–

Magas, szőke, elegáns nő vár minket mosolyogva a hozzátartozókat fogadó bejáratnál – ő Tóth Diána, a Budapesti hamvasztó ügyvezetője. Az épületben letisztult vonalak, fehér falak, meleg színű faburkolatok és növények vannak mindenütt. Először az irodájába megyünk, ott beszélgetünk. Tóth Diána innivalóval kínál minket, majd mesélni kezd:

„Nem ez volt a gyerekkori álmom – mondja nevetve, amikor arról kérdezem, hogyan lesz valaki egy hamvasztással foglalkozó cég ügyvezetője. – Édesapám indította a vállalkozást huszonöt évvel ezelőtt. Akkor, egyetemistaként eleinte ódzkodtam ettől, de úgy alakult, hogy elkezdtem a vállalat adminisztratív részlegén dolgozni. Aztán megszereztem a temetkezési szolgáltató szakképesítést, ami egy OKJ-s képzés, megtanultam a jogszabályoktól kezdve a hamvasztó működésének környezetvédelmi aspektusán át a kegyeleti kérdésekig mindent, és további tanfolyamokon vettem részt, amelyek témája a gyászfeldolgozás volt.”

Jelenleg tizenhét krematórium van Magyarországon, ami soknak számít más európai országokhoz képest, de így is van elég munkájuk, ugyanis a hamvasztási arány itthon ma már hetven százalék felett van.

A budapesti üzem hétfőtől péntekig éjjel-nappal működik, hétvégén állnak csak le a kemencék.

A tapasztalatok azt mutatják, vidéken még mindig sok a koporsós temetés, a nagyvárosokban viszont egyre többen kérik a hamvasztást. Tóth Diána szerint az látható, hogy az emberek kevésbé akarnak temetőbe járni, ezért egyre többen választják az alternatív lehetőségeket, például a szórást. Illetve az is közrejátszhat, hogy olyan szinten eltávolodtunk a halál kérdésétől, és olyannyira tabusítja a társadalom, hogy sokan félnek az elhunyttól, nem akarnak testet látni, az urna látványa pedig segítheti a távolságtartást.

Ha gyerek érkezik, az mindenkit megráz

„A hamvasztókemencék üzemeltetése betanított munka. Nem kertelünk az állásinterjún, elmondjuk őszintén, hogy mire számítson az, aki itt akar dolgozni. Sajnos súlyos munkaerőhiányban szenvedünk, nagyon nehezen találunk olyan embert, aki szívesen jön ide dolgozni, főleg a szakmából érkeznek hozzánk a munkavállalók. Nem hibáztatok senkit, aki három, négy, öt év után elmegy, mert van egy pont, amikor sok tud lenni a pszichés teher, és ezt megértem. Van azonban olyan kollégánk is, aki huszonöt éve velünk van” – meséli az ügyvezető.

Nem lepődöm meg azon, hogy nem állnak tömött sorokban a dolgozni vágyók a krematórium kapujánál, hiszen el sem tudom képzelni, hogyan lehet mindennap holttesteket szállítani, pakolni, ravatalozásra előkészíteni, aztán a kemencébe tenni anélkül, hogy beleroppanjon az ember lelke.

„Az itt dolgozók szerint hozzá lehet szokni ehhez a munkához.

Persze nem mindenhez, vannak helyzetek, amik megrázzák az embert. Például, ha gyerek érkezik, az mindenkit felkavar, akármennyi ideje van is a szakmában. Összességében viszont elengedhetetlen, hogy magunkban tudjuk kezelni azt, amivel ez a munka jár, nem gyászolhatunk meg minden halottat. Úgy nem lehetne kibírni. Szükség van a kellő távolságtartásra.

Azt gondolom, inkább embertípus kérdése, hogy ki hogyan birkózik meg ezzel. Én úgy állok hozzá, hogy segítünk az idekerülők hozzátartozóinak azzal, hogy olyan szolgáltatásokat nyújtunk, amelyek a kegyeletteljes és méltó búcsút segítik” – mondja, majd hozzáteszi, hogy a halál tabusítása az itt dolgozók megítélésének sem tesz jót, amit a saját bőrén is érez.

„Nem szoktam reklámozni, hogy mi a munkám. Hangulatfüggő, hogy elmondom-e az újonnan megismert embereknek. Ugyanis inkább előítéletekkel találkozom sajnos. Van, aki lefagy, amikor meghallja, van, aki nagyon nyitottan áll hozzá és sokat kérdez, és olyan is, akin látom, hogy ez a téma nála tabu.

A legtöbben úgy reagálnak, hogy »ezt is meg kell csinálnia valakinek«, de ezt általában nem dicséretnek szánják.”

Megnézhetik a folyamatot

Átsétálunk a szomszédos nagy terembe. Középen egy szépen faragott fakoporsó áll egy emelvényen, amiről később kiderül, hogy fel-le mozgatható. A koporsó előtt padok, a falakon hangfalak és képek vannak. Ez az a hely, ahol a hamvasztás előtt felravatalozzák az elhunytat és elbúcsúzhatnak tőle a gyászolók.

„A hozzátartozókban sokszor felmerült a kérdés, hogy valóban a szerettük hamvait kapják-e vissza. Számomra ez azt jelentette, hogy nagyon nyitottan kell kommunikálni feléjük, és engednünk kell, hogy a működésünkbe is belelássanak. Ezért ezt az épületet már úgy alakítottuk ki, hogy legyen egy hely, ahová a hozzátartozók be tudnak jönni, meghitten tudnak búcsúzni,

és ha szeretnék, meg tudják nézni a hamvasztás kezdetét is. Ez valós igény, egyre többen kérik.

És bár a hamvasztás előtti búcsúztató új keletű fogalom, mostanra már napi szinten bonyolítanak le ilyen szertartásokat a munkatársaink. Ahogy minden mást, ezt a szolgáltatást is a temetkezési vállalkozónál kérhetik a hozzátartozók” – mondja Tóth Diána. 

A teremben lehet vetíteni, hozhatnak virágot a gyászolók, betehetnek apró tárgyakat az elhunyt mellé, és annyi időt kapnak, amennyire szükségük van. Ezután leengedik a koporsót, ami a kemencékhez érkezik, a hozzátartozók pedig fentről, ablakon keresztül nézhetik végig, ha szeretnék, ahogy a szerettüket a kemencébe helyezik, amit szakmai nyelven bekezelésnek neveznek.

A szertartás lehet nyitott vagy zárt koporsós, de fel lehet ravatalozni a hamvakat is, illetve a ravatalozó melletti helyiségben a gyászolók gyertyát gyújthatnak, és megvárhatják a hamvasztás végét, ha erre van igényük.

Mindenki másképp viseli

A hozzátartozóknak készült helyiségekről a méltó, nyugodt, és a kellemes jelzők jutnak eszembe. Aztán elindulunk a lépcsőn az üzemi részre. Tóth Diána rutinos már a látogatók fogadásában, első kérdése, ahogy megyünk lefelé, hogy van-e, amit nem szeretnénk látni. „Hát, holttesteket nem igazán” – válaszolom, mert nem vagyok biztos benne, hogyan érintene.

Az üzemi terület az említett jelzők totális ellentéte. Fehér csempe a padlón és a falakon a plafonig.

Tisztaság van mindenütt, és nincs rossz illat, de nem túl barátságos környezet, a két fémszínű kemence meghökkentő látvány.

Nem érzem magam rosszul a hűtők látványától, és a kemence „kukucskáló” nyílásán kiszűrődő vörösen izzó fény sem rendít meg, ami, ugye, azt jelenti, éppen hamvasztanak valakit. De nem bánom, hogy azt kértem, ne lássunk holttestet – attól tartok, ha látnám egy elhunyt arcát, az már sok lenne.

Mindeközben Anna és Tóth Diána a halottkozmetikáról beszélnek – arról a szolgáltatásról, amit a felravatalozásra váró testeken végeznek szakemberek azért, hogy a bőrükön esetlegesen beindult elváltozások ne látsszanak, és úgy lássák a szeretteik az elhunytakat, amilyenek életükben voltak. Anna éppen azt meséli, kamaszként ezt szerette volna csinálni. Eszembe jut, hogy a barátomat már attól a gondolattól is leverte a víz, hogy meglátogatok egy krematóriumot, és azon gondolkodom, igaza van az ügyvezetőnek abban, hogy típus kérdése, kit mennyire visel meg ez a téma.

Így hamvad az ember

De nem mélázhatok ezen sokáig, ugyanis összefutunk a folyosón az üzemvezetővel, Melczer Attilával. Bemutatkozunk, majd azt kérdezi, szeretnénk-e látni egy bekezelést – azt, ahogy egy koporsót a kemencébe tesznek. „Hogyne” – vágom rá.

Amíg kollégái előkészítik a következő hamvasztandó elhunytat, Melczer Attilát arra kérem, meséljen arról, pontosan mi történik idelent.

„Amikor egy elhunyt egy hamvasztókoporsóban és egy egészségügyi zsákban megérkezik, kap egy azonosítót, aminek első pár betűje arra a településre utal, ahol a hamvasztó található, ezt követik a számok.

Ez rákerül a koporsóra, az elhunyt papírjaira, illetve belekarcoljuk egy kerámiakockába is, ami nem hamvad el a kemencében. Ezután az elhunytak a hűtőbe kerülnek, és beérkezési sorrendben hamvasztjuk el őket. Minden hűtő négy férőhelyes, és egy fémtáblán hűtőmágnesekkel jelezzük, hogy mely hűtők mely polcai foglaltak, ezzel is könnyítve a munkát” – meséli az üzemvezető.

Az azonosításra nagyon szigorú szabályok vonatkoznak, ahogy Tóth Diána mondja, ez nem az a szakma, amiben hibázni lehet. A kemencébe ugyanis csak az kerülhet, akiről minden kétséget kizáróan tudják, hogy kicsoda. Ha a már említett lábcédula nincs a testhez rögzítve, nem olvasható, vagy csak egy betű vagy szám elírás van benne, már nem hamvasztható az elhunyt. Hogy mennyire szigorú a rendszer, jól mutatja, hogy a hamvasztás előtt közvetlenül még egyszer ellenőrzik, hogy biztosan stimmel-e minden adat.

„Az utolsó azonosítás után az elhunytat a bekezelővilla segítségével a hatszáz-nyolcszáz fokos kemencébe tesszük a koporsóval együtt, és elkezdődik a hamvasztás.

Itt szeretném tisztázni a városi legendát: a hiedelmekkel ellentétben nem ülnek fel az elhunytak a kemencében.

A test méretétől függően egy-három óra alatt megy végbe a folyamat, és fontos, hogy a kemence belsejében nincs tűz. Miután lezártuk a kemence ajtaját, a rendszer levegőt fúj be, és ettől lobban lángra a test”

– magyarázza Melczer Attila.

Ami nem hamvad el

Pár perc múlva már a gyakorlatban nézhetjük végig azt, amit az üzemvezető elmesélt. Melczer Attila rutinosan csinálja a bekezelést, pár mozdulat, és már bent is van a koporsó a kemencében.

Átmegyünk a túloldalra, a vezérlőbe, ahonnan számítógépes rendszerrel irányítják a kemencék működését, és ahol az őrlést is végzik. A kemence zúgása hangos, épphogy mást hallani lehet mellette.

Mivel a kemencék folyamatosan mennek, nincs üresjárat, amint átérünk, az üzemvezető már mutatja is az előző hamvasztás végeredményét:

csontmaradványokat egy nagy fémedényben. Ennyi marad az emberből a hamvasztás után, a lágy részek és a koporsó teljesen elégnek.

A lehűtött maradványok mellé vasgolyókat tesznek, és így kerülnek egy lezárt dobozban a csontőrlőbe, ami forgatja a dobozt, a golyók pedig finomra őrlik a csontokat. Ezt temetik vagy szórják el, ezek a hamvak.

Melczer Attila és kollégái láthatóan hálásak azért, hogy olyanoknak mesélhetnek részletesen a szakmájukról, akik érdeklődnek iránta, úgyhogy körbevezetnek a vezérlőben. „Nézd, itt vannak a protézisek, itt pedig a porcelán fogsorok” – mutat két nagy ládára, amiben halomban állnak az említett tárgyak. Egy nagy fekete kuka pedig tele van koporsószeggel, ami szintén nem ég el a hamvasztás során.

A látogatásunk lassan véget ér, elindulunk kifelé a vezérlőből. A folyosó egyik oldalán polcrendszer van, rajta temetkezési szolgáltatók neveivel, alattuk pedig a már lezárt urnák sorakoznak, rajtuk az elhunyt nevével, születési dátumával, a halálának napjával és az azonosítószámmal. Másik oldalon rendezett sorokban állnak a hamvasztókoporsók.

Amióta megérkeztünk, csak itt ráz ki a hideg: ahogy neveket látok, hirtelen valóságosabb lesz az egész. Eddig könnyebb volt elvonatkoztatni attól, mi is történik a krematóriumban.

Ha felkészülsz, könnyebb lehet az intézkedés

Ahogy sétálunk vissza az ügyvezető irodájához, arról beszélgetünk, a családjainkban mennyire volt tabu a halál. Elmeséljük, ki mikor járt először temetésen, és kinek mit mondtak gyerekkorában a szülei, amikor haláleset történt a családban.

„A gyerekekkel is lehet beszélni az elmúlásról. Sokan azért, hogy óvják őket, inkább távol tartják a gyerekeiket a temetéstől. Pedig egy iskolás korúval már lehet beszélgetni arról, mi fog történni a temetésen, és dönthet róla, hogy szeretne-e részt venni rajta. Sok szülő nem tudja, hogyan kommunikáljon a témáról, pedig érdemes felkészülni rá még mielőtt tragédia történik a családban” – mondja Tóth Diána, majd hozzáteszi, tudja, hogy nem könnyű a halálról beszélni a családtagjainkkal, főleg akkor, amikor elhunyt egy szerettünk, azonban az idősödő korosztálynak gyakran van igénye rá.

„A temetés intézésekor sok hozzátartozó nem tudja, milyen szertartást szeretett volna az elhunyt rokonuk. A gyászolóknak azonban döntéseket kell hozniuk ebben a nehéz helyzetben. Ha beszélünk a közeli családtagjainkkal, vagy írunk egy levelet arról, mit szeretnénk, azzal segítjük a hozzátartozóinkat.”

A bő két és fél órás látogatás után elköszönünk egymástól, Annával visszamegyünk a parkolóba az autóhoz. Még nem indulunk, levegőzünk pár percet. Nézzük az épület kéményéből szivárgó átlátszó-fehéres színű gőzt, és átbeszéljük, melyikünket hogyan érintették a látottak és hallottak. Arra jutunk, hogy mivel egyikünk se tudta, mire számítson, nyomasztóbbnak képzeltük a hamvasztót, mint amilyen valójában. Egyetértünk abban is, hogy nagyon érdekes élmény volt, egyikünk sem érzi magát rosszul, ami nagyban köszönhető annak, hogy kedves és jó kedvű emberek vezettek minket körbe egy számukra átlagos péntek délelőttön a munkahelyükön.

Dián Dóri