Budapest

Nagyon összetett érzés végigsétálni a város egy jelentős és központi szakaszán, amely felnevelt téged, vagy legalábbis nevelt téged, néha leckéztetett, és a mai napig otthont ad neked, vagy a családodnak, a barátaidnak, és mindazoknak, akiket kedvelsz, vagy épp legszívesebben elkerülnél.

Mindenesetre tudod, hogy ezek az emberek ott szuszognak, ott lélegeznek a várossal együtt csakúgy, mint te: reggel munkába sietnek, délután pedig fáradtan hazafelé zötykölődnek buszon, villamoson, trolin.

Megnyugvással tölt el ez a tudat, mégis, kevés olyan alkalom van, amikor ténylegesen közösségi élménnyé válik a budapesti lét.

Amikor nem a hétköznapi rutinról szól, a kötelességekről, és nem menekülsz előle le a Balatonra, vagy külföldre a hőségben, nem szidod a dugói, levegőtlen metrói miatt, nem toporogsz türelmetlenül a bolti sorokban. Egyszerűen csak szép lassan keresztülsétálsz rajta, és közben örülsz,

örülsz, hogy ezek a szép épületek még mindig milyen büszkén tartják magukat, a Duna is milyen nyugodt, és végső soron emlékezel, miért is vagy ebben a városban, miért választod minden egyes nap, hogy itt kelsz fel, majd térsz nyugovóra.

Olyan ez, mint egy hosszú távú párkapcsolat, amiben néha jó visszagondolni arra, hogy túl azon, hogy egymás mellé sodort titeket az élet, maradtál, és ennek oka van, aminek egy része szigorúan szentimentális természetű.

Hát így, kedves olvasó, ilyen érzelgős leszek, amikor a városomról beszélek, és ezért szeretek minden évben tenni egy tiszteletkört benne, hogy újra és újra tudatosítsam magamban: van még szerelem, nem is akármilyen, Budapest és én köztem. 

Pride

Az értelmező szótár szerint a büszkeség szó egyrészt a saját és mások tettei felett érzett megelégedettséget, örömöt jelenti, másrészt pedig azt, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy értékesek vagyunk. 

Ezen egy pillanatra elgondolkodtam, mert frusztrált kis hazánkban szokás a büszkeségre gőgként, nagyképűségként, pökhendiségként, sőt magamutogatásként gondolni.

Ugyan, mégis mire vagy olyan büszke? Mit képzelsz te magadról, mi? Ünnepelni a várost, amit szeretsz, és benne önmagadat? Az elért sikereidet, az önazonosságot, a hitelességet? 

Ez halmozottan nehéz olyan esetekben, amikor a közbeszédből az köszön vissza, hogy a társadalmi értékességed feltételekhez van kötve, nem is kevéshez. Hogy a jó állampolgár párban létezik, szemét a családalapítás horizontján tartja, és közben nem kérdőjelez meg olyan alapvetéseket, mint hogy az állam és az egyház által szentesített házasság az egyetlen létforma, amiben egy emberi élet képes kiteljesedni. 

A többségitől eltérő szexuális irányultságokkal élni, vagy transzneműnek lenni önmagában persze nem ad okot a büszkeségre, de kiállni önmagadért, az értékeidért, és azokért, akiket szeretsz, igenis tartást adhat. Számomra erről szól ez a közös büszkeségséta: büszke vagyok a városra, magamra, a többiekre és támogatóinkra, arra, ahogyan élünk, és ahogyan egymáshoz is viszonyulunk. 

Madrid

Budapestre egy hosszú távú kapcsolatként gondolok tehát, de nem mondom, hogy az évek során nem voltak kilengéseim. Olykor ugyanis elbizonytalanodtam, akarom-e én még ezt, annyi a gond vele a sok szép emlék mellett, nem lenne-e jobb mégis véget vetni a dolognak. Őszintén bevallom, el akartam hagyni őt, nemcsak úgy más városokkal hetyegni egy-egy lopott hétvége alkalmával, hanem elköltözni, odábbállni, új életet kezdeni. Vége. Néhány cuccomat persze még itt tárolni azért, ünnepekkor hazakullogni, kínos félmosolyok közepette felköszönteni egymást, de semmi több.

Elsőként a sorban Madrid csábított el, fülledt és heves viszony volt. 2015 nyarán kiköltöztem az egyik elővárosába, gyerekeket tanítottam angolul, bébiszitterkedtem, és közben módszeresen megismerkedtem a várossal, ami majd egy évig otthonom volt. Egy sikeres egyetemi felvételi álcája alatt csábított végül vissza Budapest, de később is vissza-visszatértem Madridba. Ilyenkor a régi szép időkön nosztalgiázva forrtunk össze egy-egy lopott csókban a Pradóban vagy a Reina Sofíában. Egyik ilyen kilengésem alkalmával eljutottam a Madrid World Pride-ra, ami a mai napig meghatározó élmény maradt számomra.

Pride

A húszas éveim elején, 2017 nyarán történt, hogy egy kétmillió főt megmozgató közös sétába keveredtem, végig Madrid belvárosán, ami nem csupán a helyi lakosokat mozgatta meg, hanem a világ minden tájáról érkeztek emberek a közös kiállás és ünneplés jegyében, hiszen abban az évben a World Pride megrendezésének jogát az én forró szeretőm, Madrid nyerte el. 

Ami a kontextust illeti:

Spanyolországban a világ egyik legprogresszívabb LMBTQ-törvénykezése van érvényben, a világon harmadikként, 2005-ben, tehát lassan már húsz éve, hogy a spanyol parlament kimondta, engedélyezi az állam az azonos nemű személyek közötti házasságot, illetve a közös gyerekvállalást, örökbefogadást is.

Abban az évben, amikor az új törvényt elfogadták, a spanyol lakosság csupán fele (56 százalék) gondolta úgy, hogy az azonos nemű párokat is ugyanazok a jogok illetik meg, mint a heteroszexuális honfitársaikat, de a mért adatok szerint ez a szám tíz évvel később, tehát 2015-ben már 68 százalékra kúszott fel. Kíváncsian várom a 2025-ös eredményeket, de arra tippelek, hogy a generációváltás, az egyre növekvő láthatóság és egyéb faktorok miatt ez a szám továbbra is dinamikusan nő.

Az én volt partnerem egy olyan város, amelynek saját melegnegyede is van, bizony ám, úgy hívják, Chueca, és a város érrendszerébe közvetlenül van bekötve, ott lüktet egészen a központjában, és annyi színes, bohém boltot, bárt és klubot rejt magában, hogy az ember csak ott napokat el tud tölteni, céltalanul ténferegve, egy-egy üzletbe betérve. 

Chueca a nyolcvanas években alakult ki, kezdetben egy nagyon mellőzött és szomorú státuszú városrészként. A lakóházak rossz állapota és az alacsony közbiztonság (akkoriban az intravénás droghasználatról volt hírhedt a környék) alacsony bérleti árakat is indukált. Ez volt a marginalizált emberek gyűjtőhelye, így itt kezdtek el épülni-szépülni a város LMBTQ-közösségének lakó- és szórakozóhelyei, és itt alakult ki az évente megrendezendő Pride fesztivál főhadiszállása is.

Nem csupán a város, de egész Európa, sőt a világ is elismerte, hogy a spanyol főváros valami különlegeset tud nyújtani, ha LMBTQ-jogokról, és úgy általában a különbözőség elfogadásáról van szó – 2007-ben ugyanis Madrid nyerte el a Pride európai fővárosa címet.

És teljes joggal nyerte el, mert ez a város nem csupán elviseli, megtűri vagy a tudattalanjába száműzi a többségitől eltérő szexuális irányultságú és mindenféle nemi identitású embereket, hanem van mersze ünnepelni őket. 

Nulla- és kilencvenkilenc éves kor között bárkivel, flitteres ruhákban, parókákban, magas sarkakon, színes boákban, impresszív sminkkel vagy még az oly rettegett bőrtangákban is akár. 

Ott ültem az egyik barátom nyakában hiányos öltözékben, széles vigyorral az arcomon, a sugárút két oldalán mindenhonnan fürtökben csüngtek az emberek, kicsik és nagyok, fiatalok és idősek. Ők nem haladtak a menettel, csupán ugyanolyan széles vigyorral az arcukon visszaintegettek. A többmilliós tömeghez képest rendőrt alig lehetett látni. Béke volt, és bizalom. 

Biztonságban éreztem magam, ahogy ott meneteltem Madridban: látva és elfogadva. Megnyugtatott a tudat, hogy nem csupán az év egyik napján leng körül a közösség támogató szelleme, hanem törvényileg rögzítve, hivatalosan is jogom van a teljes és önazonos élethez, válasszak bárkit is társamul.

28.

Mit gondolok így pár év távlatából? Vágyom-e még vissza Madrid ölelő karjába? Elvégre elfogadóbb társam volt, mint Budapest, talán könnyebb lenne vele az élet. 

Mégis, bízom a lassú haladásban Budapesttel, és igyekszem én is folyton belepakolni a magam részét. Például minden évben, előre megbeszélt időpontban sétálok vele egy nagyot kézen fogva. Ez a nap idén július 15-e lesz, a köztes időben pedig reménykedem, hogy a jelenlegi látszat ellenére is, közös az utunk, és egy irányba haladunk.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Janos Kummer / Stringer

Wilson Luca