Miért kell nekünk az Isztambuli Egyezmény?

A konferencia egyik megkerülhetetlen témája volt az Isztambuli Egyezmény, melyet az Európa Tanács 2011-ben hozott létre a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzésére és felszámolására. (Hogy miért fontos ez az egyezmény, arról hamarosan bővebben is írunk!) Az egyezmény hangsúlyt helyez mindazon előítéletek, szokások, hagyományok megszüntetésére, amelyek a nők alsóbbrendűségének gondolatán vagy a sztereotip női és férfi szerepeken alapulnak. Előírja nonstop hívható telefonos segélyszolgálatok, menedékházak és az áldozatok felépülését elősegítő szolgálatok létesítését. Kiemelt figyelmet fordít erőszakos cselekmények áldozataival vagy elkövetőivel foglalkozó szakemberek képzésére. Mindemellett lehetőséget biztosít arra, hogy az egyezményben részt vevő országok megoszthassák egymással tapasztalataikat, ily módon is növelve az intézkedések hatékonyságát.

Magyarország még nem ratifikálta

Az egyezményben bemutatott stratégia és gyakorlat alkalmazásával a tapasztalatok szerint jelentősen csökkenthető az áldozatok száma. Mostanáig harmincnégy ország ratifikálta, ám néhány EU-tagállam, így például Szlovákia, Csehország és Magyarország ezt még nem tette meg – hívta fel a figyelmet Marceline Naudi, az Európa Tanács Isztambuli Egyezményének végrehajtását ellenőrző GREVIO Bizottság elnöke. Pedig az egyezmény ratifikálása nemcsak egy lényegében mindenhol jelen lévő probléma megoldásához visz közelebb, hanem egyfajta üzenetet is közvetít mind a világ, mind az adott ország polgárai felé – mert

ahol érvényben van az egyezmény, ott igenis komolyan veszik a nők és a gyermekek biztonságát.

Komplexebb a probléma annál, hogy a jogrendszer lefedhesse

A nem ratifikáló országok jellemzően azt kifogásolják, hogy az egyezmény nem biológiai, hanem társadalmi nemről, azaz genderről beszél – amelyek nem minden esetben fedik egymást –, így a nők elleni és a családon belüli erőszakot is alapvetően társadalmi problémának tekinti. Ám – mint Marceline Naudi elmondta – valójában az egyezmény nem követeli meg, hogy az adott országok beépítsék a gender fogalmát a maguk jogrendszerébe.

Magyarország, bár névleg elfogadta az egyezményt, azért sem siet annak ratifikálásával, mert – mint az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) közleményében is olvasható – a kormány ettől függetlenül is „minden erejével védi a nőket és a gyermekeket”, amire az egyik garanciát a 2013-as Btk. jelenti. Ugyanakkor a szakemberek tapasztalatai alapján a probléma komplexebb annál, hogy a jelenleg alkalmazott jogrendszer lefedhesse – amire a konferencián számos példát is mutattak.

Fotó: Balogh Zsófia

Nem ismerik a kapcsolati erőszak kategóriáját

Garai Renáta, az Országos Kriminológiai Intézet munkatársa a kapcsolati erőszak bejelentések országos aktáit vizsgálta meg 2015 és 2018 között. Mint kiderült, mindössze hatszázötvenegy eset került hivatalos útra, holott a becslések szerint a valós szám évi kétszázezernél is több lehet – különösen aggályos, hogy a regisztrált szexuális bűncselekmények hatvanöt százalékában kiskorú az áldozat.

A hatóságok még mindig garázdaságként vagy könnyű testi sértésként kezelnek olyan ügyeket, amelyek a jóval szigorúbb büntetéssel járó kapcsolati erőszak kategóriájába tartoznak – olyan megye is akadt, ahol egyetlen ilyen bűncselekményt sem regisztráltak.

Így pedig a legtöbb áldozat hiába kér, nem kap megfelelő támogatást, és az elkövetőket sem vonják felelősségre.

Másfelől viszont az is előfordul, hogy a hivatali nehézségek miatt az áldozat a bíróságon már kihátrál az ügyből, vagy egyenesen tagad, így pedig nehéz megfelelő súlyú ítéletet hozni.

Előfordul, hogy az áldozat jobban ismeri a jogait, mint a hatóság

Spronz Júlia, a PATENT Egyesület vezető jogásza, valamint Dés Fanni, a PATENT és NANE Egyesület kutatója két éven keresztül vizsgálta, hogy az Európai Unió áldozatvédelmi irányelve – amelyet félig-meddig a magyar jogrendszerbe is átemeltek – hogyan valósul meg. Mint Spronz Júliától megtudtuk, az érintettek tapasztalatai szerint a kihallgatások során még mindig gyakori az áldozathibáztatás, a – nem ritkán sokk hatása alatt álló – áldozatokat rendszeresen lebeszélik a feljelentésről, arra biztatva őket, hogy maguk oldják meg az otthoni „vitás kérdést”, hiányosan tájékoztatják őket a távoltartásról.

A hatóságok nagyon kevés esetben rendelik el a végzést, a bírósági folyamatok évekig elhúzódnak, és az áldozatok biztonsága ez idő alatt a legkevésbé sem garantált.

Előfordul, hogy maga az áldozat jobban ismeri a saját jogait, mint a hatóságok, ám nem, vagy csak nagyon nehezen lényegében a rendszerrel szembemenve tudja azokat érvényesíteni.

Fotó: Balogh Zsófia

Nem betegség, hanem hatalomgyakorlás

Sokan gondolják azt – nemritkán maguk az áldozatok is –, hogy a bántalmazó viselkedése valójában mentális betegség, és egyfajta terápiás megközelítéstől remélik a megoldást. A szakemberek mindezt már számtalanszor megcáfolták – így például Lundy Bancroft, a Lehet-e jó apa a bántalmazó? című díjnyertes könyv szerzője, bántalmazó férfiakkal foglalkozó tanácsadó specialista is, aki Massachusetts államból jelentkezett be a konferenciára. Mint elmondta, a bántalmazók jellemzően mélyen hiszik, hogy erőszakos cselekedeteiket a nő – vagy akár a gyermek – provokálja ki. Másfelől viszont nagyon is racionálisan törekednek a hatalomgyakorlásra – ezt támasztja alá az a tény is, hogy a szakítást, a válást követően – amikor a hatalom kicsúszni látszik a kezükből – sokkal veszélyesebbek az áldozatokra.

Lundy Bancroft a bántalmazók egy új eszközére is felhívta a figyelmet, ami a szülői elidegenítés-szindróma (parental alienation syndrome, rövidítve: PAS). Lényegében arról van szó, hogy amikor a gyermek nem akar kapcsolatot tartani bántalmazó szülővel, az a másik szülőre hárítja a felelősséget, „elidegenítéssel” vádolva őt.

A szakemberek esetleges felkészületlensége miatt pedig a bántalmazó meg is kaphatja a gyermek felügyeletét, akinek így állandó félelemben kell élnie.

Ráadásul ily módon a probléma könnyen „újratermelődhet”, ugyanis kutatások szerint a bántalmazó környezetben felnövő fiúk kétszer nagyobb valószínűséggel válnak maguk is bántalmazóvá.

Kényszerkapcsolat-tartás Magyarországon

Az úgynevezett kényszerkapcsolat-tartás hazánkban is gyakori jelenség, bár még a fogalom sem épült be a szakmai gyakorlatba világított rá Wirth Judit, a NANE Egyesület jogi és közpolitikai szakértője. Az úgynevezett „intézményi árulás” lényegében zöld utat ad a bántalmazónak különböző okoknál fogva – például a szakemberek nem, vagy csak részlegesen térképezik fel az áldozatot fenyegető kockázatot, esetleg maguk is félnek a bántalmazótól. Van, hogy-egy ügy akkor zárulhat le, ha valamelyik fél „megtörik”, amire pedig nyilvánvalóan az áldozat esetében nagyobb az esély, különösen, ha az ügyét kezelő intézményi dolgozó – a kisebb ellenállás felé indulva – maga helyezi kilátásba a gyermek családból való kiemelését vagy a bántalmazónál való elhelyezését, ami, bármennyire is megdöbbentő, ugyancsak megesik.

A bántalmazó malmára hajthatja a vizet az úgynevezett „elhelyezési fenyegető zaklatás” is, amely a szülői felügyeleti jog megszerzésére, de legalábbis fele-fele arányban való megosztására irányul.

Sajnos több jogrendszer hajlamos ez utóbbi irányba elmenni, holott azokban az országokban, ahol már korábban bevezették a megosztott szülői felügyeletet, számos tanulmány készült arról, hogy a gyermekek számára gyakorta kifejezetten káros ez az „áthidaló megoldás”.

Életeket mentenek a civilek

Mindazonáltal történt előrelépés is a nők és a gyermekek védelme terén, igaz, leginkább a civil szférában. Így például a NANE több jogszabály, normaprotokoll bevezetésében működött közre.

Nekik is köszönhető, hogy a zaklatás bűncselekményi tényállása, illetve a távoltartás bekerült a büntetőeljárások rendszerébe, ahogy a családon belüli erőszakkal szembeni rendőri fellépés normáinak kidolgozásában is szerepet vállaltak.

Az egyesület nevéhez köthető továbbá a 16 Akciónap, amelyet minden év november 25 – a nők elleni erőszak felszámolásának világnapja – és december 10 – az emberi jogok világnapja – között rendeznek meg. Fennállásuk huszonöt éve alatt  huszonötezer hívást bonyolítottak le, húsz szakmai könyvet és ugyanennyi szórólapot adtak ki, miközben folyamatosan tartanak megelőző foglalkozásokat és képzéseket.

Arról, hogy hány nőnek tudtak segíteni a továbblépésben, nincs adat, már csak azért sem, mert sokszor nem lehet éles határvonalat húzni az áldozatok régi és új élete között, például a még folyamatban lévő jogi procedúrák miatt, és persze a történtek feldolgozása is időbe telik – ám biztosra vehető, hogy az ő tevékenységük nélkül még szomorúbbak lennének a rendőrségi statisztikák.

Fogjuk meg a kezét!

Mint a fentiekből is kitűnik, égető szükség lenne az isztambuli egyezmény ratifikálására, ám a változás és a változtatás addig sem lehetetlen. A tudás és a tapasztalat adott, de ennek megosztásához szükség van szakmai együttműködésre az állami intézményrendszer és azon civil szervezetek között, amelyek napi szinten dolgoznak áldozatokkal, ismerik a bántalmazás természetrajzát és a bántalmazó magatartását.

Rajtunk, hétköznapi embereken is sok múlik: tájékozódjunk a témában, és kerüljük az áldozathibáztatást.

A bajban lévő társunknak pedig fogjuk meg a kezét – a továbblépés ugyanis legtöbb esetben azon áll vagy bukik, hogy az áldozat környezetében akad-e legalább egyvalaki, aki mellé áll.

Mezei M. Katalin

Kiemelt képünk illusztráció