„Igazából fel sem fogom, hogy egy dalunk ennyire él magától” – tízéves a Margaret Island

–

A Budapest Park backstage-e szokatlanul csendes lenne – kedd délután van –, ha nem hallatszana még az interjú hangfelvételén is, hogy az emeleten épp lufikat fújnak szakmányban. A Margaret Island menedzsere és social-felelőse a szülinapi koncert promóját készíti elő, kisvártatva megérkezik Bátori Gábor Jim, azaz Sinco, az ország egyik legismertebb zenekari fotósa is. 

A három alapító tag, Lábas Viki, Törőcsik Kristóf és Füstös Bálint ül körülöttem az asztalnál, túl egy félnapos forgatáson, de még mindig vidáman. Újságíróként és zenerajongóként régóta figyelem, vajon mitől működik egy-egy zenekar, mi a kulcsa annak, hogy valaki kiemelkedjen a többi előadó közül. Ahogy ebben a néhány órában nézem őket hármójukat, az jut eszembe: a Margaret Island az a banda, amelynek jó a közelében lenni. Semmi mesterkéltség, semmi felesleges feszkó – s olyan természetességgel váltanak a beszélgetés és a zenélés között, hogy le sem kell állniuk a kameráknak. Apropó, zene: nem lehet nem dúdolni velük. A rakparton üldögélve dúdoltuk mindannyian a dalokat, s közben azon mosolyogtam, hogy a mellettünk elhaladók miként reagálnak, amikor felismerik a zenekart.

Volt, aki lassított picit, de igyekezett nem feltűnően, mások hezitáltak, megálljanak-e, megint mások pedig a biciklin ülve fordították vissza a fejüket (kicsit aggódtam is, bevallom, hogy valaki felborul a meglepetéstől). Egy közös volt az emberekben: mindannyiuk szája fülig ért, ahogy felismerték a Margaret Islandet.

No, de vissza a Budapest Parkba: arról kérdezem a tagokat, mit kellett egymásról megtanulniuk ahhoz, hogy ez az egész ilyen olajozottan működjön. Mi a Margaret Island kenőanyaga immár tíz éve? Gondolkodniuk kell picit, láthatóan ösztönös tanulási folyamat volt ez. Lábas Viki szólal meg először: „Nekem például a legelején azt, hogy amikor rossz kedvem volt, mindenki másnak is rossz kedve volt. Szóval az, hogy ahogy mi vagyunk, az hatással van mindenkire.”

Füstös Bálint folytatja: „Én akkor tudok jól lenni, meg jól érezni magam, ha azt látom, hogy körülöttem is mindenki jól van. Sok türelmet tanultunk amúgy, meg azt, hogy hogyan figyeljünk oda egymásra.

Mi nagyon szeretünk együtt dolgozni, együtt zenélni, és ehhez kell az, hogy néha türelmesek legyünk.”

És most mindenki!

„Én nem tudom, hogy frontember vagyok-e” – tárja szét a karját Lábas Viki, amikor felvetem, meg tudja-e mondani, hol jött el az a pont, amikor már nem „csak” énekesnőként, hanem frontemberként tekintett magára. A fiúk összenéznek, Törőcsik Kristóf határozottan leszögezi:

„Frontember vagy, persze hogy az vagy!”

Viki elgondolkodik: „Nem tudom, hogy mi vagyok igazából. Én nem vagyok egy bravúros énekes, az egyértelmű…” – folytatná, de zenésztársai egy emberként fojtják belé a szót, és rászólnak: ne degradálja magát. 

Ha esetleg eddig a pontig valaki nem akart volna a Margaret Island közelében lenni (vagy inkább egyenesen a tagja, ugye), hát garantálom, hogy bármiféle ellenérzés legkésőbb ekkor foszlott volna szerte.

„Szerintem a rengeteg koncert, főleg az első években, amikor volt, hogy évi százhússzor léptünk fel, az mindannyiunkat kikupált – mondja Kristóf. – Azt szoktuk mondani, hogy kellettek a kilométerek. Azokat bele kell pakolni.”

Bálint folytatja: „Amúgy ebben a közönség is sokat segít. A Vikiben van egy tök jó drive, őserő, és hogyha jön a visszajelzés a közönségtől, ha látjuk azt, hogy jönnek velünk, akkor az nagyon tud ránk hatni, és kifejezetten Vikire is.

Akkor lettél szerintem igazán jó frontember, amikor érezted, hogy figyelnek, hogy velünk vannak és jönnek. És akkor vagyunk inkább talán »csak« zenészek, amikor bizonyos helyzetekben azt érezzük, hogy most jobb, ha kicsit egymásra figyelünk, egymásnak zenélünk. Mert nyilván van ilyen szituáció is.”

Kérdezem, a színpadon is vannak-e a fiúknak ilyen támogató, bátorító gesztusaik, mint az előbbi. Kristóf felnevet: „Amikor a szöveget elfelejted, és kinézel oldalra” – húzza kicsit Vikit, aki azonnal lecsapja a magas labdát: „De azt a Bálint tudja, de te nem tudod.” A kollektív röhögés után elmagyarázzák, hogy amikor egy-egy fellépés alkalmával úgy érzik, nem olyan a közönség habitusa, nem nagyon lüktet velük a tömeg, akkor elég keményen meg kell dolgozniuk azért, hogy ők jól tudják magunkat érezni a színpadon. Ilyenkor is segít a humor, például, amikor Bálint egyik kezével gitározik, a másikkal meg zongorázik Norbival, és fordítva. 

„Meg a Hajolj közelnél van ez az együtt ugrálós pillanatunk, az azért jó, mert mindig megcsináljuk, még akkor is, ha kissé kényelmetlen is eleinte – mondja Kristóf. „Az első énekeltetés ugyanez. Mondjuk, most pont befürödtem vele, de hát ez ilyen, játszottunk tovább – nevet Viki. – Az egyik roadunk kifejezetten ezeket a pillanatokat szereti nagyon, amikor valami történik, vagy valami pont nem úgy történik, ahogy történnie kellene.

Valahogy mindig megoldjuk. Most például pont áramszünet volt az egyik koncerten, és akkor azonnal elkezdtünk így teljesen akusztikusan zenélni, kimentünk az esőbe a közönséghez. Én is szeretem ezeket, mert csavarnak egyet a történeten, és nem tudunk csak rutinból zenélni. És ez így jó.”

A Margaret Island első lemezén nemigen volt saját szöveg, azután viszont egyre több. Emiatt is sejtem, hogy a dalszerzési metódus alaposan átformálódott az évek során. „Elkezdtünk egyre többet írni együtt, és hát maga a zene meg szépen érett velünk együtt – mondja Bálint. – De talán nem is annyira a dalszerzésben változtunk, hanem sokkal inkább abban, ahogyan a hangszerelésről gondolkodunk. Karakterekről meg arról, hogyan is szeretnénk, hogy szóljon a zenénk. Ebben Toldi Miki, a producerünk, akivel most már ötödik éve együtt dolgozunk, nagyon-nagyon sokat segít, rengeteget tanultunk tőle. Lényegében negyedik embernek érezzük.” Kristóf szerint az elején még kicsit sötétben tapogatózás volt a dolog, mert annyira hamar történt minden, olyan hamar kellett felnőniük a sikerhez, és rengeteg olyasmi nem volt kijárva előttük, ami az új generáció számára már alapvetőnek tűnik. Például nem volt Budapest Park sem…

Kristóf kiemeli: „Nekünk továbbra is fontos az, hogy minden dalt el lehessen játszani egy zongorán, egy gitáron.

Számomra ott kezdődik egy dal, hogy tényleg le lehet játszani egy hangszeren, és nem kell kütyüzni hozzá. Nyilván használjuk mi is ezeket az eszközöket, de nem azokon van a hangsúly. Legyen egy mag, ami működik egy szál gitáron is akár.”

Elengedni, visszahozni

A másik izgalmas kérdéskör a stúdiózás folyamata – tíz év alatt, úgy sejtem, ez is sokat alakult. „Letisztult” – vágják rá szinte egyszerre mindhárman, aztán Lábas Viki folytatja: „A Bálint szobájából indultunk, és a Bálint szobájába tértünk most vissza, ott fejeztük be az új lemezt. Úgy, hogy közben voltunk Brightonban, voltunk Fonyódon, voltunk Bogyó Zsiráf Sound stúdiójában, voltunk Live Session-felvételeken a Super Size Stúdióban… Elég sok helyen megfordultunk.”

Bálint hozzáteszi: „Megtanultunk valahogy elengedni dalokat, úgyhogy nem készült most már ennél a lemeznél 13 verzió egy-egy számból. Jobban érezzük már azt, hogy ez most kerek, igen.” 

Hogy ki mondja ki az utolsó szót egy dal elkészültét illetően? Azt mondják, amíg valamelyikük számára nem komfortos valami, addig nem engedik el. A vízválasztó az, amikor masterelésre küldik (ez a keverés utolsó fázisa) a felvételt. „Azon a ponton mindannyian el tudjuk engedni, még ha esetleg valamelyikünk enged is egy picit” – mondja Kristóf. 

Viki felveti, hogy a Margaret Islandnél egészen más funkciója van egy-egy lemeznek, mint, mondjuk, a Coldplay vagy a Bring Me The Horizon esetében (két friss koncertélményük, az interjú előtt hosszan beszélgettünk ezekről). Megkockáztatja: a Margaret-dalok élőben, a színpadon bomlanak ki igazán teljes szépségükben.

„A mi műfajunknál az élőben zenélés és a közönséggel való folyamatos kapcsolat is kiemelten fontos – magyarázza. – Szerintem vannak olyan dalok, amelyek máris máshogy, akár jobban szólnak élőben, mint a lemezen. És ez persze nem azt jelenti, hogy az album nem jó, hanem, hogy a zenei anyag folyamatosan formálódik, érik bennünk.

Az első lemezt már réges-rég újra énekelném – nevet Viki, a többiek pedig bólogatnak. – Az idén Szigligeten lesz lehetősége a közönségnek meghallgatni az első öt év, meg a második öt év dalait, és előre mondhatom, kegyetlen. Nem tudom, hogy fogom abszolválni, mert azóta annyit mélyült a hangom, meg annyira nem énekelek már olyan magasan, mint régen… Az elején még csiripelt a kislány, most meg…” 

Amikor a forgatás során bakiztak az egyik dalban, kis kuncogás után rögtön mentek is tovább, egymást kisegítve. Le sem tagadhatnák, mennyire szerves része pályafutásuknak az utcazenélés, az azonnaliság – egyben az is megmutatkozott ebben az apró mozzanatban, hogy egészséges öniróniával és humorral állnak a feladathoz.

„Ez egy játék! – mondja Viki. – A humorban minden van.” 

S hogy számukra mindenben van humor, azt a forgatás közben is látni: amikor az egyik bepakolós jelenetet meg kell ismételnünk a vágóképek miatt, sztorizni kezdenek, mi mindent – vagy inkább kit – sikerült már el- vagy otthagyniuk fellépésre menet-jövet. (Bővebben a videóban!) De ami a legjobb: miközben nevetgélnek, egyikük figyelmeztet, hogy az egyik ülés nem úgy áll, ahogyan az első alkalommal – tehát úgy figyelnek profikhoz méltó módon, hogy közben végtelen szórakozásnak tűnik az egész. 

Interjúból jeles 

A jól működő zenekarok egyik közös jellemzője, hogy képesek szinte önmagukat interjúvolni: elég feldobnom a labdát, a többi szinte megy magától. Beszélgetésünk alatt több ilyen történt. Amikor a közönségük alakulásáról érdeklődtem, előbb Viki felelt: „Vannak kislányok, akik már nagylányok lettek. Aztán családok, idősebbek is, lehet, hogy a Bródy miatt. Szerintem az, hogy élőben zenélünk, heten vagyunk egy színpadon, kifejezetten vonzó a harmincas korosztály számára, de tök jó látni, hogy ilyen széles a közösségünk, hogy mindenféle korosztály található benne.” Aztán csak hátra kellett dőlnöm, és figyelni a beszélgetést:

T. K.: Lehet, hogy az egyes korosztályok tök mást találnak a zenénkben, ami tetszik nekik, nem?
L. V.: Lehet, hogy néha már retrók vagyunk…
F. B.: Hát az Esőt múltkor a Retro Rádióban hallottam…
L. V.: Komolyan? (nevet)
F. B.: Olyan durva, hogy van egy ilyen dalunk, én igazából fel sem fogom, hogy már ennyire él magától.
T. K.: Nekem valaki a múltkor egy karaokeklubból küldte.
F. B.: Meg a fotósunk, hogy az esküvőn, ahol dolgozott, játszotta a zenekar!

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

wmnmagazin (@wmnmagazin) által megosztott bejegyzés

Noha voltak olyan időszakok, amikor ugrásszerűen nőtt a rajongóik száma (például, amikor a Hiperkarma vagy a Szabó Balázs Bandája előzenekaraként léptek fel), azt mondják, a Margaret Island fejlődése belülről mindig is organikus folyamatnak tűnt. Egy-egy dal sikere – például a Nem voltál jó címűé – átütő volt, de ők folyamatos építkezésként élték meg az utóbbi tíz évet.

„Mindig lépcsőfokról lépcsőfokra. Sokan mondták, hogy hú, de ugrásszerű a karrierünk, de mi úgy éreztük, hogy már tizensok éve zenélünk, és folyamatosan toljuk bele a melót. Örülök, hogy végigjártuk ezt, ilyen sokat pakoltuk a hangszereinket, jártunk a próbákra, és megcsináltuk.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

wmnmagazin (@wmnmagazin) által megosztott bejegyzés

Zárásként azt a feladatot kapják, hogy képzeljenek az asztalra egy időkapszulát, amit a Margaret Island huszadik szülinapján nyithatnak csak fel, és mondják el, mit raknának bele. Mondanom se kell, az első két perc vállalhatatlan poénok bedobálásával telik, míg végül megállapodnak egy közös fotóban, majd Kristóf bedobja: „Legyen valami demó, amit nem csináltunk meg, és el is felejtjük addigra! Tíz év múlva meg elővesszük, és megnézzük, hogy állunk vele.”

„Megszavaztuk” – mondja Viki, s már csak magamban, hazafelé mosolygok azon, hogy

a Margaret Island tagjai talán észre sem veszik, de olyan összhangban vannak, hogy képesek szavazás nélkül megszavazni valamit, amivel mindannyian elégedettek.

Elindítom a Nem megyek én sehovát, és hazáig dúdolom: „Nem megyek én sehova se tőled el, játszanak a szavaid a csöndemmel”…

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

wmnmagazin (@wmnmagazin) által megosztott bejegyzés

Képek: Kerepeczki Anna / WMN

Csepelyi Adrienn