Eldöntöttem: mindannyian hazamegyünk, nincs más lehetőség – Egy ikres koraszülés története

–

Amikor az első gyerekünket hazahoztuk a kórházból, csak álltunk csodálkozva a kiságy mellett 

Nem hittük el, olyan szürreálisnak tűnt az egész, mint egy álom. Szülők lettünk, valakinek az anyukája és apukája, hatalmas felelősség, életre szóló feladat. A második gyerekünkkel pedig olyan természetes volt az egész. Pontosan tudta, hogy mikor kell érkeznie, mi is pontosan tudtuk, mit kell csinálni, már rutinos szülők voltunk. De nem volt idő csodálkozni és gyönyörködni, az elsőre is kellett figyelni. Akkor már elég hangosan kiállt az érdekeiért. Aztán jött a harmadik és negyedik egymást karöltve, jóval a kiírt idő előtt, és én már nem is emlékszem…

Nem emlékszem az otthon töltött első napokra, hetekre és hónapokra 

Hogy mikor volt reggel és hol kezdődött az este. Hogy kit, melyik nap és hova kellett vinni, hogy jutottak el a nagyok az iskolába. Hogy melyik baba evett először, melyiknek kellett még pótlást adni. Mindenki időben megkapta-e a vitaminokat és cseppeket, melyikből mekkora adagot, és meddig szedték. Hogy mikor lett egy kicsit jobb, és cserélődtek vissza a nappalok és az éjszakák. Hány hónap után aludták át először az éjszakát, és én mikor aludtam át először. Mennyi idő telt el, mire vettünk egy nagyobb levegőt, hogy megálljunk gyönyörködni bennük. Amikor már nemcsak úsztunk az árral, fejünket a víz felett tartva, hanem mertünk elmerülni benne, és élvezni a perceket. 

Az első három hónap teljes köd. Vagyis inkább a második három. 

A kórházban töltött első három hónap számos pillanata kitörölhetetlenül belém ivódott 

Mint a képkockák, amik a filmekben a csattanás előtt pörögnek le a szemed előtt, csak épp ez egy nagy pofon után történt. A pofont az élet adta, nem először, és lehet, hogy nem utoljára, de ez a fajta örökké elkísér, lelked sajdul, szíved dobban, és még a szemed is könnyezik, ha eszedbe jut. Kaptunk már egy pofont korábban is, amikor az előző terhességem szertefoszlott, és én a konyhakövön ültem kisírt szemmel. Akkor tudtam felállni onnan, amikor újra terhes lettem, csak a félelem maradt velem az első hónapokban. Bekúszott a bőröm alá, egészen a 24. hétig kísért. Amikor végre fellélegeztem, jött a következő, és én egy kórházi ágyon találtam magam, de már sírni is alig tudtam.

A kórteremben emberi sorsok és fájdalom vett körül 

Sosem felejtem el a lányt, aki épp elvetélt, a kismamát, akinek a legnagyobb problémája az volt, hogy bent tartották pár nap megfigyelésre. Dühösen telefonált egész este, és a szomszéd ágyon lévő anyukát szórakoztatta, aki velem szült, de sosem vihette haza a gyermekét. Nem tudott sírni ő sem, együtt nevettek, még nem fogta fel, ami vele történt. Olyan szürreálisnak tűnt az egész. A negyedik, aki anya akart lenni, sokadik lombik és véget nem érő kezelések után, most egy újabb műtétre várt, nem tudja, miért nem sikerül, de félóránként kiszökött cigizni. Nem érti, hát én sem, máshol járnak a gondolataim, van mit megemészteni. Sok mindent elengedtem akkor.

Elengedtem a fiaink kezét hónapokra

El kellett engednem a terhességemet egyik pillanatról a másikra, a képeket a fejemben. Az első találkozás képét, örömmel kevert gyermeki kíváncsiságot, hogy milyenek lesznek. A fiam melyik bátyjára fog hasonlítani, hogy más érzés-e három fiú mellett, hogy lesz egy lányom is, biztos földön túli boldogság fog a szívembe költözni. Ikrekkel megyünk haza, ugye? Nem csak álom csupán.

Emlékszem az első találkozásra, ami minden volt, csak boldog nem. Nem mertem az lenni, nehogy elillanjon az álmaimmal az is. A fertőtlenítő szaga átjárta a levegőt, lemarta a bőrt a kezemről. Két kézmosás, négy fertőtlenítés, mire hozzájuk érek. Küszködtem a könnyekkel.

Mindketten sírtak, ahogy megérintettem az apró testeket. Nem babasírás volt, inkább ázott, viharvert kismacskáké, de nem tudta elnyomni a gépek zaja sem, hangos, amennyire 80 dekás gyerekeké lehet. Aztán hetekre elhalkultak, és én alig hallottam a hangjukat.

Emlékszem a másnapra, amikor az orvosokkal beszéltem, hallom most is a szavakat: „Mindketten jól vannak, DE…”

Sorsfordító mondatok, nehéz éjszaka. Ott és akkor érkeztem meg a saját történetünkbe, addig mintha csak külső szemlélője lettem volna a filmnek, amit nem én választottam. Éreztem a bizsergést az arcomon, a csontig hatoló félelmet, ami hetekig kísért. És éreztem a könnycseppeket, amiket már nem lehetett visszatartani ezer lóval sem. És sírtam, amikor elmentek, amikor senki nem látott, sírtam, amikor kiürült a fejő, némán ordítottam, hogy senki se hallja, aztán már az sem érdekelt, ha bárki látja, ha mindenki hallja. 

Tanultam az új szavakat, HFO, tüdővérzés, duoPAP, légzéstámogatás, perinatális tanácsadás, koraszülés… szokom az új szerepem, próbálom felfogni, amit eddig elfogadni sem bírtam. 

Koraszülők vagyunk, extrém koraszülött ikrek anyukája, apukája, de itt nem számított a rutin és az évek, ismeretlen vizekre tévedtünk.

Elengedtem az irányítást, és úsztam az árral 

Egyvalamit nem engedtem el: a kezüket fogni, ha kellett. Ott voltunk kétóránként az etetéseken és tisztázáson, a reggeli és esti viziten, a fontos vizsgálatoknál és vérvételeken. Megtanultuk a napirendet, hogy melyik gép mire való, melyik érték mit mutat, és hogy az anyatej aranyat ér. Megismertük az orvosokat és nővéreket. Megtanultuk, hogy kell érzékelőt cserélni, vérnyomást mérni és inkubátorban pelenkát cserélni. Kialakult egy rendszer, hogy ki kivel és mikor fog kenguruzni. Mert olyan helyen voltunk, ahol nem csupán külső szemlélők, látogatók voltunk a gyerekeink életében, hanem aktívan részt vehettünk benne.

Akkorák voltak, mint egy padlizsán 

Bőrük ráncos és érzékeny, csak célirányos érintés, semmi simogatás. Csont és bőr szó szerint, épphogy elkezdtek magukra szedni egy kis zsírt. Agyuk folyamatos fejlődésben, még nem tudta összehangolni a légzést és a táplálkozást. Sérülékeny érhálózat, ingadozó vérnyomás. Ha alacsony, nem jutnak elegendő oxigénhez a sejtek, ha magas, könnyen elpattannak az erek. A légzésük szabálytalan, tüdejük éretlen, támogatás szükséges. Nem tudják tartani a testhőmérsékletüket. Szemük még nem ereződött be teljesen, érzékeny a fényre. Legyünk túl az első 24 órán, 48 órán, az első két héten. Sárgaság, kékfény, anémia, transzfúzió, nyitott Botallo-vezeték, rengeteg vizsgálat, ultrahang, röntgen és vérvétel, kézfejükön apró pöttyök nyoma emlékeztet erre az időszakra. Innen indultunk, ahogy sokan mások.

Kellettek a szokások, az apró örömök, hogy esténként elénekeljem nekik a megszokott dalokat, hogy tenyeremmel körbeöleljem a pici testeket, és megnyugtassam őket.

Búcsúzáskor az inkubátor ajtajára tapasztott kézzel kívánjak szép álmokat. Néha legyen kakaó, hetente gyógyító zenélés, minden napra jusson valami jó, és esténként felhívjam a nagyokat. 

Fantasztikus segítségünk volt már az elejétől, volt kivel beszélni róla. Tanultam, hogyan kell a jó dolgokra koncentrálni, a rosszakat pedig az összes félelemmel együtt jó mélyre eldobozoltam.

Lettek új céljaink, apró, tyúklépésnyi célkitűzések 

Mert minden apró lépés hatalmas jelentőséggel bír. Legyen teli pelenka, mert akkor működik a veséjük és az emésztés, kerüljön le a lélegeztetőről a kicsi, mert akkor gyógyul a tüdeje, kezdjenek el hízni, millinként felépítve az adagjukat, ha elérik az egy kilót örömtáncot járunk… De voltak nagyobb terveink is, amikről minden alkalommal meséltem, a nagytesókról, akik rajzokat küldtek a kórházba, és minden csibészségre megtanítják őket, ha otthon lesznek. Mert mindannyian hazamegyünk, nincs más lehetőség, eldöntöttem. A fiúknak is meséltem róluk esténként, csak a szépet és a jót, rossz híreket nem akartam mondani, ők nem ülhetnek kisírt szemmel a földön, majd én aggódom helyettük is.

Emlékszem a mondatokra, amiktől összerezzenek a mai napig 

De volt, ami mosolyt csalt az arcomra és reményt a szívembe. „Doktornő, tud jönni, de gyorsan!”, felbolydult a viharsarok, mindenki ott termett, és én arra gondoltam, amire nem szabad. „Úgy gondolom, már nagy baj nem történhet”, hosszú hetek teltek el addig, szerettem volna olyan nyugodt lenni, mint ő. „Nagyon jól néznek ki, anyuka” – mondta az orvos. Néztem a pálcikakezeket és lábakat, és látni akartam, amit ő lát. „Ez itt a vidám oldal, itt csak jó dolgok történnek” – mondta a férjem, ő a félig tele, én a félig üres, ő csak előrenéz, én meg rágódom a múlton helyette is.

Szerettem volna hinni abban, amiben ő hisz. „Nyugodtan fordítsa meg, anyuka, hosszú évek óta dolgozom itt, ezek a babák baromi jól össze vannak rakva, eddig még egyik sem esett szét!” – mondta a nővér, hallom, ahogy szállóigeként él tovább a mondat, és megtanultunk újra nevetni, hogy még a könnyünk is folyt.

Mindig van, aki jobban van, és mindig van kiért izgulni. Az egyikük útja könnyebb, de egyik sem könnyű, nekem nem.

Megtapasztaljuk az ikres lét minden szépségét és nehézségét. Pár lépésre egymástól, de mégis együtt dobban a szívük. Láthatatlan kapocs van köztük. Különösen a szeles napokon, amikor az egész társaságot bevonva csengtek-bongtak. A gépek sípoltak, az értékek ugráltak, a nővérek pedig szaladgáltak köztük.

Az eleje volt a legnehezebb, az első napok, hetek

A bizonytalanság, hogy bármikor történhet bármi. A hárombetűs szavak, amik nem hagytak nyugodni. Másfél hónap intenzív, tíz hét oxigéntámogatás valamilyen formában, szonda az utolsó napokig. Az idő lassan vánszorog, de elmúlik a tél, a borongós napok, a szürkeség. Apró léptekkel haladunk. Sosem felejtem, amikor abbamaradt a csipogás, amikor eltűnt a „bajusz”, és a monitorok elsötétedtek. Álltunk a másik anyukával karöltve, és nem hittük el, tényleg hazamegyünk innen, most már biztos. Hallani lehetett, ahogy a mázsás súlyok, amik szinte maguk alá gyűrtek, hullani kezdtek. Nehéz az érkezés, de a vége sem könnyű. Minden ismerős hazamegy lassan, mi még mindig ott vagyunk, de eljön a mi időnk is. A búcsúzás is keserédes, nehéz elengedni azok kezét, akik a kezdetektől velünk voltak…

Sosem felejtem a napot, amikor hazavittük őket

A virágba borult fákat, a lágy szellőt, a napfényt az arcomon. Már tavasz volt, szülinapok, névnapok, farsangi bál és versenyek, hetek és hónapok múltak el nélkülünk, de azon a napon én mentem a fiaimért az iskolába, ők nem is sejtették. Öleltük egymást, mint még soha. És szaladtak haza a tesókhoz, én meg utánuk, kergettem őket és az álmot, amit hangosan kimondani is féltem, amiről mégis minden este meséltem az ikreknek: a nagy találkozásról. Kiscsaládból nagycsalád lett. Hosszú volt az út, de az igazi kaland, a nagy utazás, csak akkor kezdődött igazán. 

Lettek új céljaink, kicsik és nagyok, lett másik napirend. Ami működött a kórházban, az itthon nem. Véget nem érő pelenkacsere, etetés, altatás, fejés, mert az anyatej aranyat ér. Bedarálnak a hétköznapok, fiúk iskolában, férj dolgozik. Eddig emberek vettek körül, most hirtelen egyedül találom magam velük. Újabb mondatok: „Ó, az én gyerekem is a kiírt idő előtt született, minek számolgatni ilyent (*korrigált kor)”. Ők nem pár nappal, héttel, hanem több mint három hónappal jöttek előbb! Fontos a korrigálás, hiszen még nem tudják tartani a fejüket, nem forognak, nem gagyognak és nem mosolyognak vissza. Még nem. 

Három hónapig azért küzdöttek, hogy akkorák legyenek és pont annyit tudjanak, mint egy újszülött. Pont olyanok, de mégis mások.

Ugyanúgy sírnak, de talán többet és kánonban is tudják. Három hónapig csendben voltak: Normális, hogy nem sírnak? „Élvezze ki, anyuka, nem lesz ez mindig így!” Hát nem lett, minden napot bepótoltak.

Érzékenyek a külvilágra, mert fejletlen az idegrendszerük, és hamar telítődnek. Más, mert a legapróbb megfázás is hatalmas galibát okozhat, és fél lábbal már megint a kórházban vagyunk. Még nem tudom, hogy reagálnak a betegségekre, mert a tüdejük nem úgy fejlődött idekint, mint az anyaméhben kellett volna. De minden betegséggel egyre jobb és jobb lett, mert kemény fából faragták őket, és egy flancos Covid sem tudja leteríteni őket, bezzeg minket. Küzdünk az etetéssel, még mindig nem elég erősek, vasággyal együtt sem érik el a három kilót. Küzdünk a refluxszal, hiszen hónapokig szondán kapták a tejet. Hasfájósak: a vas, a tápszer vagy valamelyik vitamin az oka? Küzdünk az altatással, mert őrséget állítottak, és váltják egymást nappal is, éjjel is. Egy óra alvással is túl lehet élni a napot… Idő kell, amíg megszokják a külvilágot, az új helyet, a hangos testvéreket, akik fel-le hurcolják őket a lakásban, és esténként ugyanazokat a dalokat éneklik nekik, amit már az inkubátorban is hallgattak. Lelkem szárnyal, szívem dobban, szemem könnyes. 

Őrült egy év kezdődik, még meg sem kellett volna születniük, de kilenc hónap múlva szülinap 

Szürreális az egész. „Csak hízniuk kell”, a mondat, amit az inkubátor mellett állva hallani akarsz, mert akkor jól vannak, túl a nehezén. De elkezd zavarni, ha azt hiszik idegenek, hogy csak ennyi volt az egész. „Mikor fogsz már túllépni rajta?”

Még nem megy. „Anyuka, a fejéssel elvette a szoptatás lehetőségét a gyerekektől.” Ők már rég jól vannak, azt hittem, én is, de érzem, ahogy valami megmozdul bennem: kinyílnak azok a fránya dobozok, tele a sok szörnyűséggel, amit jó mélyen elsüllyesztettem magamban. Van még mit kicsomagolni.

Orvosokat, telefonszámokat vadászok, időpontot egyeztetek. Hetente szemészet a 39. hétig, majd fél év múlva. Háromhavonta utógondozás/fejlődés neurológia. Kardiológia, csípőszűrés, anyagcsereszűrés, vérvétel, pulmonológiai, alvásklinika, fül orr gégészet. Percentilis görbe, vas, folsav, vitaminok, torna mindennap. Várótermekben ülök, terápiákról, fejlesztésekről olvasok. Fontos döntéseket hozunk oltásokról, a naptár tele. És látom a családokat a váróban, a babákat, a különböző sorsokat. 

Nem mindenki ilyen szerencsés, vannak, akiknek az útja sokkal nehezebb, nem mindenhol van babaillat és képek a falon. 

Újra megtanulom, hogy mi fontos, és mi számít igazán. Hetek, hónapok, évszakok, fontos mérföldkövek, nagy találkozások, fontos barátságok, amik nehéz időkben köttettek. Idekint gyorsabban repül az idő. 

„Anyuka, ennek a kislánynak a 25 hét ellenére gyönyörű a zárójelentése” – mondta a genetikus. Ő arra gondolt, hogy jókor voltunk jó helyen, és ebben én is biztos vagyok. „Anya, olyan jó látni, ahogy cseperednek, abba ne hagyja ezt a jó szokását, hogy képeket küld nekünk” – mondta a nővér, és megígértem, hogy sosem fogom. „Valahol fent nagyon vigyáztak ránk” – mondogatom folyton, már nemcsak hiszek ebben, hanem pontosan tudom. 

Két szülinapi torta, egy-egy gyertya, egy kalandos és fárasztó év véget ért, de ünnepel a család

A kicsik nem értik, mi ez a felhajtás, és miért sír anya megint. Ahogy nézem őket, eszembe jut minden. Hallom a csipogást, szaladnak a képek a fejemben, az első találkozás képei, látom a nővérek és orvosok arcát, beugranak a mondatok, a sorsfordító napok, mintha tegnap lett volna. Még hetekig ez lesz, amíg körbeér a történet. El lehet valaha felejteni? Itt van mindenki, az egész család, mégis hiányoznak azok az emberek, akik pontosan tudják, hogy a pici dolgok mögött mennyi munka, milyen hosszú út van. Nem tudom, mikor lettek ekkorák, hogyan éltük túl az első pár hónapot. Mikor váltotta fel az aggódást az öröm, a félelmet a büszkeség, a sok sírást a gyerekek kacaja.

De jönnek az emlékek, ezer lóval sem lehet visszatartani őket. Az első fürdetés, az arany óra a fiúkkal, amikor sütéskor kimérjük a 80 dekát, ahogy megfordulnak, feltérdelnek, felállnak, és apró kezeikkel csüngnek rajtam. És lettek új szokások, családi hagyományok, apró lépések és hatalmas öröm. Hálás vagyok, hogy van kit ünnepelni, hálás az anyukáknak, akikkel félszavakból is értjük egymást, hálás a gyógyító beszélgetésekért és sétákért, a sok tortáért, a velünk ünneplő babákért. 

Telik az idő, szaladnak a hetek és a hónapok, lassan ők is elszaladnak előlem. Nincs idő merengeni a múlton, kopnak az emlékek, kell a hely az újaknak. Ki tudja már, melyik gép mire való, hogy volt a napirend, gondolkodnom kell a neveken, az orvosi kifejezéseken. 

Egyre távolabbinak tűnik ez a világ, és ez így van rendjén, de elfelejteni sosem fogom, nem is akarom, körbeszövi az élet. 

Elképzelni sem tudom, milyen lenne nélkülük, és nem is akarom, velük lett teljes a család. Bárcsak lett volna varázsszemüvegem, és láttam volna, amit most látok. A csillogó szemeket, hogy milyen szépek és egészségesek lettek. Ha tudtam volna, amit most tudok, hogy egyszer minden rendbe jön. Hogy a szeles napok után, a viharfelhők fölött, mindig süt a nap, és ha jókor vagy jó helyen, láthatod a szivárványt, akár kettőt is egyszerre. Hosszú önismereti út ez, más ember lettem én is, azt szokták mondani, volt egy életed a koraszülés előtt, és lett egy másik azután.  

*Korrigált kor: ha egy baba január elsején 25 hétre született, akkor május elsején négyhónapos lesz. Ez a biológiai kora, amit a születéstől számítunk. Korrigált kora szerint körülbelül kéthetes lenne, mert április közepén kellett volna csak megszületnie. A baba fejlődését ehhez mérten kell figyelni. Ilyen korán érkezett baba esetében akár kétéves koráig figyelembe veszik.

WMN szerkesztőség