Mózes Zsófi: Az állam a csecsemők szemébe néz, és azt mondja: nem számítasz
Nagyjából háromszáz elhagyott újszülött van jelenleg is kórházban. Megfelelő ellátási rendszer hiányában róluk kapacitástól függően az intézmény dolgozói próbálnak gondoskodni, pelenkázzák, etetik őket. Az érzelmi szükségleteikre azonban nem tudnak a szükséges mértékben reagálni – ez pedig örök nyomot hagy a gyerekek lelkén. Mózes Zsófi írása.
–
Tavaly a Gyermekjogi Civil Koalíció figyelmeztette a kormányt, hogy baj van. A civil szervezet felmérése szerint már egy évvel ezelőtt ötven-száz elhagyott újszülött volt a kórházakban, és most itt tartunk:
háromszázra nőtt a magukra hagyott gyerekek száma.
Pedig nemcsak felmérték a helyzet súlyát, de már akkor is kérték a döntéshozókat, hogy vizsgálják ki a kórházakban ragadt gyerekek helyzetét, találjanak megoldást, mert sem az amúgy is kiszolgáltatott állapotban lévő gyermekjóléti és gyerekvédelmi ellátórendszernek – erről Gyurkó Szilvi írt bővebben ITT –, sem a kórházaknak, sem a nevelőszülőknek nincs kapacitásuk segíteni.
És hogy mire elég ma, ha a kormánytól kér segítséget egy civil szervezet?
Ez esetben arra, hogy születik egy, a témát részben érintő salátatörvény-csomag, amely kiegészítése szerint az esetek egy részében az érintett gyerekek az eddiginél hamarabb örökbe adhatóvá válnak. „A törvénymódosítás segít abban, hogy akik nem tudnak vér szerinti családjukban felnevelkedni, azok minél gyorsabban egy szerető, gondoskodó családhoz kerülhessenek” – mondta akkor Rétvári Bence országgyűlési képviselő. Csakhogy ez a több száz csecsemő helyzetére nem jelent valódi megoldást, és ha a törvényalkotók nem tudják, hogy mi a gond, hadd mondjam el én is.
Bár vannak újszülöttek, akiket valóban a kórházban hagy az anyjuk, sokan azért nem kerülnek haza, mert egész egyszerűen nem tudnak olyan környezetet teremteni, ami megfelelő lenne egy újszülött számára.
Ők azok, akik kerülhetnének nevelőszülőkhöz vagy csecsemőotthonba. A gyakorlatban azonban nevelőszülőből nincs elég, a csecsemőotthonok pedig nem bírják kapacitással – így
hiába diktálja a törvény, hiába lenne az államnak kutya kötelessége hat hét után kihozni ezeket a gyerekeket a kórházból, az újszülöttek egy része akár négy-tizenkét hónapot is egészségügyi intézményekben tölt.
Én meg legszívesebben ordítanék. Azok helyett, akiknek még nincsenek szavaik, akiknek nincs még semmijük. Akik kézről kézre járnak, akiknek nincs kihez kötődniük. Akik hónapokat töltenek egy rácsos ágyban, akiknek a szükséges ingerek hiányában esélyük sincs az egészséges fejlődésre. Akik tehetetlenül sírnak, üvöltenek – amíg meg nem tanulják, hogy hiába.
Mert ne legyen kétségünk: hamarabb törik meg bennük az ősbizalom, mint hogy bármi mást megtudnának a világról. Aztán persze megtanulják azt is, hogy ők nem számítanak, hogy nekik nem jár segítség. Hogy hiába ordítanak, a hangjuk nem szűrődik a kórház falain kívülre, nem jut el azokhoz, akiknek hatalmukban állna változtatni a helyzeten, azokhoz, akik nap mint nap cserben hagyják ezeket a kisbabákat.
Ők pedig előbb-utóbb abbahagyják a sírást, később pedig mind megtanulnak beszélni. És ha ez megtörténik, joggal kérnek majd számon minket.
De mit mondunk majd azoknak, akik életük végéig a lelkükön viselik a testi és érzelmi elhanyagolás jegyeit?
Akikre nem volt idő, kapacitás, akiknek nem jutott jóéjt-puszi, ölelés és szeretet?
Akik családhoz kerülhettek volna, de a rendszer malmai lassan őrölnek, így heteket, hónapokat töltöttek még kiszolgáltatott egyedüllétben?
Hogy egyedülállókhoz, azonos neműekhez, bocs, de inkább nem?
Hogy ezt jelenti ma, hogy „családbarát kormány”?
Hogy ilyen ez a keresztény értékrend?
Hogy stadionra, kisvasútra van pénz, az ellátórendszer fejlesztésére, az anyaotthonok, csecsemőotthonok számának növelésére, a nevelőszülői hálózat bővítésére meg sajnos nem jutott?
És ki számol el azzal, hogy ma Magyarországon felnőtt emberek kénytelenek olyan körülmények között élni, ami veszélyt jelent egy újszülött számára?
Azok helyett kérdezem, akiknek még nincsenek szavaik, a hangjuk nem szűrődik a kórház falain kívülre. Akiknek most az állam a szemükbe néz, és azt mondja: nincs segítség, nem számítasz. És akiknek a száma egyetlen év alatt három-hatszorosára nőtt.
Pedig lehetne másképp is. Nem holnaptól, sőt talán nem is a következő évtől, de lehetne. És nem túlzok, amikor azt mondom, életeket menthetnénk meg, ha nem tiltanánk ki a szexuális felvilágosítást az iskolákból, ha nem akkor akarnánk törvénybe foglalni ezeknek a gyerekeknek a sorsát, amikor már egyértelművé vált, hogy nem maradhatnak a családjukkal. Ha nem azokat támogatnánk, akik köszönik, jól megvannak, és ha nem a végletekig kizsigerelt egészségügyi dolgozóktól várnánk el azt, ami rendezett körülmények között is két-három felnőtt feladata. És ha nem próbálnánk lesöpörni mindenkit az asztalról, aki segítségre szorul, akit támogatni kell, aki problémás.
Az államnak ugyanis alkotmányos kötelezettsége, hogy gondoskodjon a gyerekek védelméről, hogy az ellátórendszert teljeskörűen és hiánytalanul működtesse, újszülöttek és csecsemők százait pedig ne az egészségügyi dolgozók gondjaira bízza. Gyakorlatilag azonban mégsem tesz semmit. Nem foglalkozik ezekkel a gyerekekkel, nem nyújt kezet a nehéz helyzetben lévő anyáknak, nem ad érdembeli megoldást a problémára.
Hogy ezt számonkérjük-e rajtuk, az már más kérdés. Üvöltünk-e tovább, amíg meg nem hallják – vagy megszokjuk a tehetetlenséget mi is?
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Cavan Images