–

Nagy, kövekkel kirakott terasz, egyenesen a tengerre néz. Már nem kínzó a délutáni hőség, de még jólesik a citromfa árnyéka – akvarell-szerű foltokat fest a talajra, ahogy megy lefelé a Nap. Ez a kedvenc napszakom: ahogy csúszunk át az estébe, könnyebb egymásra hangolódni, mélyülnek a beszélgetések. Jó időzítés volt ide rakni az ismerkedős kört: hátizsák kipakolva, friss víz elfogyasztva, végre nemcsak testben, de fejben is megérkezünk. Tizenkét ember ül körben, most vizslatjuk először egymás arcát, mimikáját, most tanuljuk a neveket. Mindenki megosztja, mi hozta ide: hogy milyen kérdésekre szeretne választ kapni, mi okoz neki mostanság kihívást. Tőlem jobbra Goti ül, aki már az első pillanattól vonzza a figyelmem, de még inkább a csapat tyúkanyóját látom benne, mintsem leendő barátnőmet.

És hogy mit mondok erre most, két hét elteltével? Azt, hogy szóljatok rám, ha még egyszer így beskatulyáznék valakit a kora alapján.

Új arcok, új történetek

Harmadik éve vagyok itt, harmadik éve tapasztalom meg, milyen közösség alakul ki Steiner Kristóf és Nimrod Dagan elvonulásain. Noha származási hely, munka, életmód alapján mind mások vagyunk, az értékrendünkben nincs nagy eltérés – elvégre ez egy vegán tábor egy sok szempontból izolált helyszínen, ez pedig sok szempontból jelent szűrőt a közönség tekintetében. Aki idejön, azzal már biztos nem lesz nézeteltérés emberi jogok vagy politikai nézetek miatt, és az is garantált, hogy az illető nem pöccint csikket a tengerbe, vagy nem tesz megjegyzéseket, ha bénán parkolok. És ez már egész jó kiindulási alap.

Az, hogy Gotival megtaláltuk a közös hangot, valójában cseppet sem meglepő. Ő az, akivel még egy algoritmus-alapú BFF-kereső is összepárosítana, hiszen rengeteg közös érdeklődési területünk van: imád utazni, érdekli a pszichológia, rengeteget invesztál az önismeretébe, nyitott az emberekre, nyíltan és tabumentesen beszél bármiről, meglehetősen nagy fordulatszámon pörög, és kapható minden hülyeségre. Jókat lehet vele röhögni a saját bénázásainkon, szívesen megy koncertre, és még a művészetekre is nyitott, mégis, hiába lakunk max. félóra kocsiútra egymástól Pest megyében, a büdös életben nem ültünk volna le dumálni, ha ez a tábor nem „kényszerít” minket erre. Elmondjam, miért? Mert Goti véletlenül pontosan harminchat évvel idősebb nálam – ha a dédim szülési életkorából indulunk ki, akár a nagyanyám is lehetne – én pedig korábban kizárólag a saját korosztályommal barátkoztam.

De amúgy miért?

Amikor először beszélgettem Kristóffal a methanai mindennapokról, elmesélte, hogy itt végre nemcsak vele egykorúakkal találkozik, hanem egész más generációkkal is barátságot köt. Amikor szerda este megérkeztünk, hetvenhét éves szomszédja, Wendy épp a tengerparton énekelt egy akusztikus gitár kísérete mellett, majd fehérneműre vetkőzve rohant a hullámok közé – én meg leesett állal néztem, hogy lehet valaki ilyen laza ennyi idősen. Mindennapjaim során ugyanis nem nagyon látok hasonlót, az én életemben egészen más kép él a fejekben a hetven pluszosokról. Nem jobb, nem rosszabb, de teljesen más.

Pedig nagyon klassz idős(ebb) arcok vesznek körbe engem is: korábban írtam már róla, milyen mély kapcsolatot ápoltam a nagyszüleimmel, és arról is, mennyire jó a viszonyom a szüleimmel – ám, míg előbbiek előtt az életem egyes részleteit jótékony homály fedte (mama, papa, ha ezt most olvassátok ott fenn, bocsánat, a ti érdeketekben volt így), utóbbiakkal hiába azonos az értékrendünk, az életmódunk konkrétan összeegyeztethetetlen.

Ha zanzásítom annak okait, miért nem lettek korábban idősebb barátaim, nagyjából ezekre jutok: (1) a mindennapokban a saját korosztályom vesz körbe, egyetemi campuson, fesztiválon vagy a munkahelyemen pedig értelemszerűen velük alakul ki barátságom. (2) Azok az idősebbek, akikkel egyébként bőven akadna beszédtémám, már nagyon eltérő élethelyzetben, ritmusban élik a mindennapjainkat, és nehéz lenne összefésülni az igényeinket. (3) Ha az előző kettőt valahogy ki is védtük, sajnos időnként felüti a fejét a bezzeg-ilyen-fiatalon, te-még-nem-tudhatod-dinamika, aminek noha van valóságalapja – egy pillanatig sem vonom kétségbe ugyanis, hogy egy nálam 30-40 évvel idősebb embernek nálam jóval több élettapasztalata lenne –, ám kizárja az egyenrangú kapcsolódás lehetőségét, ami – az én értelmezésem szerint – igenis feltétele a barátkozásnak.

Szeretném hinni ugyanis, hogy a tudásunk nem kizárólag a leélt évek számától, de a nyitottságtól, a kíváncsiságtól is függ – ami pedig egyaránt meglehet egy ötéves, egy húszéves, és egy nyolcvanéves felé. Ha valaki mestert, tanárt keres magának, a fent említett narratíva megállja a helyét, ha viszont egyenrangú beszélgetőpartnert… már kevésbé.

Na és az, hogy a felsorolt három pont mindegyike kivédhető legyen… hát, ritka, mint a fehér holló. Ám Wendynek és Gotinak köszönhetően tudom: igenis létezik.

A TikTokot talán már nem érti, a humoromat viszont annál inkább 

Pedig nincs ám egyszerű helyzetben az, aki hatvan pluszosan fiatalok közé kerül, esetleg maga is szívesen nyit az ifjabb korosztály felé – ha csak belegondolok abba, mennyit értek harmincéves fejjel egy most tizenöt éves TikTokjából, el sem tudom képzelni, milyen lehet ez nekik. Emellett a társadalmi elvárások az ő vállukra is mázsás súllyal nehezednek – ráadásul tele vannak ellentmondásokkal. Otthon ül, tévét néz, főz a gyerekekre? Oké, ez mind szép, bár a leszármazottak biztos elmondják majd neki, hogy belevághatna új dolgokba, esetleg – ha válás után van – ismerkedhetne, nehogy izolálódjon. Kimozdul, sportklubba jár, vásárol csinos ruhákat, ismerkedik? Persze jó, ha friss marad az ember, de azért ne küzdjön görcsösen a kora ellen, ne látszódjon rajta már messziről, hogy kapuzárási pánikja van. 

Na és mi van akkor, ha valakinek épp ennyi idősen kell új életet kezdenie? Ha akkor megy tönkre a házassága, amikor már „meg kéne nyugodni”, amikor már „nem kéne pattogni”? Ha ne adj' isten, ismeri már a korlátait, a teste és elméje határait, de nem szeretne a négy fal közé szorulni, esze ágában sincs lemondani az élet örömeiről? Ha szocializálódna, barátkozna, ismerkedne, de míg ő egy afrikai szafarikörútról álmodozik, kortársai az unokát utaztatják a Balatonra?

Őszintén, nem tudom – és igen, ez valóban egy olyan dolog, amihez még nem éltem eleget – de Gotit elnézve azt láttam, igenis maradhat valaki friss és up-to-date úgy, hogy közben nem izzad vért az igyekezettől. 

Hogy attól még, hogy ő már nem mászná meg a Mount Everestet, ő is megtalálhatja a számára komfortos, de kihívásokat rejtő fizikai aktivitást. Hogy lehet egyszerre anyuka, nagymama és nő – aki akkor is vonzó és szexi, ha már nem kiáltozik megtermékenyülésért a méhe.

Hogy lehet szabad és vad úgy is, hogy az ésszerűség határain belül feszegeti a lehetőségeit. Hogy tud már nemet mondani – de az igenjei sem fogynak el. Hogy ha a korosztályából mások már más életet élnek, ő bátran nyithat új emberek felé, nemtől, életkortól függetlenül. Hogy tudja: a világ folyamatosan változik, a generációs szakadék szinte áthidalhatatlanná nő, de a tabumentes kommunikáció mégis hidakat képezhet tíz és kilencvenéves közé is. 

Csodaifjak vs. későn virágzók

WMN Life – 2024. július 17. – TF

Ott, a sziklán barátság köttetett

Hát, így jutottunk oda mi Gotival, hogy a magunk harminchat év korkülönbségével, tikkasztó napsütésben, egy sziklán ülve beszélgettünk szülés utáni depresszióról, vezetésről, tudatos gyermektelenségről, abortuszról, szexualitásról, kiégésről, a Zöld-foki szigetekről, párkapcsolati nehézségekről, meg arról: mennyire jó, hogy mindkettőnknek jól áll a zebraminta. És történt mindez úgy, hogy

noha Goti életkorából, három szüléséből, több mint negyven év hosszú házasságából és hatvanhat évnyi életéből kifolyólag már csak számmisztikailag is többet tud minderről, mint én, a beszélgetés mégis egyenrangú maradt.

Olyan, amiben bármi kimondható, és amiben nem pedagógus és diák, mester és tanítvány leszünk, hanem csak két csaj a parton, akiket pont akkor, pont ott ugyanaz foglalkoztatja. Két csaj, akikben noha ott a kislány, a nő, a néni, most, ebben a pillanatban életkor nélkül léteznek – mert itt nem a szám a lényeg, hanem a kíváncsiság. Na meg a pozitív prekoncepció: részéről az, hogy korom *ellenére* nekem is lehetnek releváns élettapasztalataim, részemről az, hogy nem kap majd a szívéhez meredekebb történeteim hallatán. (Sőt, még az is lehet, hogy rákontrázik majd.)

De az igazsághoz tartozik az is, hogy a beszélgetés sikeressége sokkal inkább múlott rajta, mint rajtam. Hiszen míg ő a kezdetektől lazasággal és nyitottságtól állt hozzám, bennem – szégyen-nem szégyen – tudat alatt dolgoztak az előítéletek. Az első félórában kétszer is meggondoltam, mit illik kérdezni, mit illik elmesélni, hogy szabad-e, való-e, esetleg okoz-e majd diszkomfortot Goti számára egy-egy általam bedobott téma. Hogy kell-e finomítanom a mondandómon, hogy biztosan elmondhatom-e nyíltan a véleményem, vagy jobb, ha öncenzúrázok, ahogy anno a nagyszüleimnél tettem – nehogy kényelmetlen helyzetbe hozzam őt vagy akár saját magam.

Hiszen míg az én neveltetésemnek része volt, hogy mindenről lehet és kell is beszélni, tudom jól, az ő generációjának szövetébe még nagyban beágyazódtak a tabuk, a mit-illikek, és – személyes tapasztalataim alapján – erősebben jelen volt a korosztályok elkülönülése, az idősebbek tekintélyszemélyként való kezelése is. 

A generációjában igen, nála azonban nem. Persze, tekintély van – de nem kor, hanem viselkedés alapján. És nyilván élettapasztalat is több van – de erre nem hívja fel a figyelmet, és őszinte tisztelettel hallgatja meg, én mit tudok a világ dolgairól. Mert Goti nem egyenlő a generációjával, a generációja pedig nem egyenlő egy sztereotípiával –

mert még ha más szemléletmódban is nőttek fel, köztük is akad számos úttörő, aki bátrabb, vagányabb, önállóbb volt a többinél, aki megunta a tabukat, és igenis beszélni akart. Aki úgy gondolja: nem a kor, hanem a megszerzett tudás az érdem.

Így végül lépésről lépésre haladtunk, bontogattuk egymás szirmait. Először inkább hallgattam, aztán egy idő után már kérdeztem is, és mikor megéreztem, hogy nála tényleg nincs helytelen vagy illetlen kérdés, egyre jobban felbátorodtam. Nem fogytunk ki egyhamar a témából. Még a vállam is leégett, pedig mindig azzal büszkélkedem, hogy az én bőröm aztán bírja a napfényt. 

Végezetül

Őszintén szólva, szeretném azt hinni, hogy Gotival mostantól elválaszthatatlan barátnők leszünk, de pontosan tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Könnyen meglehet, hogy mindennapi feladataink elsodornak minket egymás mellől, talán sosem látjuk egymást újra. De az, ami ezen az elvonuláson történt, velem marad: a felismerés, hogy igenis létezhet korosztályokon átívelő barátság, és hogy a generáció, amibe beleszülettünk, meghatároz, de nem predesztinál.  

Szabó Anna Eszter: Amit olyan gyönyörűnek látok, az bennem is megvan. Mert nő vagyok.

WMN Life – 2024. július 16. – SzAE

Hogy szabad kilógni a sorból, nyitni, új felfedezések irányába mozdulni – és ez egyaránt így van harminc és hatvanhat évesen is. Mert ahogy Goti fogalmazott egyszer nevetve, mikor megdicsértem egy szettjét: „öregszem, de törekszem” – és ha már nincs is hátra újabb hatvanhat, hadd legyen tartalmas a maradék harminc. Akár hegymászással, akár vegán táborral, akár szerelemmel, akár új barátságokkal, kinek mire van igénye. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ DMP

Takács Dalma