–

Elég sokat unatkozom színházban, de ez valahogy mégsem tart vissza attól, hogy rendszeresen járjak. A diszkrét unatkozás hosszú ideje hozzátartozik a színházi élményekhez – de úgy vagyok vele, mint a gyerekek: akár egy perc alatt is rám tud törni, és akár egy perc alatt ki lehet hozni belőle. Csak kivételes esetekben történik meg velem, hogy egy előadás teljesen magával ragad, kiszakít térből és időből – pedig hát, eredetileg épp ez volna a célja.

Lehet, hogy a sok mozgóképi tartalom teszi, az internet ingergazdagsága és gyorsasága, de az is lehet, hogy csak arról van szó: a színház még nem találta fel újra magát, itt, nálunk még mindig egy helyben toporog. Amikor elindultam az Édes Annára, már előre az a félelem motoszkált bennem, hogy talán mégsem igaz, amivel a színházi emberek hitegetik magukat: hogy nem számít, ha ismerjük a darab cselekményét, és pontosan tudjuk, mi fog történni a szereplőkkel, attól még izgulunk értük.  

Nem, izgulni így nem lehet, legalábbis semmiképp sem úgy, ahogy egy olyan történetnél, amelynek még bármi lehet a végkifejlete. Ilyenkor az ember legfeljebb azzal a kíváncsisággal ül ott, hogy a rendező vajon milyen értelmezési keretet adott a sztorinak, a színészek mit hoztak ki a karakterekből, és az egész hogyan szól hozzá a mi életünkhöz.

Miért kell például épp ma bemutatni egy Édes Annát?

Az Örkény stúdiójában látható előadáson az első szembeszökő dolog – a szokatlan térrendezésen kívül (a színészek egy hosszú étkezőasztalnál ülnek velünk szemben, így járásokra, nagyobb mozgásokra nincs lehetőségük), hogy az előadás a politikai környezet megfestésével indul. A fehérterror gyors felvázolásával, és a rendszerváltozások idején ismerős embertípusok bemutatásával: ki a helyezkedő, ki az elkötelezett Horthysta, és ki az, aki minden rendszerben egyformán alul marad. Mindjárt az elején nyilvánvaló tehát – és ez a vonulat végig megmarad –, hogy a színpadi adaptáció írója (Bíró Bence) és a rendezője (Szenteczky Zita) hangsúlyosan rendszerszinten akarja vizsgálni a jelenséget, nem csak egy mikroközegen belül.

Aztán persze amikor Ficsor (Borsi-Balogh Máté) felbukkan a színen a vállára vetett Annával (Zsigmond Emőke), akit mint egy kismalacot ledob az asztalra, ahol egy darab rózsaszín húsként lehet szemügyre venni, mindjárt átkerülünk az egyéni szintre is, és megértjük, hogy Annának kezdettől nincs semmiféle kontrollja vagy beleszólása a sorsa alakulásába – hiába érzi az első perctől kezdve, hogy itt valami bűzlik. Az ösztönei ugyanis azonnal tiltakoznak az új munkahely ellen (konkrétan hányingere van tőle), de persze hányan vagyunk, akik nem hallgatunk a megérzéseinkre?

Hányan hisszük, hogy majd megfegyelmezzük és meggyőzzük magunkat arról, miért jó nekünk, ami ösztönösen taszít? Annának meg aztán lehetősége sincs önálló döntést hozni.

Nem mondom fel a darab cselekményét, hiszen a többségnek kötelező olvasmány volt, én meg nemrég láttam a Fábri-féle filmváltozatot is a fantasztikus Törőcsik Marival és Mezei Máriával. Azt gondoltam, Mezei Máriát nem is lehet überelni, de Für Anikónak (és a rendezői koncepciónak) mégis sikerült valami többet mutatni belőle. Megértjük, hogy ennek Vizynének az élete összes frusztrációja Édes Annán, illetve a cselédkérdésen csapódik le, és beleérzünk abba is, micsoda mélységes frusztráció ez: egy elveszített gyerek miatt, ezáltal egy haszontalan élet miatt, egy üres házasságban, kongó házban. Für Anikó ugyan két szerepet is játszik (mint ahogy az Annát alakító Zsigmond Emőkén kívül mindenki), mégis csak ez a karakter marad meg róla, olyan végzetes erőt visz bele, olyan elszántan élősködik Anna gazdaszervezetén. (Klasszikus bántalmazó ő, hogy a mai szótárból halásszuk jelzőt.)

Ezen az alakításon kívül azonban az volt az érzésem, hogy az előadás nem a lélektani realizmus talaján mozgott, nem volt cél, hogy mi, nézők mélyen átéljük a figurák belső történéseit. Ugyanakkor nem volt teljes az elidegenítés sem – valahol a kettő között imbolyogtunk bizonytalanul. Ez leginkább a főszereplő Zsigmond Emőke játékán hagyott nyomot – a többiek viszonylag ügyesen éltek a karikírozás felszabadító erejével. (Különösen Bíró Kriszta Moviszterné szerepében – félelmetes a kacaja –, és Borsi Balogh Máté, amikor angolul énekel.) A szerepre alkatilag tökéletesen alkalmas Zsigmond náluk jóval visszafogottabban van jelen, de sajnos ez nem párosul robbanni készülő kétségbeeséssel – mintha pontosan tudná, hogy a nagyjelenetét majd úgysem kell eljátszania, meg fogja úszni.

De nemcsak az ő játéka, hanem az egész előadás nem rohant a végzetébe, hanem komótosan csordogált, felmondva a regény emlékezetes mozzanatait: Vizyék társadalmi felemelkedését, Patikárius Jancsi csábítását (amiben ugyan volt érzelem, de sosem volt egyenrangú viszony), a terhességmegszakítást, a kéményseprő közeledését és házassági ajánlatát, és Vizyné meg Ficsor összefogását azért, hogy Anna juszt se' kezdhessen önálló életet. Az utolsó vacsora feszültségét is csak az hivatott megadni, hogy Annát olyan akrobatikus póz kitartására kényszeríti (fél lábon kell állnia egy tálcával a kezében egy teljes jeleneten át – majdnem úgy, mint a díszletasztal kariatídája), ami önmagában komoly fizikai teljesítmény. Na, de ez nem az a vihar előtti csend, amire ilyenkor szükség lenne…

Persze az is lehet, hogy nincs előjele az őrületes vérfürdőnek, elég csak megmutatni az odavezető utat, és a semmiből törnek fel az utolsó percig elfojtott érzelmek. Ez is egy értelmezési lehetőség.

De a vérfürdőt nem lehet megspórolni, hiszen az itt a lényeg.

Hogy egy kézenfekvő analógiával éljek: ha Joker nem kezd el tombolni a film végén, ha nem látjuk az arcán azt a mámort, amit a gyilkolástól megszerzett kontroll jelent, ha nem érezzük meg a palackból kiszabadult szellem kiszámíthatatlanságát, és egy féktelen pszichopata tombolását (akit mi teremtettünk magunknak), akkor az egész film nem ér semmit.

Édes Anna és Joker története nem áll olyan távol egymástól, mint első pillantásra hinnénk: mindkettő arról szól, hogy akivel embertelenül bánnak – úgy egyéni, mint társadalmi szinten – az előbb-utóbb az ember ellen fordul, és nem áll jót magáért.

Az Édes Anna Örkénybeli előadása azonban épp a „nagyjelenetével” üzeni, hogy nem a főhősével van elfoglalva, nem ő érdekli, hanem a környezete, ami ilyenné tette. És az utolsó jelenetben továbbra is ott ülnek a valódi szörnyetegek, Anna egykori elnyomói az ünneplőasztalnál, és eltartott kisujjal tortát falatoznak, miközben haladó gondolkodású értelmiségiként megfejtik, mi is történt. Számomra ez volt a legerősebb pillanat az egész előadásban, mert végre valamivel szembesített.

Ha Vizyék „meg is lakoltak”, a társadalmi rendjük fennmaradt, és továbbra is állati sorban tart másokat, élősködik rajtuk, és még csak észre sem veszi.  

Mi pedig, akik felvilágosult értelmiségiként színházba járunk, hogy az élet nagy kérdésein elmélkedjünk, valójában csak cinikus szemlélői vagyunk ennek, mert ahelyett, hogy felelősséget vállalnák érte, és tennénk valamit, csak utólag elemezgetjük – miközben ülünk a kényelmes fotelünkben, és a magunk kis mindennapi élvezeteiről eszünk ágában sincs lemondani. Én ezt a kritikát elfogadom, és hazaviszem magammal.

De ha valaki színházban igazán mélyen akar hatni, akkor nem elég intellektuálisan ostromolni, nem spórolhatja ki az érzelmeket. Mert ha nincs kivel azonosulni, akkor elmarad a katarzis – na, ez különbözteti meg a Jokert az Édes Annától.

Gyárfás Dorka

Képek: Horváth Judit