A gyász ott burjánzik, ahol korábban a szeretet lakott – Az Egy újfajta vadon című filmet ajánljuk

–

Akár egy idilli családtörténet is lehetett volna…

Képzelj el egy tipikus, rendezett skandináv házat az erdő közepén. Képzelj oda még néhány csirkét, kiskecskét és egy burjánzó veteményeskertet. Adj hozzá négy vidám, angyalarcú gyereket, és két kisimult szülőt. Sokan közülünk valószínűleg pont így írnák le az áloméletüket, és az a kis világ, amit a norvég fotográfus, Maria Vatne és a férje, Nik Payne építettek a családjuknak, valóban maga volt a paradicsom. A róluk szóló dokumentumfilm első percei simán elmennének egy a vidéki életet népszerűsítő imázsfilmnek: ha Maria kameráján keresztül belepillantunk a kétnyelvű, norvég-brit család mindennapjaiba, nehéz nem irigyelni azt a békét és boldogságot, ami belőlük sugárzik. A házaspár kész volt komoly áldozatokat hozni azért, hogy megteremtse az alapokat egy lassabb, természetközelibb élethez: nemcsak hogy felépítettek egy szinte teljesen önfenntartó farmot, és lemondtak a tradicionális munkahely biztonságáról, még a gyerekeiket is kivették az iskolából, hogy több időt tölthessenek együtt.

„Ki akartunk törni a mókuskerékből” – írta Maria a blogján, ahol gyakran megosztott jeleneteket az életükből, kicsi, de lelkes követőtáborával. Közöttük volt rendező is, aki noha a család egyedi életmódjáról akart filmet készíteni, bemutatva az off-grid lét szépségét és kihívásait, az Egy újfajta vadon nem ez a film lett. Ugyanis a Maria narrációjával kiegészített, idilli felütést egy olyan kemény gyomros követi, amire se Jacobsen, se a Payne család tagjai nem voltak felkészülve.

Alig néhány perc után Maria meghitt fotóit felváltják a saját kemoterápiája alatt készült darabok, majd egy fekete-fehér, gyertyákkal körbevett fénykép az asztalán, és rájövünk, hogy amint megismertük ezt az élettel teli, fantasztikus édesanyát, már el is veszítettük.

Ez a veszteség pedig, (vagy hát leginkább az, hogy miként birkóznak meg vele a család hátramaradt tagjai), teljesen felülírja nemcsak Jacobsen eredeti koncepcióját, de Nik és a gyerekek egész életét is.

A gyász a mindennapokat és az értékrendet is átrendezi

A film, ami egy elszigetelt család békés mindennapjait ábrázolta volna, sajnos sosem született meg, ám helyette megkaptuk valószínűleg minden idők egyik legerősebb dokumentumfilmjét a gyászról és a családról, ami egyaránt meggyőzte a nagyközönséget és a legnevesebb filmfesztiválok zsűrijeit. Amikor értesültem arról, hogy a film Magyarországra érkezik, már tudtam, miről szól, és a hazai premierre készülve, annak a tudatában ültem le a gépem elé, hogy egy család gyászfolyamatát fogom végignézni. Félárvaként sejtettem, hogy valószínűleg jobban megérint majd ez engem, mint az átlagnézőt, akinek nincsen ilyen személyes kapcsolódási pontja a történettel, de arra nem voltam felkészülve, hogy az ötödik perctől a stáblistáig megállás nélkül potyogni fognak a könnyeim. És nem azért reagáltam így rá, mert annyira kiemelkedően megrázó alkotás lett volna, hanem pont azért, mert

az Egy újfajta vadon sosem akar drámai vagy fájdalmas lenni, egyszerűen csak bemutatja, hogyan dolgozza fel ez a kicsit különc, de kétségtelenül szerető család az őket ért traumát, és miként próbálják megőrizni azt a szinte mágikus birodalmat, amit Maria épített nekik. 

Az édesanya halála rögtön a film elején pont olyan hirtelennek és igazságtalannak érződik nézőként, mint amilyen a családja számára lehetett, az Egy újfajta vadon pedig azonnal Nik és a gyerekek nézőpontjába helyez minket. Jacobsen nem közvetlenül a tragédia után veszi fel velük a fonalat – a család, akikkel újra találkozunk, már valamelyest „belerázódtak” a Maria nélküli életbe. A legnagyobb gyerek, a Maria első házasságából származó tinédzser, Ronja, elhagyta a farmot és az édesapjához költözött (de a film az ő oldalát is elénk tárja), míg kisebb testvérei, a bölcs, kiskamasz Freya, valamint örökmozgó öccsei, Falk és Ulv, Nikkel maradtak az erdőben.

Nik próbál egyensúlyozni a ház körüli teendőkkel, a saját és a gyerekei gyászával, illetve újdonsült anyagi problémáival, mivel a Maria fotóiból származó bevételek nélkül már nem képes fenntartani a farmot. A férfi végül kénytelen engedni a közös terveikből, és egy kisebb házba költöztetni a családját egy másik, civilizációhoz közelebb eső farmon, ahol munkát talált magának. Ahogy egyre több mindenben kell kompromisszumokat kötnie, és egyre távolabb kerül attól az élettől, amit Mariával a gyerekeiknek szántak, elkezdi megkérdőjelezni az elveiket, és a saját képességeit egyedülálló szülőként. Ezt csak tovább fokozza, hogy a gyerekek elkezdenek iskolába járni, és az otthonról addig kitiltott technológiával is megismerkednek, ami éppen annyi szívmelengető és vicces pillanatot eredményez a család tagjai között, ahányat a gyászukkal töltünk. 

Megélni a hiányt abban az egyszerűségben, ahogy megadatik

Hiába mentek keresztül egy hatalmas traumán, az életük nem áll meg Maria nélkül, és Jacobsen nem kárhoztatja arra filmje főszereplőit, hogy folyamatosan az őket ért veszteség árnyékában létezzenek. Ugyanolyan készségesen mutatja meg nekünk a nehéz perceket, mint a legvidámabbakat: nem kerüli el Nik könnyeit, de Ulv mosolyogtató ovis kalandjait sem, komolyan veszi Freya túl korai felnövését és Ronja magányát (a kettejük közötti szál volt az egyik kedvenc részem), de Falk csínytevéseire is hajlandó időt áldozni. Jacobsen nem sző hatásosabb narratív hálót köréjük, egyszerűen hagyja létezni őket, ami (legalábbis véleményem szerint) ritkaság a gyászra fókuszáló alkotások esetében. Nem akar drámát kreálni ott, ahol nincsen, teljesen elég neki az, hogy igazi embereket mutasson, ahogy átmennek egy nagy változáson, és ez az őszinteség többet ad a filmnek, mint amennyit egy sokkoló fordulat valaha adhatna.

Persze azért benne volt a pakliban, hogy ez a relatív „súlytalanság”, amivel Jacobsen áll a gyászhoz, túlságosan lecsupaszítja a történetet, és ezzel kivesz belőle minden tétet, de szerencsére a rendező jól ráérzett arra, hogy mik azok a dolgok, amik szerethetővé és izgalmassá teszik ezt a családot, és megkapó dinamikájuk kiszínezi a még a kevésbé mozgalmas részeket is. Jacobsen szándékosan nem akart versenyezni az internetet letaroló, nagystílű, a közönségüket folyamatosan csavarokkal bombázó dokumentumfilmekkel, és a Payne család sorsát pont az életük egyszerű szépsége miatt tartotta megörökítésre érdemesnek:

„Ez a történet arra inspirál minket, hogy tudatosabban éljünk, és hogy ne felejtsük el meglátni a szépet az élet apró örömeiben”

– nyilatkozta a rendező, miután januárban elnyerték a Sundance Fesztiválon a legjobb külföldi dokumentumfilmnek járó díjat. A győzelmet Nik és a gyerekei is együtt ünnepelték Jacobsennel, a család most szombaton pedig Magyarországra is ellátogat, hogy megosszák gondolataikat a filmről, amelynek köszönhetően tömegek zárták a szívükbe Mariát, és mindazt, amiben hitt. 

Ami a halálról mesél, az voltaképp az életről is szól

Az Egy újfajta vadon, mint minden kiváló alkotás a gyászról, valójában a szeretetről szól. A gyász ott burjánzik, ahol korábban a szeretet lakott, és ennek a filmnek minden képkockáját átitatja az a törődés, amivel Maria viszonyult a családjához, a természethez és az élethez. Maria szelleme nemcsak a fotói által inspirált, üde és festői kameramunkában vagy a blogposztjaiból kiemelt, sokszor húsbavágóan találó narrációban köszön vissza, de ott van a gyerekei minden mozdulatában és pillantásában, ahogy Nik töretlen kitartásában is, amivel próbálja megőrizni azt az életet, amit Maria megálmodott nekik. 

Bár végül nem volt lehetősége rá, hogy ő maga mesélje el a történetét, a családja Jacobsen segítségével olyan emléket állított neki, ami az egész világhoz eljuttatta Maria gondolatait, és ezreket emlékeztetett arra, hogy a legjobb dolgok ebben az életben a kíváncsiságból, a szeretetből és az őszinteségből születnek. Ez a film pedig biztosan az egyik legjobb dolog, ami idén érkezik a hazai mozikba, és receptre írnám fel a megtekintését, nemcsak azoknak, akik valamilyen veszteségen keresztül mentek (bár talán ők fogják a legjobban értékelni), de mindenkinek, aki úgy érzi, hogy kezdi elfelejteni, milyen volt igazán vadnak és szabadnak lenni. 

A filmet augusztus 17-én szombat este a Pont Csopakon a Plul-malom kertjében nézhetik meg egyetlen alkalommal. 

Kiemelt képünk forrása: A5 Film AS

Nyáry Luca