Jelenleg 450 millió gyerek testét-lelkét tiporják világszerte háborúk

–

Nem gondoltam volna, hogy valaha leírom, hogy nincsenek szavak. Mert egészen eddig azt hittem, egy újságírónak, ha valami, hát szavai mindig vannak. Az UNICEF rendezte sajtóeseményen azonban az enyéim elfogytak, és a beszámolók végére már csak döbbenten hallgattam, hogy 2024-ben, a mi valóságunkon túl hányféle kegyetlen valóság létezik. Nem azért, mintha nem tudtam volna róluk, inkább csak azért, mert egészen mostanáig nem volt ennyire nyilvánvaló a baj. Mert a „buborékunkban”, a biztonságos létezésben hajlamosak vagyunk megfeledkezni azokról, akiknek egy falat kenyérért és hagymáért kell sorban állniuk, vagy törmelékekben, holttestek között játszaniuk. Fegyverekkel, bombákkal, taposóaknák fenyegetésében. És hajlamosak vagyunk azt is elfelejteni, hogy

bármennyire távoli valóságok ezek, mindegyik a miénk is, még ha sok kilométer választ is el Izraeltől, Iraktól vagy Ukrajnától. Mert a gyerekek, akiknek a lelkét háborúk tiporják, a jövő generációi. 

De ők jelenleg a fejlődés és szabad játék helyett a túlélésért küzdenek. Sorsukról és a háborús történetekről Mészáros Antónia, az UNICEF Magyarország ügyvezető igazgatója, Al Ghaoui Hesnát (független), Földes Andrást (HVG), Huszti Istvánt (Telex), Nick Thorpe-ot (BBC) és Vörös Szabolcsot (Válasz Online) kérdezte. A beszélgetés az UNICEF Magyarország jótékonysági kezdeményezésének nyitóeseménye volt, amelynek keretében adománygyűjtést szerveztek a fegyverek árnyékában felnövő gyerekek helyszíni életmentő támogatására. 

Abban mindannyian egyetértettek, hogy azoknak, akik békében élhetnek, egyetlen eszköz van a kezükben: a segítségnyújtás. Ők találkoztak Koszovó, Nigéria, Kambodzsa, Etiópia, Gáza, Ukrajna, Afganisztán, Algéria, Szíria és Szudán kiszolgáltatottjaival, beszélgettek velük, és most úgy döntöttek, megpróbálnak minél többeket melléjük állítani.

Amikor egy gyerek az egykori háza romjain áll, ott nem látni a jövőt

Az UNICEF magyarországi ügyvezetőjeként Mészáros Antónia kiemelte, a háború nem katonák ügye, és még csak nem is országoké, hanem családoké, gyerekeké, időseké. Embereké, és ily módon mindannyiunké. Bármelyikünkkel megtörténhet, és még akkor is érint, ha sohasem kell megtapasztalnunk. Mert „ha engedjük, hogy úgy nőjenek fel gyerekek, hogy a gyerekkoruk fegyverek árnyékában telik, az nemcsak az ő problémájuk, hanem a miénk is, a világé is”.

Hozzátette, az újságíróknak és segítő szervezeteknek nem feladatuk igazságot tenni, senki sem ítélkezhet, döntheti el, hogy ki volt a hibás, ki kezdte. Helyette egy dolgot tehetnek: megpróbálják védelmezni a gyerekeket, mert ők azok, akik mindkét térfélen BIZTOSAN ÁRTATLANOK.

„Nem a mi dolgunk megítélni a politikai kérdéseket, ha belemennénk, el sem jutnánk az áldozatokig” – mondta, hangsúlyozva, hogy a gyerek még akkor is ártatlan, amikor arra kényszerítik, hogy katonaruhát öltsön, fegyvert fogjon az övéire vagy éppen az ellenséget ölje. 

Mert bármennyire fájdalmas belegondolni, az is gyerekbántalmazás, amikor a gyerekeknek kell lőniük. Csak 2023-ban a meglévő dokumentumok szerint valamivel több mint 8600 gyereket toboroztak a hadseregbe hivatalosan. Nem hivatalosan meg csak az isten tudja, hányat… Méghozzá kemény bántalmazások árán, mert ahhoz, hogy egy gyerekből előhívják a gyerekkatonát, hónapokon át kínozzák, törik meg testileg és lelkileg, hogy alkalmas legyen. És hogy egy embert fel lehet-e kaparni egy ilyen mély élethelyzetből, és vissza lehet-e még illeszteni a társadalom szöveteibe, azt csak a civil szervezetek és a szakemberek tudják megmondani, amelyek és akik akkor is ott vannak, amikor a háború véget ér. Mert évek múltán is súlyos következményeik vannak ezeknek a tapasztalatoknak, amiken valahogyan segíteni kell. 

A gyerekek elleni támadások 2010 óta megháromszorozódtak, sokkal több kegyetlenséget kell elviselniük, ugyanis egyre több a konfliktus a világban, és azok egyre durvábbak. „Tavaly 35 százalékkal nőtt a gyerekek ellen háborúban elkövetett gyilkosságok és csonkítások száma, és 25 százalékkal a szexuális visszaéléseké”

– tette hozzá Mészáros Antónia, és a teremben, ami egyébként adományozók és sajtósok tucatjaival volt tele, szinte vágni lehetett a döbbent csendet. Mert ilyen statisztikákkal ritkán szembesül az ember a gondtalanabb létezés közepette. Kávéval és süteménnyel a kezében.

Azt is megtudtuk, hogy a folyamatosan készülő és frissülő tanulmányok szerint a Gázai övezetben például a gyerekek fele már legalább egyszer fontolóra vette az öngyilkosság gondolatát. És ötből három valamilyen módon kipróbálta az önbántalmazást. A segítségnyújtás tehát aktuálisabb, mint valaha.

Az UNICEF statisztikáit és tapasztalatait erősítették meg a haditudósítók beszámolói is. Ki elérzékenyülve, ki keményen mesélt, de mindannyiukon látszott, hogy a közös tapasztalások egy kicsit tőlünk különbözőbbé, és egymáshoz nagyon hasonlóvá, megfontoltabbá tették őket. Egyikük sem pufogtatott közhelyeket, nem játszott a szavakkal. Mindenki az egyszerűről beszélt. És talán éppen ettől lett érzelmileg nagyon megterhelő. Mert úgy meséltek gyerekekről, nevet és életkort társítva hozzájuk, mintha nem is háborúk elszenvedői lennének, hanem egy teljesen szokványos létezés részei.

Meséltek mosolyokról, nagy játékokról, ölelésekről. Születésekről, feltétel nélküli szeretetről, és mi megértettük, hogy a fegyverropogások sem szüntethetik meg az életet. Vagy legalábbis nem egyből, mert a háború is olyan, mint egy hosszan elhúzódó betegség: az élet megy tovább még akkor is, ha félúton teljes abszurditásba torkollik.

A lehasított gyerekkor sosem pótolható

„Szívszorító látni, hogy a gyerekek gyerekek maradnak a háborús viszonyok között is. Például fegyverekkel játszanak, és a játékukban olyan eseményeket elevenítenek meg, amikről látni, hogy tanúi voltak a borzalomnak. Katonák lesznek, ellenőrző pontokat működtetnek, és a kibelezett fegyverekkel integetnek, mosolyognak a mellettük elhaladóknak, miközben néhány lépésre tőlük élesben zajlik a fegyveres ellenőrzés” – idézte fel Földes András a számára legmegdöbbentőbb élethelyzetet, majd hozzátette, azt is elkeserítő látni, amikor hirtelen nőnek fel. A 12 éves kisfiú az apja elhurcolása vagy meggyilkolása után megkapja a családfő szerepet, és hirtelen a felnőttek világában találja magát. És míg előző nap a barátaival focizott, másnap már ügyet intéz, rohangál, próbál gondoskodni az anyjáról, nagyanyjáról és a lánytestvéreiről. Mintha a hiányzó apa lenne.

Huszti István hozzáfűzte, ő tekinteteket keresve fényképez, így látta, hogy mivel jár, amikor megfordulnak a szerepek, és a gyerekek nyugtatják az anyjukat, rákényszerülnek, hogy megoldásokat találjanak. „Elhagynak mindent és mindenkit, majd a hírekből látják, hogy az otthon megsemmisül. Egyik pillanatról a másikra változik meg az életük. Vannak, akiknek sikerül elhagyniuk a háborús övezetet, később mégis visszamennek a barátaikért, a családtagjaikért. Mások el sem jönnek, mert felelősnek érzik magukat a nagymamájukért, az anyukájukért, és maradnak, hogy vigyázzanak rájuk.

Akik meg a menekülttáborokban vannak, egy falatért állnak sorba, és míg úgy viselkednek, mint egy gyerek, a történet, amit mesélnek, egy felnőtt történetének is sok lenne.” 

Al Ghaoui Hesna kiemelte, szerencsésnek érzi magát, hogy úgy dolgozhatta végig a 2004–2014 közötti időszakot, hogy nem volt még édesanya. Első gyereke születésekor hagyta abba a haditudósítást, és akkor értette meg, mennyire más dimenzióba kerül a menekülők léte. „Egy szokványos családban mekkora kihívás gyerekkel utazni, összepakolni a szükséges dolgokat, mindenre figyelni. Hát még akkor, ha egy felnőttnek gyerekekkel kell a semmibe menekülnie, 1000 kilométert megtennie anélkül, hogy bármit is magával vihetne.”

Közben meg a folyamatos bombázás miatt folyamatos a stressz is. Annyira, hogy sok gyerek megállás nélkül sír, a szülők nem bírják megnyugtatni őket. Azok csak fájdalmas adatok, amiket a híradó közöl, hogy éppen mennyi a sérült és a halott – de az információk hátterében láthatatlan következmények tornyosulnak.

Például az, hogy „a háborús területeken minden ötödik ember súlyosan sérül mentálisan, köztük a gyerekek is”. A szorongás, a pánikroham, a stressz, az álmatlanság, az ágyba vizelés, az evési zavar mindennapos gond, ami a teljes életükre kihat. 

„Emellett abba bele sem gondolunk, hogy egy menekülttáborban a lét sosem fogható ahhoz, ami normál körülmények között adott. Sok tábor úgy kezd el működni, mint egy kisebb város, azaz a gyerekeknek gyakran el kell kezdeniük dolgozni, a fókusz teljesen lekerül róluk. Alapvetően megváltozik az életük” – részletezte Hesna utalva arra, hogy a gyerekek nem tanulhatnak tovább, vagy ha mégis, nem úgy, mint addig.

Sokan csak arra vágynak, hogy folytathassák az életüket ott, ahol abbahagyták, de közben a bűnözés is jelen van – és ez a sok bizonytalan, nehéz körülmény sarkallja a menekülők többségét arra, hogy ne álljanak meg addig, amíg teljesen biztonságos országba nem érnek. Továbbindulnak, kockáztatnak, mert a menekülttáborok gyakran a háború sújtotta országban szerveződnek vagy olyan szomszédos országokban, amelyeknek nincs annyi anyagi erőforrásuk, hogy másokat is képesek legyenek eltartani. „Ezért is kell különös figyelemmel és érzékenységgel megszólítanunk ezeket az embereket. Mert a kérdéseinkkel nagyon könnyen újratraumatizálhatjuk őket” – hangsúlyozta Hesna, aki egy norvég pszichológussal együtt egy applikációt fejlesztett ki a menekülők lelki megsegítésére.

Nick Thorpe-ot a többiekkel ellentétben leginkább az lepte meg, hogy a 38 éves haditudósítói szolgálata alatt gyakran hetek teltek el úgy, hogy egy gyereket sem látott sírni. Mert a reziliencia olyan védelmező erőként tört elő belőlük, ami nem engedte akkor és ott szembenézni őket a kegyetlenségekkel. Helyette vigyáztak a testvéreikre, az anyukáikra és a nagymamáikra, aktív szerepet vállaltak, például tolmácsok, ügyintézők lettek.

Közben történeteket találtak ki, hogy könnyebben élhessék meg a szörnyűségeket, például nyúlvadászatot képzeltek maguk köré a háború helyett. Meséltek egy boldog gyerekkorról, kedvenc születésnapról, fiútestvérekről, apákról, nagyapákról. A valamikor voltról. 

Vörös Szabolcs hozzátette, számára az volt a megterhelő, amikor heteken át csak gyerekeket és nőket látott, férfiakat sehol, mert ennek vészjósló üzenete van. És az is különös, hogy egy idő után már senki sem hallotta a légi riadót, vagy legalábbis nem esett pánikba tőle, mert a mindennapok részévé vált. Ahogyan a gyerekkatonák képe is: a vállra akasztott karabély, a szigor, amivel az ételosztásnál állnak, és a saját társaikat igazgatják. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a katonák a sajátjaikkal kegyetlenek lennének, mert vannak nagy ölelkezések, örvendezések, és még szelfik is készülnek a visszafoglalt területekre beérkező „sajátjaikkal”.

De hiába minden odafordulás vagy gyengédség, a háború kegyetlen marad, bármennyi emberit is próbálnak tenni bele azok, akiknek az élete a tét. Ha csak azt vesszük alapul, hogy az orosz–ukrán összecsapások miatt vannak olyan gyerekek, akik ötödik éve nem látták az iskolájukat és az iskolatársaikat. Esetükben a koronavírus-járványt a háború hosszabbította meg, és az online oktatásban próbálnak bármit is tanulni a világról. A világról, ami számukra nem jó és nem biztonságos.

Hogy meddig mehet így?

A választ senki sem tudja, de azon, hogy milyen körülmények közt folyhat, talán közösen változtathatunk.

Adakozással, odafigyeléssel, nyitott szemmel és szívvel.

Bereczki Szilvia