Steiner Kristóf: Az összetartás hegyeket mozgat meg – és néha kamionokat is a Pride-on
Idén először egy napra esett a Budapest Pride Felvonulás és a Múzeumok Éjszakája. Ahogy minden évben, most is meghívást kaptunk mindkettőre, így délután 5-ig a kamionon DJ-ztünk, majd 18.30-kor már a Holokauszt Emlékközpontban tálaltunk az Egy éjszaka Jaffában című mesélő főzőbemutatónkon. Talán kontrasztnak tűnhet, pedig szép kört ír le, hiszen mindkét esemény arról szól: soha többé nem hagyjuk magunkat nemhogy megsemmisíteni, de megtörni sem! És ez nem csak az LMBTQ-emberekről, és nem csak zsidókról szól. Steiner Kristóf írása.
–
A kamionon, a zsinagógakertben, majd az afterpartin is egyet hirdettünk: a minden embernek kijáró méltóságot, és az alapvetést, hogy nincs valódi szabadság, ha ennek mások rabsága az ára! Nincs biztonság, míg van, aki veszélyben van! Nincs „mi”, és „ők” – csak olyan van, hogy „mindannyian”.
Miért vagyunk mégis olyan kevesen, akik ezt megértik? Mert könnyebb menni az árral akkor is, ha rossz irányba sodor. De van választásunk. Egyénenként, együtt, egységben. Éljünk vele. Ma, egy igazabb holnapért…
Percekkel a menet indulása előtt hívtak félre: „Kristóf, az a helyzet, hogy lemerült a kamion aksija.” Mögöttünk a több tízezer fős tömeg, előttünk a többi kamion, amint megindulnak a Városliget felé, hogy a következő két órában együtt ünnepeljük az összetartás, összetartozás erejét, ami hegyeket mozgathat meg.
És kamionokat is… „Mindenki, aki hisz a közösségünk erejében, vegyétek körül a kamionunkat – és ahogy a Budapest Pride Felvonulással előmozdítjuk az LMBTQ-emberek elfogadásának ügyét, úgy mozdítsuk meg az MTV/Paramount Magyarország kamiont – egy, kettő, három!” Közben pedig elindítottuk Cher Strong Enough című számát.
A tömeg diadalmasan kiáltott, a motor felbőgött, mi pedig úton voltunk – a szüleik nyakában ülő babák, a kamion mellett bandukoló kutyák, a platónk mögött szökdécselő kisiskolások, a táncoló tizen-, huszonévesek, meleg és heteró szinglik és párok, nagymamák és nagypapák, és a bizonyosság:
együtt bármire, mindenre képesek vagyunk.
Idén kevésbé feltűnő ruhákat választottunk a felvonulásra: a kedvenc sortjainkat és ujjatlan pólóinkat viseltük, ahogyan egy átlagos hétköznapon is tennénk – még akkor is, ha ezek a színek ritkán láthatók együtt emberi jogi tüntetéseken. Nimi kék-fehérbe, az izraeli zászló színeibe öltözött, én fekete-piros-fehér-zöldbe, a palesztin zászlót megidézve, ezzel Magyarország színeit is képviselve.
Mert mindketten hisszük: egy nemzet zászlaja soha nem az aktuális vezetést képviseli, hanem az embereket – akiket gyakran épp azok tartanak elnyomásban, azok sodornak veszélybe, és azok használnak ki, akiknek az volna a feladatuk, hogy megvédjék őket.
A Vajdahunyad várához érkezve, miután leállítottuk a zenét, és megcsókoltuk egymást Nimivel, köszönetet mondtam a mikrofonba – mindazoknak, akik velünk együtt hisznek benne: több közös van bennünk, mint amennyi elválaszt.
Így a legfontosabb párbeszédet folytatni: akár azokkal is, akik másképp gondolkodnak, mint mi.
A Holokauszt Emlékközpont kertjében állva, fakanállal a kezemben, még mindig repesve az elmúlt órák energiáitól, végtelen hálát éreztem. Hálát azért, hogy ilyen sokféleképpen mesélhetek. Még a mellkasomban éreztem a zene lüktetését, ami természetes módon átformálódott szívdobogássá – de nem csak a sajátomévá.
Azoké is volt, akiknek már nem dobog a szívük – mert egy igazságtalan rendszer megfosztotta őket a jogaiktól, az otthonaiktól, az életüktől, ahogyan azt addig ismerték, és megpróbálta elhallgattatni, megsemmisíteni őket.
Azokért, akikre túl sokan gondolnak úgy, mint egy fejezetre a történelemkönyvben, pedig pont úgy hittek, álmodtak, szerettek, mint mi.
Idén kilencedik alkalommal vendégeskedtem a zsinagóga előtti téren, ám a szokásos askenázi zsidó kulináris kincsek helyett a mizráhi, közel-keleti, Izrael, Palesztina, Jordánia és Libanon ételkultúráját is meghatározó arab konyha klasszikusait hoztuk el egykori otthonunkból, Jaffából.
Emberi jogi aktivistákként és gasztroszakemberekként is különösen fontos nekünk, hogy beszéljünk a színes és gazdag kultúráról, és a sokféleségükben egyező, sok jó emberről. Akik hozzánk hasonlóan hisznek benne: egymásért felelősséget vállalva tápláljuk a közös jót. A tűzhely mellett, az asztal körül, és bárhol, bármerre, bárkivel járjunk is.
Számomra az együtt evés, főzés, az étel megosztása ennek is eszköze: a Budapest Pride előestéjén a Vegán Kifli étteremben tartottuk meg évi rendes szivárványlakománkat, ami mindig több egyszerű tematikus vacsoránál, hazautazás előtt pedig még a családommal is belefért egy közös brunch – egyszerűen azért, mert nekem a mély, rezgésszintű kapcsolódás eszköze az étel.
„Ha nem ilyen, akkor nem is akarom!” – ez már egy Insta-sztori szövege volt, amiben megjelölt minket egy lány az afterpartin, ahol éjjel fél 2-kor léptünk színpadra. A videón együtt táncoltunk és DJ-ztünk a Rainbow Partyn, a Budapest Park nagyszínpadán. Imádtuk ezt a kinyilatkoztatást – hiszen valóban ez az üzenetünk:
ne elégedj meg kevesebbel, mint hogy 100 százalékban önmagad legyél a kapcsolatodban, a szakmai, kreatív életedben, és a társadalomban betöltött szerepedben, helyzetedben. Táncolj úgy, mintha senki sem figyelne, és szeress úgy, mintha senki sem mondhatná meg, kit szeress! A Pride korántsem csak a szexuális irányultságról, nemi identitásról szól!
Nekem, nekünk arról is, hogy büszke vagy arra, aki vagy, és arra, amiben hiszel. Büszke az értékrendedre, arra, amiben megingathatatlan vagy, és arra, hogy mersz és akarsz és tudsz változni, büszke a tökéletesen tökéletlen testedre, büszke arra, ahogyan egyedülállóan, senkihez sem hasonlíthatóan kifejezed magad – az érzéseidet, a gondolataidat.
És arra, hogy egyénként megtalálod a számodra mentálisan egészséges helyet a közösségben: segítve, táplálva azt, ugyanakkor nem elveszve benne. Büszke az örökre benned élő érzékeny, játékos, és igen, traumákat is hordozó gyerekre, és a felnőttre, aki még mindig képes önfeledten játszani, és felelősséget vállal a kollektív és személyes traumák feloldásáért.
Az afterpartin Oláh Anna barátnőnk (Anna Amelie), és görögországi „szomszédunk” (édesanyja egy Methana-közeli kis faluban lakik) épp most debütáló kollekciójának darabjait viseltük, amelyek a nyolcvanas évek könnyed, naiv, fesztelen, bulis nyarait idézik meg – pont azt a feelinget, amit mi is szerettünk volna átadni a színpadról.
A pihe-puha, lágy, könnyű anyagok, a test természetes vonalát követő, mégis laza dizájn azt az érzést keltette bennünk, mintha nem is egy hatalmas színpadon, hanem egy pizsamapartin lennénk, és mindenki az ottalvós bulink vendége. Így fizikailag is pont ugyanazt a felszabadultságot élhettük át, amit belül éreztünk, egymást pörgetve-forgatva, elvegyülve a közönség soraiban, vagy épp a színpadot időről időre spontán ellepő drag queenekkel és vogue-táncosokkal kokettálva.
Az általunk játszott zene – a felvonuláson, és a bulin is – az elmúlt fél évszázad különböző éráit meghatározó kedvenc művészeink gyűjteménye volt. Olyan számokat választottunk, amelyek örömet, boldogságot, eufóriát ébresztenek bennünk, és amelyeket hallgatva szinte lehetetlen ülni: egyszerűen mozogni kell.
Ahogyan minden évben, idén is megjelentek a „Steiner Kristóf bizarr tánca” szalagcímmel ellátott cikkek, ahol provokatívnak, vagy egyenesen polgárpukkasztónak mutatják be a fellépéseinket, és nincs is ezzel semmi baj – gyakran mondom, hogy a Pride alapvetően nemcsak egy buli, hanem emberi jogi tüntetés, és mint ilyen, harsány és figyelemfelkeltő.
Amikor valaki számonkéri rajtam, rajtunk kettőnkön vagy az LMBTQ-közösségen, mindig ugyanazt mondom: próbálták volna a szüfrazsettek úrinőként viselkedve, az udvariasság és visszafogottság eszméit prioritásként kezelve kiharcolni a nőknek járó szavazati jogot…
Ugyanakkor, hozzá kell tennem, én nem a Pride kedvéért kezdtem úgy táncolni, ahogy táncolok.
Így táncolok a legjobb barátainkkal, otthon a konyhában, a zuhany alatt, az ágyon ugrálva. Mindig is így táncoltam – erről családi VHS-videók is tanúskodnak, amióta pedig egyszer azt mondta nekem valaki, hogy „Ugye tudod, hogy lesz egy kor, amikor abba kell hagynod ezt a fajta táncot?”, tudom: amíg a testem engedi, nem hagyom, hogy az elmémnek más diktálja, hogyan illik táncolni valakinek „az én koromban”.
Úgy táncolok, hogy közben mindig emlékszem rá:
ezen a bolygón senki sem mondhatja meg nekem, hogyan „kell” táncolni, ahogy senki sem mondhatja meg, mit „kell” viselnem, és kit „kell” szeretnem.
Már világos volt, amikor a szállodába értünk – néhány óránk volt a gépünk indulásáig.
A hotel meglepett minket egy szivárványszín vegán tortával, amit egy a tavalyi felvonuláson készült ehető fotónkkal díszítettek. Miközben élvezettel kanalaztam a fejemet, azt mondtam Niminek: „Soha életemben nem éreztem magam ilyen részegnek.” „Nem is ittál alkoholt” – felelte. Ez a kilencedik hónapunk pia nélkül.
De mégis be voltam rúgva – az oxitocin, az adrenalin és a dopamin a boldogság, az izgatottság és a szeretet harsonáit fújták a fejemben, szívemben, lelkemben.
Köszönöm, köszönjük a bizalmat, Budapest Pride, és köszönjük mindenkinek, hogy jöttetek, szerettetek, táncoltatok.
Jövőre, június 28-án a 30. alkalommal vonul utcára Magyarország. Mi is ott leszünk, hogy tovább toljuk ezt a kamiont – veled, veletek, egy minden eddiginél nagyobb, hangosabb, erősebb Budapest Pride-on!
Kiemelt kép: Bakulya Szabo Csilla