Mácsai Pál: Egy színház jelenét a jövő írószerével kell írni. Ez pedig a fiatalabbaké

–

Krajnyik Cintia/WMN: Adja magát a kérdés: tudsz sakkozni?

Mácsai Pál: Alig. Ismerem a lépéseket, de nagyon gyenge sakkjátékos vagyok. Mindenesetre kedvet kaptam, hogy gyakoroljak.

K. C./WMN: Havonta körülbelül húsz estét vagy színpadon, a rendezői munkáidat is megnézed, és a színházat is igazgatod. Hogyan valósulhat meg ennyi munka mellett, hogy főszerepet játssz egy nagyjátékfilmben?

M. P.: Nagyszerű kollégáim vannak, akik tudják, hogy színész is vagyok, és lehetővé teszik ezt.

K. C./WMN: Idő előtt kiírták az Örkény Színház igazgatói pályázatát, részben azért, hogy a jövő júniusi önkormányzati választás semmiképp ne befolyásolja, ki kerül a teátrum élére, részben pedig hogy legyen lehetőséged több mint egy éven keresztül közösen dolgozni az utódoddal.

M. P.:

Nem idő előtt írták ki, hanem pont időben. Ez egy színházszakmai lépés,

jellemző a politikába szédült gondolkodásunkra, hogy minden gesztus mögött ezt szimatoljuk, főleg a sajtó, pedig itt a színház működése, a zavartalan átmenet az ok. A színháziak persze értik ezt, és támogatják. Mert miután eldöntöttem, hogy a következő ciklusban nem folytatom, világossá vált az is, hogy az Örkénynek új vezetése lesz, tehát a kiírást nagyjából egy évvel a ciklus lejárta elé kell hozni, hiszen mi már most azt az évadot tervezzük, amikor az új igazgató – egy bő év múlva – elkezdi a munkát. Ez így szakszerű, a világban legtöbbször így is történik: a régi és az új vezető együtt dolgoznak egy évadot.

K. C./WMN: Korábban úgy nyilatkoztál, hogy ha már nem leszel igazgató, szeretnél kicsit lelassulni, több időt szentelni az írásnak. Elképzelhető, hogy a felszabaduló idődben több film- és sorozatszerepet vállalsz majd?

M. P.: Egy színész általában gyorsan tud élethelyzetek közt váltani. Este 7-kor még nem az, akit játszik, 7.07-től viszont már az. Az én új helyzetem nem jelent majd szakítást a színházzal, inkább kitágulás lesz, új esélyek. Hogy a Mesterjátszma hasonlatánál maradjak, az igazgatás egy olyan expresszvonat vezetőfülkéje, ahonnan az ember nem tud leszállni, csak átrobog az állomásokon. Ha pedig meg is áll a szerelvény a nagyobb csomópontokon, a masiniszta akkor sem száll ki. Gondolom, ez úgy lesz majd, hogy

ezt a belakott fülkét elhagyom, és hozzájutok azokhoz a szabad terekhez, amik elől elzártam magamat. És remélem, ott lesznek meglepetések is, mert az életet némileg igazgatni kell, de a dolgoknak van saját akaratuk is, mégpedig erős.

K. C./WMN: Hosszú folyamat volt, míg megérett az elhatározás, hogy szeretnél leszállni?

M. P.: Igen. A társulatszervezés és a repertoártervezés, az intézmény vezetése, vagyis az igazgatás olyan önként vállalt és szeretett feladat, amelynek van szavatossági ideje.

Nemcsak azt nem szabad megvárni, hogy lejárjon, de azt sem, hogy az közeledjen. És ezt nem másoknak, hanem elsőként magának a vezetőnek illik – nem is észrevennie, akkor már késő, hanem – megelőznie.

Az Örkény mindig élénk fejlődésben volt, és ha ezt a dinamikát meg akarjuk tartani, önként és jókedvűen változtatni kell, tudva, hogy ez természetes. Elég rég úgy gondolom, hogy ez a ciklusom az utolsó, egyrészt azért, mert a színház felépült, összeállt, elkészült, és én mindig azt éreztem, ez az én dolgom, és ezt nem is tartottam titokban, a lépésemben tehát nincs semmi új. Másrészt pedig, amikor az a vezetői ciklus lejár, amelyikre most nem pályázom, akkor én hajszál híján hetven leszek.

Egy színház jelenét a jövő írószerével kell írni. Ez pedig a fiatalabbaké.

K. C./WMN: Az ország már szinte minden területen polarizált, előfordulhat szerinted, hogy valaki azért nem nézi meg a Mesterjátszmát, mert a Nemzeti Filmintézet támogatásával valósult meg?

M. P.: Azt hiszem, a nagyközönség ezt így nem tartja számon, a szűkebb szakma biztosan, és nem ok nélkül. A filmművészetre fordítható források is állami kontroll alatt vannak, és minél inkább el van véve egy szakmától a döntés lehetősége, a helyzet hagyományosan annál rosszabb.

Az alkotókban bizonytalanság és félelem alakul ki, ami egyirányú utca az öncenzúrához.

Talán az irodalomban lehetséges még teljes függetlenség, akadnak még olyan kiadók, újságok, ahogy szerencsére a fővároshoz tartozó színházak között is vannak – köztük mi is –, amelyek az ilyen nyomástól mentesen működnek. De ha valaki azt gondolja, hogy amit a Nemzeti Filmintézet támogat, az csak rossz lehet, gondoljon a szocializmus gyakorlatára, a három T korszakára: akkor is születtek remekművek, ahogy jelentéktelen kurzusmunkák is. Nem öröm, hogy ez rutin ma is, de tény, hogy a magyar alkotóknak történelmi tapasztalatuk van ebben. Az elmúlt száz évben hazánkban szinte csak kurzuskultúrák működtek, ideológiai rendelésekkel, de minimum elvárásokkal. Az a páratlan szellemi érték, ami létrejött – irodalomban, zenében, filmen, színházban, képzőművészetben –, leginkább mindig „annak ellenére” jött létre.

K. C./WMN: És az vajon pusztán a szerencse műve, hogy ez a film pont most kapott támogatást?

M. P.: A szerencsén is múlik, de nyilvánvalóan Barninak (Tóth Barnabás, a rendező – a szerk.) a szakmai hitele, jelölései és díjai, a filmjeinek a kvalitása is számított. Ahogy természetesen számos elutasított alkotóról is elmondható lenne ugyanez.

K. C./WMN: A film- és sorozatszerepeidben jellemzően gonosz, sötétebb karaktereket formálsz meg, a Terápiát kivéve. Van benned vágy, hogy megmutathasd egy másik arcod?

M. P.: Hideg tekintetű értelmiségi gazembereket játszatnak velem mozifilmen, valóban. Több líra van bennem, ahogy humor is. Ez megmarad a színpadnak. De a filmes szerepeim skatulyájába én viselkedtem bele magamat, nem hibáztatok senkit. Ahhoz nagyon szuverén filmes szem kell, hogy valaki másképp lásson, főleg, ha nem jár színházba – baráti tisztelet a kis számú kivételnek. De ahogy mondtam, ki tudja, mi vár rám, ha leszállok a robogó vonatról. Örömmel várom, és kíváncsian.

Mácsai Pál és Ráskó Eszter beszélgetését Krajnyik Cintia Közös hang című műsorában itt hallgathatod meg:

Képek: Csiszér Goti / WMN

Krajnyik Cintia