A legviccesebb szövegek sokszor a legkomolyabb dolgokról szólnak
13 éve nincs köztünk Czigány Zoltán, a Csoda és Kósza szerzője
Mindig rettentő fájdalmas, ha egy jelentős alkotót túl hamar elragad a halál. Czigány Zoltán igazi multitalentum volt, és sajnos csak 45 év adatott neki. Épp ma tizenhárom éve, hogy nincs köztünk. A Csoda és Kósza mesefolyam már életében klasszikussá vált, pedig csupán négy évig élvezhette, ahogy két csodalova bevágtatott a kortárs magyar gyerekirodalomba. Both Gabi emlékezik rá.
–
Előnyihogás
Ahogy a legtöbb híres ember gyereke, úgy Czigány Zoltán sem kerülhette meg azt, hogy az édesapjáról, Czigány Györgyről kérdezzék őt legtöbbször.
A népszerű rádiós a Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben című klasszikus zenei vetélkedő műsorvezetőjeként volt ismert, de a Magyar Rádió zenei főosztályvezetőjeként, később pedig a Magyar Televízió igazgatóságának tagjaként, illetve a Magyar Írószövetség költői szakosztályának vezetőjeként is dolgozott.
Ebben a szellemi közegben nevelkedett Czigány Zoltán, így nem meglepő, hogy sokféle műfajban alkotott maradandót. Már gimnazistaként is megjelentek írásai, zenét is tanult édesapjához hasonlóan, ám végül a televíziózásban találta meg magát, és dokumentumfilmek rendezőjeként, kulturális televíziós műsorok művészeti főszerkesztőjeként dolgozott haláláig.
És akkor 2007-ben bevágtatott a gyerekirodalomba Csoda és Kósza
Meg is kapta rögvest az Év gyerekkönyve díját, a magyarországi IBBY-díjat, és vágtatása azóta is töretlen.
Kovács Esztert kérdeztem a kezdetekről, aki a Pagony Kiadó főszerkesztőjeként, valamint a Csoda és Kósza könyvsorozat szerkesztőjeként azonnal tudta, hogy olyan egyedi ez a mesei hang, ami megérdemli a kiemelt figyelmét:
„Békés Pál küldte el nekünk Czigány Zoltán meséit, vagy talán Zoli maga küldte Békés Pál ajánlásával – és már sajnos Pali sincs köztünk.
Azonnal éreztük, hogy ezt a könyvet muszáj kiadnunk, talán azóta sem fordult elő velünk ilyen, hogy egy kézirat így elsőre és minden kétség nélkül ennyire magával ragadjon mindnyájunkat. Hangosan olvastuk egymásnak, aztán mindenki haza is vitte és az akkor még kisebb gyerekeinek felolvasta otthon, és nem jutottunk szóhoz – egyrészt azért sem, mert annyira nevettünk, másrészt pedig azért, mert azt éreztük, hogy ez egy teljesen új és egyedi hang a magyar gyerekirodalomban, amilyennel még nem (és azóta sem nagyon) találkoztunk” – kezdte Eszter, a közös munkáról pedig így mesélt:
„Akkoriban még kisebb volt a Pagony, sokkal kevesebb szerzőnk volt, és noha most is minden szerzőnkkel nagyon jóban vagyunk és személyes kapcsolatot ápolunk, akkoriban ez sokszorosan így volt – minden szerzőnkkel kifejezetten jó barátságban is voltunk. Zolival is sokszor találkoztunk, ismertük a családját is jól, és itt külön ki kell emelnem Matyit, a kisfiát (aki azóta már felnőtt ember persze), akivel tulajdonképpen társszerzők voltak, a két ló meséi az ő közös történetük és történetírásuk.
Azt tudni kell, hogy ezek a sztorik eredetileg kazettára voltak felmondva, tehát nem írásban születtek, hanem élőszóban, és az írott változatot Zoli a hanganyag alapján készítette el. Úgy emlékszem, elég sokat húztunk a szövegekből (pedig így sem rövidek a mesék). Valószínűleg épp ezért, az élőbeszédszerűségük miatt a mesék sokszor még ennél is szerteágazóbbak voltak – ilyenkor mindig megbeszéltük Zolival, hogy még ha egy-egy poén sajnos kikerül is a szövegből, muszáj, hogy legyen egy szigorú(bb) íve, hogy valahonnan valahova tartson, és ne kalandozzon el a történet nagyon sokfelé – persze nyilván csak annyira húztuk meg, hogy semmi se csorbuljon, ami miatt a Csoda és Kósza olyan őrült, amilyennek most ismerjük. Remélem, hogy ez jól sikerült, szerintem Zolival ebben egyetértésben voltunk, hogy muszáj egy kicsit (stílszerűen lovas hasonlattal élve) megzabolázni az eredetileg teljesen szabadon futó gondolatokat.”
A kötetek sikeréhez nagyban hozzájárultak Baranyai (b) András kétségtelenül zseniális illusztrációi is, erről ezt mondta Kovács Eszter:
„Az talán ma már nem annyira köztudott, hogy egy Csoda és Kósza mese a sok közül – nevezetesen a Csoda és Kósza mint órásmesterek – már megjelent egy másik kiadónál, teljesen más rajzokkal. Az az igazság, hogy ezt a könyvet mi nem is tartottuk a Pagonyban, mert a rajzok alapján valami egész mást feltételeztünk róla – amolyan igazi »lovas« könyvnek gondoltuk, amivel már talán akkor is tele volt a könyvpiac, úgy éreztük, nem baj, ha pont ez nincs a boltban. Ehhez képest, amikor elolvastuk a szöveget, nem akartunk hinni a szemünknek. Ezt azóta is fel szoktam hozni példaként, hogy egy könyv befogadásánál, még ha dominál is a szöveg, mennyire elengedhetetlen, hogy olyan illusztrátort válasszunk, aki rezonálni tud a szövegre, akiben elindít valamit a szöveg, aki kapcsolatba tud lépni a szöveggel és hozzá is tud tenni valamit” – fejtette ki.
Baranyai (b) András pedig nem egyszerűen rezonálni tudott Czigány Zoltán meséire, hanem a szerző elmondása szerint olyan volt, mintha az illusztrátor benne lenne a fejében. Egy az egyben ilyennek képzelte ugyanis a szereplőket, és – állítása szerint – ha tudott volna rajzolni, pont így rajzolta volna le őket.
„Baranyai (b) András egyébként ilyen illusztrátor, ezt a képességét bármelyik másik szerző is megerősítheti azóta is, Nényei Páltól kezdve Marék Veronikáig” – mondta Kovács Eszter.
Czigány Zoltán nagyon korán és nagyon hirtelen halt meg
A Pagony pedig igyekszik ápolni az emlékét:
„Azóta már mindnyájan, mi, pagonyosok, idősebbek vagyunk, mint Zoli volt akkor, amikor meghalt, és erre gyakran szoktunk gondolni. Nagyon-nagyon fiatal volt, ezt most már még jobban értjük, mint akkor. A legfontosabb dolog, amit tehetünk, hogy a könyveit, azaz a három Csoda és Kósza-részt azóta is folyamatosan gondozzuk. Ennek tényleg nagyon örülök, mert ilyen értelemben megmaradt teljesen élőnek és kortársnak – a mai gyerekek és mai szülők ugyanúgy ismerik és szeretik ezeket a meséket, sőt, ugyanúgy rájuk csodálkoznak, mint mi tizenöt évvel ezelőtt” – mondja Kovács Eszter, hozzátéve: nagyon sokáig próbáltak Zoli feleségének és fiának segítségével megpróbálni valami újat is összehozni a hagyatékból.
„Van pár leírt és meg nem jelent (szerkesztetlen) történet, van egy-két dolog kazettán is még – aztán ez valahogy mégsem sikerült, sajnos. Nem volt elég anyag hozzá. De lehet, hogy vissza lehetne erre térni még egyszer, jó lenne.”
Sokféle feldolgozás született a kötetekből, ezeket is figyelemmel kíséri a kiadó:
„Később játék és színdarab is lett Csodából és Kószából, az Örkényben a mai napig játsszák sikerrel, ez is nagyon jó dolog, imádtam. Emlékszem, elsőre elképzelni sem tudtam, milyen lehet egy színdarab gyakorlatilag »kép nélkül«, a Csoda és Kósza az Örkényben ugyanis egy élő hangjáték vagy rádiójáték, a színészek csak a hangjukkal játszanak, azzal viszont mindent – az összes hangot a színészek »hallatják«, semmilyen más hangforrás nincs. Szerintem zseniális, vicces, és nagyon erősen kötődik a szöveg születéséhez, hiszen ez eredetileg is hangzóanyag, élőbeszéd volt. Szóval, élő maradt, nem kopott ki, ha tetszik, klasszikussá vált.”
Nézzétek meg, hogyan ajánlja Mácsai Pál, az előadás rendezője, a Csoda és Kószát:
A Jurányival is született egy közös produkció, a Hab a tortán!, amelyben Pálos Hanna és Kovács D. Dániel kelti életre a két zabolátlan lovat.
A legviccesebb szövegek sokszor a legkomolyabb dolgokról szólnak
„A Csoda és Kósza is olyan sokrétű, olyan komplex, annyira vicces és felszabadító, ugyanakkor olyan végtelenül okos és szemtelen, hogy azóta is csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni. Nem egyszerűen egy jó és vicces könyv, nagyon magas irodalom” – zárja Kovács Eszter a beszélgetést.
Az Örkény Színház is sokféleképp segít abban, hogy Csoda és Kósza a következő generációk számára is megmaradjon. Készítettek például tanári segédanyagot, és volt egy olyan Örkénykert-alkalom is, ahol – a Piros Kakaó közösséggel együtt – én is tartottam a gyerekeknek egy Csoda és Kósza által ihletett foglalkozást:
Felszabadult, nyerítő vihogás
Ha még valaki nem ismerné Csoda és Kósza csodálatos univerzumát, igen jó beavatás lehet, ha meghallgatja az egyik legeslegnagyobb kedvencemet az összes közül: azt, amikor betértek egy pizzériába…
Scherer Péter előadásában és Bizek Emi zenéjével egészen frenetikus élmény:
Czigány Zoltán sajnos már nem élhette meg azt, hogy lovai azóta is vágtatnak a gyerekirodalomban, a gyerekszobákban és a színházakban. Nehéz szívvel gondolunk rá sokan, mégsem lehet másként befejezni ezt az írást, mint a zárónyihogással. Bízunk benne, hogy felhallatszik az égbe!
Forrás: Prae.hu
Kiemelt kép: Pagony; Wikipedia / SicilianKaboca