–

Számomra rendkívül fontos a szexedukáció és az intimitásról való nyílt párbeszéd. És nemcsak a magánéletben, hiszen – szerintem – a szexuális egészség, a társadalmi edukáció, a transzparencia és nyitottság létkérdés és közügy. Azt is vallom, hogy a szexualitásban minden normális, ami cselekvőképes felnőttek között, az érintettek tudtával és beleegyezésével, konszenzuálisan történik és nincsenek benne holttestek, állatok vagy kiskorúak. Ahogy azt is, hogy csak az a tudás veszélyes, amihez nem férünk hozzá.

Épp ezért gyakran írok a szexuális élet ilyen-olyan aspektusairól. Meg vagyok ugyanis győződve róla, hogy a szexkultúra változása megállíthatatlan, vagyis csak úgy tehetjük biztonságossá a gyermekeink, de akár önmagunk számára is ezt a sokszínűen pulzáló, változó és változatos élet- és játszóteret, hogy beszélünk róla. Feltérképezzük az egészségi és érzelmi vonatkozásokat, elmondjuk, amit tudni érdemes, kérdezünk és válaszolunk, hogy a környezetünkben élők – különösen a gyerekeink – tudják, hogy kérdezni, beszélgetni, tanulni nagyon is rendben van.

Viszont a tény, hogy tabukról írok, szükségszerűen azzal jár, hogy a munkámról mindenkinek van véleménye. És el is mondja.

Amikor például az anális szexről vagy egy fétisklubban tett látogatásról írtam, az olvasók egy része mélyen felháborodott. Amikor arról meséltem, mi az, amit elmondok majd a fiaimnak, illetve a lányomnak a szexről, szabályosan leszedték rólam a keresztvizet, és a kommentszekcióban parázs vita alakult ki arról, lehet-e, kell-e beszélni a gyerekeddel a maszturbációról, szabad-e szexelni – mások szerint – korán, és hogy mikor és hogyan kell felépíteni a kölcsönös tiszteletet egy szülő-gyerek kapcsolatban.

És szerintem ez jó.

Mert amíg olvasunk és vitatkozunk arról, amit megtudunk, amíg van véleményünk és azt kulturált módon tudjuk ütköztetni másokéval, amíg maradt bennünk kíváncsiság, tudásvágy és nyitottság az élet ilyen-olyan dolgaival kapcsolatban, addig élünk és fejlődünk.

Aztán szembejött a valóság

Nemrég történt, hogy egy randialkalmazáson összeakadtam egy szimpatikus sráccal, akit nevezzünk Tamásnak. Beszélgettünk, nevetgéltünk, majd Tamás azt javasolta, térjünk át másik csatornára. Így hát felületet váltottunk, neki pedig lehetősége volt arra, hogy alaposabban utánam nézzen.

A beszélgetés hangulata azonnal erősen megváltozott, szexfókuszú lett, és bár többször egyértelműen jeleztem, hogy számomra ez a típusú megközelítés kellemetlen, hogy nem szeretnék egy vadidegennel korlátok nélkül és mélyrehatóan értekezni a szexről, pláne nem a saját szexuális életemről, Tamás valahogy nem értette, mit beszélek. Sőt, újra meg újra kérte, hogy küldjek néhány incselkedő fotót, mert higgyem csak el, ő úriember, köztünk marad. Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy Tamás a tilt-töröl funkciók „áldozata” lett.

Egy normális világban ennek a történetnek itt lenne vége. Csakhogy a világunk valahogy felborult és az új normálisba egészen sok belefér – legalábbis mások szerint. Hamarosan az üzeneteim között landolt ugyanis egy éltes öregúr kedves, kissé értetlenkedő, egyszersmind szimpatikusnak mondható levele, amelyben arról érdeklődött, mégis miért tiltottam ezt a jóravaló, széplelkű fiatalembert. Én pedig először nevettem. Aztán felháborodtam. Végül hitetlenkedtem, és úgy döntöttem, hogy mivel a levél hangvétele tiszteletteljes, válaszolok rá, hiszen azzal vissza is jelezhetem, amit gondolok.

Így hát megírtam, hogy számomra kényelmetlen ez a számonkérés, és súlyos határátlépésnek élem meg. Ahogy azt is, hogy mivel jó szándékot sejtek mögötte, válaszolok a kérdésre – és leírtam ugyanazt, amit itt is. Ezzel pedig magamra vontam az összes istenek haragját. A kedves öregúr ugyanis egy szempillantás alatt stílust váltott, és közölte velem, hogy – szó szerinti idézet következik – „normális esetben, ha Tamás ilyeneket írt magának, az sértő. Ugyanakkor az ön esete, ha ránézünk, máris nem tűnik cseppet sem normálisnak! Folyamatosan szextémákról ír, sőt, még fotókkal is illusztrálja! Ezek után hogy meri azt gondolni, hogy bárki más átlagos hölgynek tartja magát?!” 

Itt jött még egy monológ arról, hogy mit kellene tennem annak érdekében, hogy a piszkos lelkem és a feslett erkölcseim ellenére legyen némi jogom a világban maradásra, majd kiderült, hogy

„ezek után már annak is örülnie kellene, hogy egy férfi egyáltalán magára ír! Tapsoljon, hogy csak egy vehemens férfi szeretné látni magát hiányos öltözetben és nem valami őrült pszichopata!”

Hogy megsértődtem vagy megijedtem-e? Dehogy. (Mondjuk, szegény édesanyám igen, de neki is mondtam, hogy felesleges.) Azon viszont elkezdtem gondolkodni, amit ez a drága ember a szememre vetett. 

Aki k*rvának áll, ne csodálkozzon?

Van az a mondás, hogy aki k*rvának áll, az ne csodálkozzon, hogyha megb.sszák. Vulgáris, sértő, ráadásul sohasem értettem, hogy gondolhatja bárki is komolyan. Nekem ugyanis kezdettől fogva teljesen nyilvánvaló, hogy attól, hogy valaki szexmunkásként dolgozik, a teste még az övé. Tehát ha nemet mond egy aktusra, egy szolgáltatásra, egy emberre, akkor minden, ami azután történik, nemi erőszak.

Az is magától értetődő, hogy csak az egyértelműen konszenzuális szex tekinthető kölcsönös beleegyezésen alapulónak, a tiltakozás hiánya pedig nem szükségszerűen jelent beleegyezést. Mint ahogy az sem kérdés számomra, hogy attól, hogy valaki ír a szex különböző változatairól, esetleg edukál, netán kérdéseket vet fel, még nem szükségszerűen jár szvingerbe vagy vesz részt gangbangben. (És itt most nemcsak magamra gondolok, hanem mindenki másra is, aki ezen a területen dolgozik.)

És azt is szeretném hinni, hogy 2024 harmadik harmadában arról meg nem kell társadalmi vitát nyitni, hogy a teste, a gondolatai, az integritása, a szexualitása, a hálószobája mindenkinek a sajátja. De mint a mellékelt ábra is mutatja, kell.

Szóval, kedves hölgyek és persze urak, tisztázzuk: attól, hogy valaki – mások szerint – kihívóan öltözködik, erősen sminkel, dús a dekoltázsa, esetleg erotikus vagy egyenesen szexuális szolgáltatásokat nyújt, még ember, akinek vannak érzései, gondolatai, testhatárai, jogai.

Egy rövid szoknya nem felhívás keringőre. Egy csókos száj nem feltétlenül vár csókra, egy nő nem feltétlenül akar a férfiaknak tetszeni, ahogy egy férfinak sem kell mindig minden felajánlkozásra igent mondania.

Nem attól lesz férfi ugyanis, hogy soha, semmilyen körülmények között nem mond nemet a szexre. 

És ha már így belejöttem, arra is felhívom a figyelmet, hogy dacára mindannak, amit a filmekben, a reklámokban, a Redditen, a Threadsen, a YouTube-on és a TikTokon látunk és annak ellenére, hogy a XXI. századi randiszabályok szerint a szex szinte már-már kötelező, nem, nem kell folyton tettre készen, bevetésre tökéletesen szőrtelenítve, a felajánlkozás „nemes gesztusának” hatására máris aktusra nyitottan, nedvesedve lelkesedni, ha egy vadidegen férfi vagy nő – és ide azért most képzeljetek el egy méretes és jelentőségteljes kérdőjelet – úgy döntött, nagy kegyesen akár rendelkezésre is bocsátja a szolgálatait.

Lehet, szabad szexelni az első randin. Ér várni a huszadikig. Oké ajtót mutatni annak, akivel kapcsolatban rossz érzésed van – és nem kell indokolnod, ha nem akarod.

A dick pic csak akkor szexi, ha te magad kérted, és mindegy, mit mondanak mások, lehet annyi partnered, amennyit csak szeretnél. És nem, nem kell eltűrnöd semmit, amit kellemetlennek, sértőnek érzel. Tamások mindig lesznek, és tamáskodni fognak. De bárki, bármikor, bármire mondhat nemet. Te is. És ha nem tudsz vagy nem hagyják neked, akkor az nem a te szégyened, és kérj segítséget mielőbb!

Z. Kocsis Blanka