-

Nagyon meleg az augusztus, 36 fok, a szél sem rebben. Hiába vannak nyitva az ablakok, a levegő meg sem rezdül. A kórházban nincs víz. Igaz, csak egy napig, de a szülészeten sincs. A koraszülött intenzíven sincs. „Ki van írva. Vezetéket javítanak.” A többiek zúgolódnak, de engem nem érdekel. Abban a burokban, amiben élek ezekben a pillanatokban, szinte semmi nem jut el. Húsz napja vagyok a szülészeten. Jobban mondva tíz napja a szülészeten, előtte tíz napig a terhespatológián. Tizenegy napja még 92 kiló voltam, most már csak 63. A kettő között megszülettek az ikrek.

A harminckettedik héten. Október helyett augusztusban. Három kiló helyett másfél kilósan.

Picik, de egészségesek. Belőlem már eltűnt az a hihetetlen mennyiségű víz, amely elviselhetetlenné tette a szülés előtti napokat. Azt állítják, hogy a gyerekekkel minden rendben. Naponta hétszer járok be hozzájuk a PIC-re (koraszülött intenzív osztály). Háromóránként kell etetni őket. Húsz percig lehet maradni, illetve én harmincig maradhatok, mert ketten vannak.

Naponta egyszer az apjuk is bejöhet és velünk lehet. Az etetések között fejek, hogy legyen tejem, mert szopizni nem tudnak. Így két etetés között két óra „szabadidő” marad. Hajnali háromkor nem kell menni, azt az etetést az éjszakás nővérek intézik. Az utolsó etetés éjfélkor van, aztán a legközelebbi reggel hatkor. Közte még két fejés, hátha beindul… De nem nagyon indul. Szánalmas érzés állni a sorban a PIC ajtaja előtt kezemben a kis üvegcse, aminek az alján lötyög 20 ml anyatej. Ennyi és nem több. 20 ml. A kettőnek összesen.

Mellettem arról beszél két anyuka, hogy vajon lehet-e kérni több üvegcsét, mert ez olyan kicsi. Nem nézek rájuk. A falra kitett táblán nézegetem a fényképeket. Ilyen volt. Ilyen lett. Egykilós csecsemők, csupa csont és bőr, szemöldök és szempillák nélkül, gépek és csövek között, apró sapkákban. És mellettük az itt sorban állók által vágyott jövő. Mosolygós háromévesek, tüneményesen, foghíjasan vigyorgó iskolások. Suta kezekkel készített rajzok a szülők hálás sorai mellett.

„Köszönjük az itt dolgozóknak, hogy…”

„Soha nem felejtjük el az itt töltött…”

„Nem lehetünk elég hálásak azért…”

Felfedezem egy barátnőm unokahúgának a képét is. Itt született hét éve és majdnem három hónapot töltött a PIC-en.

Boldogan mosolyog a kislány. A képen nem látszik, hogy nem tud járni.

Csendesen sustorognak az anyukák. Már késésben vagyunk, és itt annak oka van. Egyszer csak nyílik az ajtó, de nem engednek be minket. Kiszól egy nővér, hogy még egy kis türelem, el kell látni az egyik csecsemőt. Elnémul mindenki. A félelem kézzel foghatóvá válik.

Baj van. Ha nem engednek be, akkor baj van. „Láttok valamit?” kérdezik azoktól, akik elöl állnak. Nem. Telnek a percek. Elképzelhetetlen a nyomás. Ott áll némán húsz nő, pattanásig feszült idegekkel... és megbabonázva nézi az ajtót. A mellettem álló nő mozdulatlan arcán sorra gördülnek le a könnycseppek.

Kibírhatatlan.

Aztán nyílik végre. „Lehet jönni” – mondják, és mi beözönlünk. Mindenki a saját inkubátorához megy. Minden rendben. Csak valami rutin-beavatkozás volt. Elmúlik a pánik. Csend van. Ott fekszik a teremben legalább húsz csecsemő, de mégis teljes a csend, csak a gépek pittyegnek szenvtelenül.

A PIC-en senki sem sír.

A gyerekek közül sem.

Az itt lakó picik nem tudnak sírni, mert nincs hozzá erejük. Minden energiájukat felemészti maga a létezés. Ennyit bírnak, nem többet. Milliliterekben, dekákban mérnek itt. Aki nem olyan szerencsés, az grammokban és órákban. Az idő megállni látszik, a külvilág nem is létezik. Itt nincs múlt... és nincs jövő sem. Itt csak a jelen van. Most kell helytállni. Óráról órára és percről percre. Nekik is. Nekem is. Nem így terveztem az elejét.

De megcsináltuk.

Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Steve Lovegrove