Vendégségben a gyerek – a playdate írott és íratlan szabályai

–

Nem tudom, hogy vagy vele, de én gyakran érzem úgy, hogy a szülőség olyan, mint egy soha véget nem érő sprint. Esetleg generalizált kompetenciafelmérés, aminek se az időpontjáról, se a kritériumrendszeréről nem tájékoztatott senki. Állandóan jönnek az újabb és újabb feladatok, nem igazán lehet tudni, mi lesz az egyes helyzetek végkifejlete, ráadásul biztos, ami biztos, hatalmas a nyomás. Mert hát meg kell felelni a gyerek igényeinek, a saját sztenderdjeinknek, meg a nagyszülők, a partner, a pszichológiai szakkönyvek, a pedagógusok, a közösség, a falu, és a ki tudja még kicsoda elvárásainak. És bár valójában amúgy nem kell, eltart egy darabig, amíg az ember magától is rájön erre. Még több, mire el is tudja hinni, hogy tényleg így van.

Régen tényleg minden jobb volt?

Ha millenniál vagy, biztos emlékszel még az irodalomkönyvre, amelyben a svéd gyerekversek indokolatlan felülreprezentáltsága okán Ulla-Gulla is jelentős szerephez jutott. Tudod, ő volt az a gyerek, akivel az elbeszélő ugyan egyáltalán soha, semmikor és sehol nem akart játszani, de mivel Ulla-Gulla kedves édesanyja nagyon kedvelte a monologizáló gyerek mamáját, muszáj volt neki.

És erre a demokratikus mázzal leöntött diktatúrára valószínűleg mindenki emlékszik, aki akkoriban volt gyerek. 1995-ben ugyanis az ember nem oda ment vendégségbe, ahova akart, hanem oda, ahova a szüleit meghívták.

A közös délutánok protokollját mindenki ismerte: illett virággal, házi süteménnyel és a család pénztárcájának megfelelő árfekvésű orosz pezsgővel, esetleg egri bikavérrel megérkezni.

Cserébe a háziak élére állították a Révai-összest – már ha volt nekik –, kisimították a szőnyeg rojtját, eligazították a vállalhatatlan színű brokát, bársony, esetleg szőrös buditakarót, a dohányzóasztalon pedig a füstüveg ünnepi kávés csészék mellé helyezett cirkalmas szélű kamuezüst tálcákon figyelt a csipkézett tortapapír. A menü az unalomig ismert – nekünk egyébként akkoriban igencsak ünnepi – Piros Arany pöttyözte téliszalámis, esetleg uborkás-párizsis félzsemlékből, télen virsliből, ropiból, meg Négercsókból állt. (Utóbbit ma már nem így hívják ugyan, de senki se tudja, mi a PC, huszonegyedik századi neve… Megnéztem. Csokicsók. Szívesen.)

A gyereknek akkoriban kuss volt a neve, vagyis a megérkezéskor felzendülő hangos csókolom, sziasztok után illett szublimálni, nem vizet zavarni, és lehetőség szerint rendes-csendes gyerekként nem dumálni bele a felnőttek dolgába. Őszintén szólva én utáltam ezeket a kötelező köröket, mert a felnőttek dolga valahogy mindig sokkal izgalmasabb volt. Érdekes beszélgetések zajlottak, jó kajákat ettek és egyáltalán: ők nem a gyerekek voltak, akiket ki nem állhattam akkoriban. (Mivel az egykori Rosta gyerekekről tudom, hogy valószínűleg olvassák ezt a cikket, innen üzenem, hogy titeket például imádtalak.)

Leszel a barátom?

Olyan kérdés ez, amit a gyerekek könnyen tesznek fel egymásnak. A válasz hatására pedig néha életre szóló szövetségek, máskor krokodilkönnyek jönnek elő. Míg utóbbi esetében többnyire elég egy szoros, meleg ölelés, egy nagy lelkizős beszélgetés, meg néhány papír zsebkendő, előbbiben beindulnak a szülinapi gyerekzsúrok, játszópartik, és lőttek a szabad délutánoknak, meg szombatoknak. Ami persze nem baj, sőt.

Csakhogy a közös játszópartik szükségszerű velejárója számos további logisztikai kérdés is. Például:

ki hív meg kit és hova? Mi van, ha a gyereket szívesen látjuk, de a szülővel nem akarunk udvariaskodni? Mit tegyünk, ha épp ellenkezőleg, a szülőt kedveljük ugyan, de a „büdös kölkét” legszívesebben az utcába sem engednénk be, nemhogy a lakásba? Mi legyen a testvérekkel?

Komplett szerviz jár az összeröffenéshez, vagy elég egy zacskó csipsz, meg két alma a vendéglátáshoz? Hogyan lehet egyértelműen, mégis udvariasan jelezni, hogy melyek a számunkra komfortos keretek? Mit kell tenni, ha a másik fél egyszerűen nem akarja észrevenni, hogy ideje hazaindulni? Rengeteg megválaszolatlan kérdés, amire nincs egyetemesen jó válasz. Vagy mégis?

Bri Weimer tiktoker, tartalomgyártó anyuka például szatirikus videóban formált véleményt a témáról. Véleménye szerint egy-egy playdate után teljesen normális dolog egyszerűen csak kiállítani a tételes számlát, majd fizetési meghagyást intézni a másik szülőhöz. Ha a kiskölök kizabálja a hűtőt és direkt kétszer annyi szappant pacsál el, mint amennyire szükség van, az a minimum, hogy az anyja legalább megtérítse az elherdált vagyont! (Megnyugtatásul: a csaknem tízezer válasz döntő többsége szerint az ilyen jellegű szülői viselkedés csak egy dolgot jelenthet: hogy annak a szerencsétlen gyereknek, akinek ilyen az anyja, az életben nem lesznek barátai.)

Játszópajti-etikett, avagy mit illik és mit nem illik vendégségben?

Bevallom, mint nagycsaládos anyuka, én a legjobban annak örülök, ha hozzánk érkeznek a barátok. Az ok egyszerű: napközben a lakás így is, úgy is kész csatamező, az esti rendrakásnak meg nagyjából mindegy, hogy három vagy hat gyerek után pakolunk. A saját otthonomról ráadásul biztosan tudom, hogy itt aztán nincs semmi pótolhatatlan, értékes vagy különleges. Szóval ha leesik a pohár, összetörik a tányér vagy szétesik valamelyik játék, ha nem örülök is neki, nincs tragédia.

Máskor viszont – pláne ha a gyerekek egy-egy tehetősebb családhoz, home stagingelt ingatlanba, esetleg különleges helyszínre látogatnak el – kész rettegés az életem.

Mi van, ha a gyerekem merő szeleburdiságból leveri a négy generáción át őrizgetett, háborús viharterületekről szoknyába varrva kicsempészett, családi antik meisseni porcelánnippet, és el kell adnom a fél vesémet, hogy pótoljam a ritka kincset?

Szóval én „a szülő hívja meg a másik szülőn keresztül a gyereket, visszahívni nem kötelező, ajándékozás, nagy fakszni, négyfogásos gourmet-babamenü nincs, allergének és képernyőhöz való viszony egyeztetése van, a másik szülő pedig maradjon otthon” típusú kommunikációban hiszek. De mint minden másnak, úgy a playdate-nek is van etikettje. 

Ha hinni lehet a profiknak, a játszós randik legfontosabb szabálya, hogy senkit nem kényszerítünk semmire, és tiszteletben tartjuk mind a vendéglátók, mint a vendégek határait. Vagyis:

• A meghívást a szülőknek kell intézniük egymás között. Célszerű finomkodás helyett egyértelműen és határozottan megfogalmazni az elvárásokat, vagyis megmondani, hogy a közös időtöltés mikor kezdődik, mikor ér véget, és hogy akarjuk-e, hogy a szülők is maradjanak. Ha nem, akkor mondjuk meg nyíltan, hogy ezúttal csak a gyerekeket várjuk vendégségbe, és legyünk egyértelműek abban, mikorra jöjjenek vissza a szülők.
• Kérdezzünk rá az allergiákra, tiltólistákra, pártolt élelmiszerekre és tevékenységekre. És ami még ennél is fontosabb: tartsuk is tiszteletben az elhangzottakat! Vagyis ha a vendéggyereknek tilos a képernyőbámulás, ne mozimaratonnal próbáljuk szedálni a csipetcsapatot, és ne adjunk kolbászt a nyers vegánnak. Akkor se, ha szerintünk bogyókon nem lehet élni.
• Tisztázzuk a gyerekünkkel, mit várunk tőle. Ha nem akarjuk, hogy kis a barátaival a hálóban randalírozzanak, vagy tilos a kanapén ugrabugrálás, akkor egyértelműsítsük, hogy mi a szabály. Azt is mondjuk el, mi lesz a következménye annak, ha azt nem tartják be, és – fun fact – váltsuk is be, amit ígértünk.
• Ne pörögjük túl! Nincs szükség különleges menükre, percről percre megszervezett programdömpingre, se 0–24 helikopterszülőségre. A gyerekek össze fognak veszni, piszkálni fogják egymást, halálra unják magukat egy játékokkal teli szobában és azt várják majd, hogy narráljuk az egész nyomorult cirkuszt… Csakhogy teljesen felesleges. Hagyjuk őket játszani!

• Viseljük el a másik szülőt! Rendkívül kellemes, amikor a másik beszélgetésre kényszerített felnőtt is örül a társaságunknak, így a gyerekek bulizása egyben kellemes borozásba, közös pletykálásba vagy szülői ventilálásba torkollik. De van, hogy mégsem. Olyankor ki lehet tárgyalni az időjárást, az iskolaválasztás kérdéseit, az ovis menza jellegét, a ruhaárakat vagy a jó mesekönyveket. Fontos ugyanakkor, hogy csak az udvariasság kedvéért ne erőszakoljuk meg magunkat: legyünk, akik vagyunk. Ha amúgy is Bree Van de Kampként konyhatündérkedünk otthon, akkor oké. De ha nálunk még a csapvíz is önkiszolgálós, akkor kérjük meg a többieket, hogy találják fel magukat.

Rászólhatok-e a más gyerekére?

Legyünk őszinték, az ember még csak-csak elviseli a visítást, a kiborult gyümölcslevet, a maszatos tenyereket, de hogy mi a teendő akkor, ha az egyik kiskorú következetesen telibeignorálja, amire megkérjük, ha csak azért is ököllel rendez konfliktusokat vagy liánnak használja a függönyt, az már fogósabb kérdés. Nyilván ha a kérdéses mini-Tarzan szülei nincsenek jelen, rászólunk. De mit lehet csinálni akkor, ha a kedves mama cukinak, ötletesnek vagy – a kedvencem! – elevennek találja bájos elsőszülöttje artikulálatlan üvöltését? (Nem, a stikában iszunk egy felest, nem játszik!)

Mivel fontos, hogy tiszteletben tartsuk a másik határait és szülői kompetenciáit – lásd fent –, talán az a legkevésbé kellemetlen, ha magának a szülőnek mondjuk el, mit várunk tőle.

Jobb, mint rászólni a rosszcsontra, és sokkal-sokkal jobb, mint idegeskedve kihordani egy agyvérzést lábon, miközben fejben megvuduzzuk a gyerek komplett családfáját hetedíziglen. És tisztább is, hiszen ezzel a saját gyerekeink is sokat tanulnak arról, hogy a határokat kijelölni, a saját határainkat megvédeni etikus módon, partneri viszonyban, agresszió nélkül sem lehetetlen. 

Minden egész eltörik egyszer

A játszódélutánok másik ütközőpontja a szándékos vagy nem szándékos károkozás. Sosem felejtem el azt a kisfiút, aki talán ötéves volt, amikor életében először találkozott nálunk valódi üvegből készült karácsonyfadísszel. Forgatta a kezében a színes üveggömböket, simogatta a mintákat, és tetszett neki, hogy milyen könnyű az egész. Én már előre tudtam, hogy a dísz percei meg vannak számlálva, de mivel paramami vagyok – ha esetleg ennyi olvasás után nem jöttél volna rá –, a nyelvembe haraptam, és csendben maradtam. Egy teljes másodpercig, a következő pillanatban ugyanis a gömb a földre esett, és millió apró darabra hullott szét.

A dolog egyértelműen nem volt véletlen. Az anyuka szerint azonban csak egyszerű baleset történt. Így aztán nyeltem egyet, és összesöpörtem a romokat. Még le se tettem a seprűt, amikor a következő dísz a földbe csapódott. Aztán a harmadik, majd a negyedik is.

Ez volt az a pont, ahol közbeléptem. Meg az is, ahol leolvadt az agyam, hiszen a gyerek tízezer forintnyi, érzelmi értékkel is bíró karácsonyfadíszt passzírozott a padlóba.

Gyakorlott szülők nyilván kitalálják, mi történt ezután. A nagy büdös semmi. A gyerek nem kapott fejmosást, nem kellett segítenie összepakolni, a szülők nem kérdezték meg, mivel tartoznak, és nem, két nappal később sem kaptam négy darab méregdrága retró üvegdíszt ajándékba. 

Pedig ha fordítva történt volna ugyanez – nyilván most az anyai szívem azt mondja, hogy ilyen az én gyerekeimmel egészen egyszerűen soha nem is fordulhatna elő, cöcö –, akkor az a minimum, hogy az anyagi vonzatát állom a gyerek töréstesztjének. Vagy nem?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Fly View Productions

Z. Kocsis Blanka