„Amikor az elismert zenész képet küld a nemi szervéről” – Szexuális zaklatás a klasszikus zenei világban

–

Az eset, amit a New York Times idén áprilisban két cikkben is hosszan elemzett, 2010 júliusában történt, jóval a #metoo-mozgalom kirobbanása előtt. Bár akkoriban is cikkeztek róla, ám egészen mostanáig nem történt előrelépés az ügyben, ami a közösségi összezárással is magyarázható, hiszen a zenészek felettesei és a szakszervezetisek is az elkövetők pártján álltak, és szinte mindent megtettek annak érdekében, hogy a két férfi pozíciójában maradhasson. Nem úgy, mint az érintett nők, akiknek menniük kellett. A szakszervezet élére időközben új elnök lépett, aki sokkal szigorúbban kezeli a hasonló eseteket: a cikkek hatására megbízott egy külsős ügyvédet, mert ezúttal a tényleges kivizsgálás mellett az intézményi kultúra teljes reformjára is törekednek.

Erőszak és eltussolás a New York-i Filharmonikusoknál

2010-ben a New York-i Filharmonikusok Coloradóban turnéztak, a koncert után pedig összejövetelt tartottak, amelyen Cara Kizer, az együttes legújabb, még próbaidőn lévő tagja is részt vett. Helyettes vezető és segédkürtös pozíciót töltött be,

ő volt a második nő, aki a Filharmonikusok történetében állást kapott a rézfúvósok között, az első Amanda Stewart, aki hat hónappal előtte érkezett.

A New York-i Filharmonikusok az ország legrégebbi zenekara, 1842-ben alapították, és máig meghatározza a nemi egyenlőtlenség. Ugyan egyenlő arányban vannak jelen férfiak és nők, a női zenészek még mindig csak negyedét teszik ki a zenekar áhított vezető posztjainak. Ebben a hierarchikus és egyenlőtlen rendszerben Cara Kizer különösen kiszolgáltatott helyzetben volt: új munkája próbaidőre szólt, végleges kinevezését egy kollégáiból álló bizottságtól kaphatta volna meg. A coloradói fellépést követő mulatságon a zenekari tagok közül Liang Wang és Matthew Muckey is részt vett. Előbbi a zenekar egyik legjobban fizetett tagja volt akkor, első oboistaként minden koncerten ő játszotta a szólót, utóbbi helyettes vezető trombitásként egyenesen a főiskoláról nyert helyet a rézfúvósok közé. Szinte egy időben csatlakoztak a Filharmonikusokhoz, a legjobb barátok voltak. 

Cara Kizer egyikükkel sem ápolt közelebbi viszonyt, aznap mégis velük beszélgetett, és miután megtudta, hogy a férje néhány órát késik, csatlakozott hozzájuk egy pohár borra Muckey lakásán. Utólag visszatekintve annyit jegyzett meg, hogy

„az ember soha nem gondolná, hogy épp a kollégái követnek el valami aljasságot vele szemben”,

ezért tartott velük akkor este. Wangtól kapott egy pohár vörösbort, a jegyzőkönyv szerint ez az utolsó emléke arról az estéről, de elmondása szerint reggel Muckey ágyában ébredt, meztelenül.

Kábának érezte magát és rosszul volt, az ágy körül vörös hányásfoltokat látott, a nadrágját a fiókban találta, az ingét a mosógépben. Muckey nyújtotta át neki az alsóneműjét, mondván, hogy az ágyneműben találta, majd visszavitte őt a szállodába, ám további kérdéseire nem válaszolt, és a nő emlékei szerint a szemkontaktust sem tartotta vele. 

Cara Kizer már a szállodában, zuhanyzás közben vette észre, hogy az előző nap felhelyezett tamponja mélyen benyomódott a hüvelyébe, ez volt az a pillanat, amikor tudatosult benne, hogy megerőszakolták.

„Ez a legfájdalmasabb, legkellemetlenebb élmény” – fogalmazott a Vulture Magazinnak kiemelve, hogy a felismerés után sokkos állapotban találkozott a zenekar harsonistájával, Amanda Stuarttal, akinek beszámolt a történtekről, ő sürgette, hogy forduljon a rendőrséghez.

Bátorítására feljelentést tett, a helyi kórházban elvégezték a szükséges vizsgálatokat, randidrogokra is tesztelték. Muckey DNS-ét megtalálták a tamponján, arra azonban nem volt bizonyíték, hogy Kizert elkábították volna. Wang tagadta, hogy bármit is adott volna Kizernek, Muckey pedig kitartott amellett, hogy a szex közös megegyezésen alapult.

Mint utólag kiderült, a Coloradóban elvégzett tízpaneles teszt nem tartalmazott GHB-tesztet, amely hasonló tüneteket produkált, mint amilyeneket Cara Kizer tapasztalt, ezért a nő hajmintát küldött egy magánlaborba, ahonnan 2011-ben kapta meg az eredményeket. A hat centiméteres hajminta pozitív volt a GHB jelenlétére. A későbbi vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a drog az állítólagos támadás hónapjában került a szervezetébe. 

Az ügyészség szerint a hajhagymavizsgálat nem felelt meg a peres eljáráshoz szükséges előírásoknak, így egyéb bizonyítékok hiányában lezárták a nyomozást. Ezt a lépést a Filharmónia úgy értelmezte, hogy az ügyet megoldották, a két férfi nem bűnös, ezért mindketten a zenekarban maradhattak, egészen 2018-ig, amikor a Harvey Weinstein-ügy kirobbant és elindította a #metoo-mozgalmat. Ekkor a Filharmonikusok visszatértek az ügyre, független vizsgálatot indítottak, és a két férfit kötelességszegés vádjával elbocsátották. 

Ők felháborodásukban az Amerikai Zenészszövetséghez fordultak, és a szakszervezet arra jutott, hogy a két tagdíjfizető zenésznek joga van ahhoz, hogy semleges döntőbíró hallgassa meg őket, illetve döntsön az elbocsátási ügyükről.

A bíró végül megállapította, hogy mivel a szóban forgó események nagyjából egy évtizeddel korábban történtek, ezért a bizonyítékok potenciálisan romolhattak, a testi sértés vádját és az elutasítást is nehéz lenne bizonyítani – így nem sokkal később, 2020-ban Muckey-t és Wangot visszahelyezték az állásukba. Egészen mostanáig, a New York Times áprilisi cikkeinek megjelenéséig pedig zavartalanul dolgozhattak. Most ismételten felfüggesztették őket, az ügyet újra kivizsgálják, abban a reményben, hogy az igazságszolgáltatás mellett az intézményt rendszerszinten is megreformálhatják.

Hiába a #metoo, a helyzet ma is változatlan a klasszikus zenei világban

Katherine Needleman zenész Facebook-oldalán számolt be a New York-i Filharmonikusoknál szerzett negatív tapasztalatairól. Írásából többek közt kiderül, hogy nemcsak a nőellenes attitűd, hanem a hatalmi/szexuális visszaélések is jelen vannak az intézményben. 

Bejegyzésében Amanda Stewart és Cara Kizer esetére is kitér hangsúlyozva, hogy

a New York-i Filharmóniában a nők ma is alulreprezentáltak vezetőként – a 16 vezetőből csupán négy női vezető játszik a zenekarban, a basszusgitár, klarinét/trombita, harsona/tuba és timpani/ütőhangszerek területén nők egyáltalán nincsenek, sőt az intézménynél még sosem dolgozott női koncertmester vagy zeneigazgató. 

„Amandának és Carának a rézfúvós szekció első két női tagjaként valószínűleg még a legjobb férfiaknál is jobban kellett teljesíteniük” – írja bejegyzésében a zenész, aki felháborodva fejtegeti, hogy Amandának voltaképpen azért kellett Carával együtt távoznia, mert egy nemi erőszak áldozatát támogatta „egy abszolút undorító, nőgyűlölő környezetben”. 

Magyarországon sem jobb: tekintélyelvűség, elhallgatás, tűrés a klasszikus zenei szférában

A klasszikus zenei világban évszázados berögződött hatalmi mechanizmusok érvényesülnek, így ezen a téren a hírnév talán még fontosabb, mint egyéb szakmákban, legalábbis a tekintetben, hogy aki rendelkezik vele, annak szinte mindene megvan, beleértve a tekintélyelvűségen alapuló döntések meghozatalát és azok megkérdőjelezhetetlenségét.

A hírnév gyakorlatilag teljes védelmet feltételez az intézmények részéről, ezzel szemben az áldozatok szava mit sem ér – összegezte egy klasszikus zenei szférában dolgozó olvasónk.

Mint mondta, a #metoo-ügyekben a színészek is hangosabbak voltak, mint a klasszikus zenészek, Magyarországon nem is történt előrelépés (bár ahogy azt korábban említettük, külföldön is csekély). Itthon például a hangszeres órákon ma is kettesben van a teremben a tanárával a diák, holott Nyugaton már üvegablakok vannak a zeneoktatási intézmények ajtajain, hogy a tanuló a lehető legkevésbé érezze kiszolgáltatottnak magát. 

Mivel a klasszikus zenéből itthon nehéz megélni, a ranglétra alsóbb fokain ülők pedig könnyen lecserélhetők, senki sem mer beszélni az őt ért bántalmakról.

A felsőbb szinten ülők abszolút védelmet élveznek – az ő hírnevük hozza a pénzt, a közönséget, a növendékeket –, a bántalmazott személyek felszólalásukkal pedig az állásukat kockáztatják. Általában nem is hisznek nekik.

„Óriási a látencia, a szexuális visszaélések nehezen bizonyíthatók, a legtöbb nő ugyanis nem bekapcsolt mikrofonnal érkezik egy meghallgatásra. Máskor meg lenne bizonyíték, mert vannak képernyőfelvételek arról, hogy a többszörös kitüntetéssel rendelkező, elismert zenész képet küld a nemi szervéről, de inkább elhallgatják ezeket az eseteket”. 

Méghozzá azért, mert gyakran az a vád éri a megszólalókat, hogy egy elismert művész megalázásával próbálnak feljebb kapaszkodni. 

„Nem kellene félistenként bálványozni a nagy művészeket, és nem szabadna azt hinnünk, hogy pótolhatatlanok. Ők is emberek, és az elkövetett szörnyűségeikért felelősséggel tartoznak. Ne legyen kötelező és szükséges megtűrni a bántalmazást csak azért, mert valaki elismert művész!” – mondja olvasónk hozzátéve: ahhoz, hogy valaki jóhiszeműen jelentsen egy esetet, szükség lenne arra is, hogy ne érhesse retorzió. Az emberek ugyanis addig nem fognak megszólalni, amíg félteniük kell a karrierjüket – osztotta meg gondolatait magyarországi vonatkozásban a New York-i ügy apropóján.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Comstock

A metoo magyarországi útjáról és hatásáról (vagy annak elmaradásáról) néhány hónapja átfogó, elemző cikket közöltünk, amit érdemes elolvasni. Gyárfás Dorka írását ide kattintva találod. 

A téma feldolgozását folytatjuk a hazai helyzet ábrázolásával, hamarosan jövünk a következő cikkel a témában. 

Bereczki Szilvia