányítóban

„Amikor van időm, akkor nem csinálok semmit – mondja annak kapcsán, hogyan piheni ki a nagyon pörgős alkotói és koncertezős időszakot. Majd hozzáteszi: inspirálódni kávéházakba jár. – Ülsz az asztalodnál órákig egy szódával és egy presszóval, előtted egy jegyzetfüzet, és látod az embereket, hallod, ahogy morajlik minden körülötted, és valahogy azt érezheted: a kávéházban üldögélés és semmit nem csinálás egy felsőbb nézőpontba helyez téged. Az olyan, mintha beülnél az irányítóba. Nagyon szeretem a megfigyelői státuszt.” Ennek ellenére társaságban mindig is egy nagyszájú, központi figura volt.

„Az egy nagy hazugság lenne, hogy én nem érzem elememben magam a színpadon.”

Inspiráció és lehúzás

Iván a gimnáziumi évekre szívesen emlékezik vissza, rengeteg támogatást kaptak a tanáraitól, rajzórán pedig kortárs művészekről tanulhattak. „Mindenki megtalálhatta azt, amiben jó, és amivel szívesen foglalkozik, a művészettől a tudományon át az irodalomig.” Ez segítette azt, hogy onnan nagyon sok gondolkodó ember került ki – teszi hozzá.

Közben rájuk dudálnak, amit Kriszta és Iván is lemondó sóhajjal vesz tudomásul: sajnos az otthoni vezetési kultúra a társadalom állapotának lenyomata is egyben. „Pengeélen táncolunk” – mondja Iván, majd hozzáteszi, ő tudatosan koncentrál arra, hogy ne húzza fel magát, ha agresszivitást tapasztal az utakon. De azt látja, hogy mindenki pattanásig feszült, és ez visszavezethető szerinte a hétköznapi nehézségekhez, az alacsony bérekhez, az egyre nehezebbé váló megélhetéshez. Tudja, hogy ő privilegizált helyzetben van, de azt gondolja, ennek kellene lennie az alapnak. Ahogy annak is magától értetődőnek kellene lennie, hogy mások is részesülhessenek abban, amit ő kapott a gimnáziumi évei során: a szeretettel átadott, igen komoly tudásmagban.

A királynőt nem lehet futóval pótolni

Ennél a pontnál csatlakozik hozzájuk az együttes másik három tagja, akik szintén nagyon izgatottak a BBC-s premier miatt. Ahogy Simon Bálint dobos meg is jegyzi: „Ez már egy olyan dolog, amit nem lehet megkerülni.” A hazai zenei szakmával harcoltak azon, hogy pontosan mi tekinthető a nemzetközi befutás pontjának, és ez szerinte már abszolút annak számít, úgyhogy nagyon büszke.

„A zene volt előbb, vagy a barátság?” – faggatja a tagokat Kriszta a kezdetekről.

„Csak zene van”

– válaszolja Balla Máté gitáros nevetve. A zene hozta őket össze, a kapcsolat közöttük pedig azóta is működik, de persze dolgozni kell rajta folyamatosan, azzal együtt, hogy egyre inkább nyílt lapokkal játszanak. „Voltak olyan időszakok, amikor egyáltalán nem zenéltünk, hanem hetente leültünk és pucoltuk ki a lelkünket egymásnak. De ennek az lett az eredménye, hogy most egy olyan lemezt írtunk, ami meg fogja hozni a nemzetközi áttörést” – mondja Simon Bálint. „Ehhez azonban szerencse is kellett” – teszi hozzá Balla Máté, aki elmeséli: két olyan új ember csatlakozott hozzájuk, akikkel megvan a zenei és emberi harmónia, velük megtalálták azt a hangot, amit egyre elkeseredettebben kerestek. Iván itt közbeszúrja: nem lehet a sakkbábukat mással pótolni. Amikor létrejött a zenekar, mindenkinek megvolt az adott feladata, lelkülete, és amikor egy-egy ember kiesett, akkor az ő helyükre kerestek valakit. „De egy királynőt nem lehet egy futóval pótolni”, mert az sok felesleges feszültséget okoz, és időrabló tevékenység is. „Most végre újra úgy van a vezérkar a táblán, ahogy kell lennie.”

Ami a tehetségnél is fontosabb

„Engem nagyon sokszor megcsaltak az érzelmeim az elmúlt években a zenekarral kapcsolatban – vallja be Simon Bálint. – De most tényleg az van, amit érzek.” A srácok ebben egyetértenek: most nincs szükség buzdító szólamokra, hogy tartsák magukban a lelket, mert mindenki érzi, a helyén van. A legfontosabb Simon szerint a konzisztencia, ami a tehetségnél is többet ér.

„Sokáig kell csinálni odaadóan valamit.”

Ennél a pontnál azonban – mikor máskor, mint amikor hitről, egymás támogatásáról van szó – Kalmár Botondból kibukik, hogy ő valójában egyáltalán nem szereti, hogy Kicsi Gyének becézik a bandatagok (azaz kisgyereknek, mivel 10 évvel fiatalabb náluk). A vallomást a többiek bizony elég nehezen emésztik meg… és ami aztán egy coming out cunamit indít be, Simon Bálint dobos is bevallja: ő se szereti a Simi nevet. 

Az igazi rock and roll

Egyszer mintha azt nyilatkozták volna, hogy ők nem csajozós zenekar, ám ahogy erre most Kriszta emlékezteti őket, kiderül, hogy semmi sem állhatna távolabb az igazságtól, a fiúk csak fogják a fejüket, hogy ez milyen füllentés. Azért az jó, hogy mindenki egy biztos családi háttérből jön, ami egy alapértékrenddel is megajándékozta őket, teszi hozzá Balla Máté. Mostanra már sokkal kevesebb vadulás megy, próbálnak egészségesebben, tudatosabban is élni.

„Nekem az a rock and roll, hogy egy atléta vagyok, és nem egy drogfüggő partiállat” – mondja Simon Bálint, aki másik két társával együtt egy hónapja tette le végleg a cigarettát. 

Januárban majdnem felbomlott a zenekar, de nem ez volt az együttes életében a legnagyobb mélypont, hanem amikor az alapító Jancsó beteg lett (a basszusgitárosuk, Tarnai János 2017-ben az állapota miatt úgy döntött, nem tudta folytatni a munkát a csapattal). „Nekem az volt a pecsét, hogy ha egy ilyen után is folytatjuk, akkor erre vagyunk hivatottak” – árulja el Simon Bálint dobos.

Fiala Borcsa