„A tehetség és a szorgalom ritka találkozása” – Színészkollégái így köszöntötték a szülinapos Gálffi Lászlót!

–

Kútvölgyi Erzsébet

Az első találkozásunk mindjárt egy nagyon különleges előadáshoz kapcsolódott: az Equus című darabban, a Pesti Színházban, 1980-ban. A szerepünk mindkettőnktől azt követelte meg, hogy ott álljunk meztelenül a színpadon, és még meg is kellett ölelnünk egymást. Ilyen kiszolgáltatott helyzetben találkoztunk először, de volt egy nagy szerencsénk. Akkoriban dolgozott a Színművészeti Főiskolán Mórai Ernő fővilágosító, aki aztán átjött hozzánk, a Vígszínházba, és ő olyan fényeket tudott körénk varázsolni, amitől még így, teljesen meztelenül is biztonságban éreztük magunkat. Egészen a kisbabám születéséig játszottam ezt a szerepet, pontosabban addig, amíg úgy nem éreztem, hogy már nem tudom elrejteni, hogy nem ketten, hanem hárman vagyunk a színpadon. Utána az édes-drága Pap Vera vette át tőlem a szerepet.

A következő darab, amiben együtt játszottunk Lacival, az Amerikai Elektra volt, ami számomra csúfos bukást jelentett, de Laci fenomenális, zseniális alakítást nyújtott Orinként – miatta volt érdemes megnézni az előadást. De

bármiben is szerepelt, mindig száz százalék felett teljesített, a tehetsége sosem maradt a hátizsákjában. Okos volt, tehetséges, jó volt vele akár csak egy légtérben is lenni.

Ugyan én nem játszottam benne, de nálunk, a Vígszínházban, a II. Richárd című előadásban történt a híres balesete, amikor a színpadi kés nem működött, és a hegye nem tűnt el a nyelében, amikor Lacinak szegezték, hanem belefúródott a testébe. Millimétereken múlott az élete. Nagyon megijedtünk mindannyian, és én csak remélem, nem ennek tulajdonítható, hogy végül elhagyta a társulatot, hanem annak, hogy valami újra, változatosságra vágyott. Azóta sajnos nem játszottam vele, pedig nagyon szeretem, ahogy beszél, ahogy gesztikulál, ahogy dolgozik és létezik – a tehetségnek és a szorgalomnak azt a párosát, ami olyan zseniálissá tette.

Pogány Judit

Nagyon fontos szakmai és baráti kapcsolat a miénk – bár a szakmai kapcsolat természetes, hiszen egy társulatban játszunk, de emellett nagyon mély, bensőséges barátság köt össze bennünket. Amikor az Örkény Színházhoz kerültem, mindjárt az első előadásomban, Ionescu Különóra című darabjában együtt játszottunk, aztán Csehov Sirályában, de az egyik legfontosabb talán Shakespeare Viharja volt, amiben Laci Prosperót alakította, én Arielt. Évekig tartó, folyamatos egymásra figyelés van közöttünk.

Egy időben például fogyókúrázni akartam, de nem nagyon tudok főzni. Ezért Laci három hétig mindennap légmentesen zárható, műanyag tasakokban hozta nekem az ételt, amit ő főzött, és kis leveleket mellékelt a csomagokhoz. Akkor is bejött a színházba, hogy leadja az aznapi adagot, amikor nem játszott, ott hagyta a társalgóban, a többiek meg mondták, hogy „ezt Laci küldi”. Sikerült is fogynom akkoriban pár kilót. Ilyen elképesztő gondoskodás és szeretet van benne.

Zárkózott típus, de ha egyszer valakit befogad, akkor nincs határa a szeretetének.

A másik meghatározó élményem az Örkény-kerten történt. Ez a színházunk nyári rendezvénye, amikor a Madách térre műfüvet telepítünk, és mindenféle programot szervezünk. Egyik este – épp, amikor a hetvenedik születésnapomat ünnepeltem – esztrádműsort adtunk, és miután elénekeltem a dalomat, Mácsai Pali nem engedett le a színpadról. Egyszer csak szöszmötölést, fura hangokat hallok oldalról, odanézek, és Laci mászott fel hozzám bohócnak öltözve. (Tudja, hogy imádom a bohócokat.) Később megtudtam: Bécsbe járt ki, hogy beszerezze a kellékeit és a csalafintaságait, például egy pirosan dobogó szívet, amit a ruhába lehetett rejteni. Elképesztő figurát alkotott meg, és mindent ő tervezett hozzá, a Vígszínházba járt a jelmezt megvarratni, próbálni. Később a tervrajzot is nekem adta, amit hozzá rajzolt. Olyan csodálatos születésnapi ajándék volt ez, aminél szebbet senki a világon nem kaphat. És készült rólunk egy fotó, ahogy a produkció végén táncolunk, és Lacinak még a tartásából is szeretet árad. Kitettem az öltözőmbe ezt a képet, hogy mindennap lássam.

Kamarás Iván

Nagyon szeretem, és a generációja egyik legjelesebb képviselőjének tartom. Nekem személyesen sokat segített, hitt bennem. A Színművészetin még rengeteg mindennel foglalkozik az ember, sokféle impulzus éri nagy mesterektől, de emlékszem, amikor én jártam oda, először Vámos László tanársegédje volt, és azt mondta egy beszédvizsga előtt: a Shakespeare-monológok közül inkább a II. Richárdot válasszam, ne a Hamletet, mert abban tud segíteni, ugyanis játszotta korábban. Ezen keresztül mutatta meg, hogyan kell felépíteni egy monológot.

A diploma utáni első szerepem Calderón Az állhatatos herceg című darabjában volt (amibe még csak beugrottam), de abban játszottunk először együtt Lacival. Aztán jött az Othello (amiben enyém volt a címszerep, az övé Jagó), és a Bánk bán. Ezek mind Ruszt József-rendezések voltak, amikben folyamatosan együtt dolgoztunk, majd még megcsináltunk A csodálatos mandarint is Bozsik Yvette-tel. Sajnos azóta nem tartjuk a kapcsolatot és nem játszottunk együtt, de én őt ettől függetlenül egyeduralkodónak tartom a saját korosztályában.

Hernádi Judit

Hihetetlen rég ismerjük egymást, és ahhoz képest viszonylag ritkán hozott össze bennünket a sors színpadon. Én legalábbis sokkal több közös előadást el tudtam volna képzelni vele. A legkedvesebb, és leghosszabban játszott közös munkánk A. R. Gurney Love Letters című darabjához fűződött, amiben

az volt a különleges, hogy egész előadás alatt nem néztünk egymásra, ennek dacára mindig tudtam, hagy Laci hogyan néz, mit érez, és mit gondol – és szerintem ő is ugyanígy volt vele.

Különös előadás volt… Akár ma is mehetne még, mert nem korhoz kötöttek a karakterei.

Utána is szerettünk volna együtt dolgozni, kerestünk is hozzá alapanyagot, aztán többen részt vettek az ötletelésben, mire megtaláltuk James Goldman Az oroszlán télen című darabját, ami Orlai-produkcióban valósult meg. Laci ezt a szerepet (II. Henrik figuráját) már játszotta korábban, de nagyon örült neki, hogy újra eljátszhatja ebben az életkorban is.

A barátságunk akkor mélyült el, amikor egy közös barátunk megbetegedett, és közösen látogattuk, próbáltuk felvidítani. Eközben kerültünk olyan közel egymáshoz, hogy aztán elkezdtünk együtt utazgatni is, külföldre. Laci hihetetlenül jó szervező. Együtt kitaláljuk, hová menjünk, ő pedig utánaolvas, kitalálja a programokat, és mindent megszervez. Persze azért én is igyekszem részt venni benne! 

Für Anikó

Laci különleges, sőt talányos személyiség. Többrétegű, mint a hagyma. Nem „tetszetősen” jó ember, érzékenységét, önzetlenségét, melegszívűségét távolságtartással és jó adag szarkazmussal igyekszik leplezni. De aki kicsit is ismeri, az átlát ezen az elegáns védőpajzson. A királyi tartás és a kiváló ízlés remekül megfér azzal a késztetéssel, hogy állandóan huncutkodjon. Speciálisan fergeteges a humora, szuperművelt és intelligens. Csak rajongással tudok beszélni róla, pedig hát tud néha idegesítő is lenni – de melyikünk nem? Végtére ő is csak ember, egyikünk sem tökéletes.

Ő az, akit szinte mindenki szeret, pedig nem igyekszik, hogy szeressék. Sőt! Keveseket enged igazán közel magához.

Az első igazi, örkényes munkánk Shakespeare A hárpia megzabolázása, avagy a makrancos hölgy volt, amiben én voltam Kata, ő pedig örökre az én szerelmetes Petruchióm marad. Nagy kaland volt együtt. Laci a szerepeit is egyéni megközelítéssel játssza, mindig meg tudja lepni az embert.

Nem vagyok egy rajongó típus, még kevésbé érzelgős, de a Laci az Laci! Isten éltessen, édes Gálffi!

Molnár Áron

Tizennyolc évesen vettek fel a Színművészeti Egyetemre, és miután felolvasták a kiválasztottak nevét, a boldogságtól szárnyalva léptünk be abba a terembe, ahol a leendő osztályfőnökeink vártak: Börcsök Enikő, Gálffi László és Ács János. Emlékszem, Gálffi mondata rántott vissza a földre: „Nem ígérhetek mást, csak vért és könnyeket.” Ezek után persze féltem, hogy majd „hú, de kemény és vaskalapos tanár lesz”, ehelyett azt tapasztaltuk, hogy nagyon nagy szíve van, és csodálatos ember.

Állandóan gondoskodott rólunk – a kollégiumban lakó fiúknak például edényeket vásárolt, hogy tudjanak főzni, máskor meg ő főzött ránk. Minden vizsga után a saját főztjével vendégelt meg, volt, hogy hat kiló kacsát készített, máskor meg saját maga által sütött kenyeret hozott. Tudta, mennyire csórók vagyunk, ezért hol kajával lepett meg, hol meg előfordult, hogy pénzt hagyott nekünk az asztalon. Összesen kétezer forint volt az ösztöndíjunk, úgyhogy nagyon jól jött minden támogatása.

Aztán egyik évben, december 6-án beszédóránk volt vele, és amikor belépett az osztályterembe Ságodi Gabriella beszédtechnika-tanárnővel, arra kért minket, hogy feküdjünk le mindannyian a földre, hunyjuk le a szemünket, és kezdjük el mondani az egyik beszédtechnika-gyakorlatot.

Hallottuk, ahogy körbejár, de nem engedte, hogy kinyissuk a szemünket, azt mondta, mondjuk el még egyszer. Aztán amikor végeztünk, és felnézhettünk, ott állt a falnak támaszkodva, felhúzott lábbal, vagányan, a fején meg egy világító Mikulás-sapka volt, és mindenkinek hozott egy Mikulás-csomagot.

Amióta végeztünk, azóta is minden januárban összegyűlünk nála, és ő másnaposság elleni vacsorát főz nekünk, levest és malacot, és beszélgetünk a múltról, jelenről, jövőről. Engem egyébként úgy hívott annak idején, hogy duroc sertés (egyfajta hússertés – a szerk.) vagy göndör malac, mert volt rajtam súlyfelesleg. Ezt fel is használtam pár évvel később Az ügynök halálában, amikor a fiát játszhattam. Van egy jelenet, amikor az apámat, Willy Lomant utánozom benne, és ezt a dumát beleírtam a szövegbe.

Nagy megtiszteltetés volt, amikor megtudtam, hogy vele játszhatom, és a mai napig akad egy-egy pillanat Az ügynök halálában, amikor belenézek a szemébe, és eszembe jut, hogy tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy színész lettem, mert ő vett fel az egyetemre. Ilyenkor eltölt a hála érzése, amiért ma itt tarthatok. Mindig is afféle mentor volt mellettem, segített, amikor elkezdtem rosszul érezni magam a Vígszínházban, és sokszor húzott ki rossz szituációkból. Amikor belenézek a szemébe a színpadon, hirtelen bevillan, mennyi mindent köszönhetek neki.

Hámori Gabriella

Abban a korban élünk, amikor mindenki szeret nagy jelzőket használni, de rá tényleg igaz, hogy hatalmas művész. Engem sajnos nem tanított, de sokszor összefutottunk az egyetem folyosóin, emlékszem a szarkasztikus és humoros megjegyzéseire, amikből mindig valahogy egyértelmű volt, hogy odafigyel a fiatal generációkra. Én konkrétan azt éreztem, hogy a vesémig lát.

Nekem soha nem lett volna olyan fényes indításom a pályán, ha ő nincs. Az első (és egyben utolsó) színpadi rendezésében főszerepet játszottam – emlékszem, úgy kért föl rá, hogy azt mondta: „Ennek a lánynak a darabban nem lehet más szeme, csak olyan, mint magának.” A Dosztojevszkij-féle Fehér éjszakák próbái alatt rengeteget próbált javítani a beszédemen. Nagy munka volt, végül lebetegedtem – bemutató előtt 40 fokos lázam lett. Veszprémben voltunk, berakott a kocsijába és hazahozott, akkor voltam először közel a magánszférájához.

Olyan furcsa volt, hogy van autója, hogy tankol és vezet. Akkor lázasan, félig eszméletlenül a kocsiban arra gondoltam, milyen furcsa, hogy az isteneknek is vannak ilyen hétköznapi dolgaik. Úgy segített, mintha az apám lenne.

Neki köszönhetem, hogy az Örkény Színházba kerültem. Ő hívta fel rám Mácsai Pál figyelmét, aki az alakuló társulatába fiatal színészeket keresett. Az első agyonjátszott darabunk Az üvegcipő volt Molnár Ferenctől, azóta is jönnek emberek hozzám, mesélik, hogy tízszer látták, és hogy mekkora páros voltunk Gálffival. Azért merem leírni, mert tényleg így volt, én vele nagyon tudok és nagyon szeretek játszani. Sok tekintetben rokonléleknek érzem. Ezenkívül mellette nem lehet érdektelen az ember, olyan hihetetlenül mély és gazdag a személyisége, annyira igazi és spontán emberi reakciói vannak, mindez laza eleganciával – jó „csak úgy” lenni a közelében.

Örök fiatal, mert szeret és tud is élni, istenien főz, úgy utazik, ahogy senki: végigjárja Rimbaud életének helyszíneit. Következő évben ugyanez a tematikai utazás Bach életének állomásaival. A Mizantrópban is egy pár voltunk, „se veled, se nélküled” kapcsolatot játszottunk, az már nehéz próbafolyamat volt, Gothár Péter rendezte. Sok mélységet és magasságot éltünk meg Lacival közben. Nagyon szerettem vele játszani… Amikor egy monológban elmondta nekem, hogy mennyire gyűlöli a szokásaimat, azt úgy mondta, olyan valóságosan és igazi fájdalommal, hogy azt éreztem, tényleg rólam beszél, elviselhetetlen vagyok, az én hibáimról beszél, és éreztem, hogy akármit is mond, szeret.

Sokszor dolgoztunk azóta is. Valamikor Egérnek hív vagy „gobbihildának”. Én nagyon sokszor megkérdeztem már tőle, hogy „lehetek-e az özvegye”. Ezen jókat nevetünk… vagy nem nevetünk. Folyamatosan működik köztünk valami játék fekete humorral. A kislányom születésekor kaptam tőle egy képet gyerekkori önmagáról, annyira helyes volt akkor is, és annyira nagy út, ami onnan idáig tartott. Szeretném még filmen látni, ezt is kívánom neki, a többit meg majd inkább személyesen.

Mi is további szép szerepeket és minden jót kívánunk neki az egész WMN-csapattal együtt!

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Gordon Eszter