A korababák nem sírnak

–

Mindig csodálkoznak az emberek, amikor megtudják, hogy ikreim vannak, és az egyikük koraszülött volt. Valójában persze mindketten egy hónappal korábban érkeztek, hirtelen és váratlanul (nyilván), bár először azt hittem, nem olyan nagy baj, az ikerterhességből elég volt nekem ennyi is. De amikor beértünk a kórházba a csendesen csordogáló magzatvízzel, és rám tették az ultrahang készüléket, mégis csak az egyikükre mondták, hogy „Anyuka, úgy tűnik, van itt egy sorvadt baba – császárt javasolunk”.

A koraszülést nem feltétlenül időre, hanem súlyra mérik

Persze, ha először szül az ember, és addig azt hitte, minden a legnagyobb rendben van – még ha az egyik baba kétségtelenül erőtlenebbül rúgott is –, akkor ez a szó elég ijesztően hangzik.

Sorvadt, ühüm. Ma már perverz kéjjel ijesztgetem vele a hallgatóságomat, de akkor még az „anyát” is szoknom kellett, ez meg egyenesen kikergetett a világból. Az addigi világomból.

Nem így képzeltem. Ez egyáltalán nem volt benne a pakliban. Amikor az egész napos esőzés és vihar után, amit partra vetett bálnaként figyeltem a kanapéról az ablakon át, egyszer csak úgy éreztem, hogy villámgyorsan ki kell jutnom a mosdóba, majd megértettem, hogy innen már nem is fogok egykönnyen felállni, mert ez a folyadék tök átlátszó, és nem akar elállni – akkor még tulajdonképpen örültem is annak, hogy nem kellett kitöltenem a kilenc hónapot. Elegem volt abból, hogy nem kapok levegőt, nem bírok két óránál többet aludni, és felismerhetetlenségig felpuffadt mindenem. Ez már nem az az életminőség volt, amit áldott állapotként lehet leírni, ez már full terhesség volt.

A dokim ugyan elutazott nyaralni, mert meg volt róla győződve, hogy egy 35. hetét betöltött anyuka biztosan tud még várni két hetet az ikerszüléssel, de így sem voltam betojva. Egész jól összekaptuk magunkat, és elindultunk az éjszakába.

G. ugyan először rossz irányba indult, és mindkettőnk agya lázasan dolgozott, de közben igyekeztünk úgy csinálni, mintha sima ügy lenne. Egy pillanatra felvetődött, nem kéne-e most, az utolsó pillanatban egy másik kórházba hajtani (ha már az orvosunk úgysem lesz jelen), mert a Péterfyről egy héttel korábban jelent meg a hírekben, hogy fertőzés következtében elveszített egy csecsemőt a koraszülött osztályon, de aztán megnyugtattuk egymást, hogy a mieink már úgysem lesznek koraszülöttek, hiszen a 36. héten épp túl vagyunk. Egy nappal, de akkor is. Bizakodva és bizsergő izgalommal hajtottunk keresztül a kihalt városon.

Ezután nevezték Dinit – még a hasamban – sorvadt babának. És akármilyen rosszulesett is, kiderült, hogy nem volt túlzás. Amint kikapták a hasamból és megmutatták, ő pedig rám nézett azokkal a sötét szemeivel és pirinyó arcával, rögtön látszott, hogy az orvosi szaknyelv tulajdonképpen ért a leíráshoz. Miután lemosdatták, bebugyolálták, és G. kezébe adták, hogy vigye le egy emelettel lejjebb, a koraszülött osztályra, nem volt nagyobb, mint egy tortilla tekercs.

De aznap éjjel még egész nyugodtan regenerálódtam a műtétből, hiszen láttam, hogy életben van, és a tekintete örökre belém égett. A másik babám, Barnus pedig két és fél kilósan a legjobb kezekben pihent egy szobával odébb. Csak lassan, napról napra fogtam fel, mi történt, és rántott magával a kétségbeesés.

A pálya széléről látni a küzdelmet

Amikor először láttam meg Dinit az inkubátorban, a fejéből kiálló infúzióval; amikor először adták a kezembe, hogy átpelenkázzam, és kiderült, hogy nincs feneke – nincs farpofa, mert ahhoz mindenképp zsír kell –; amikor először próbálkoztam a szoptatással, és szembesültem vele, hogy nincs ereje szívni; és amikor lassan körülnéztem a szobában, és láttam a többi a pirinyó testet, amely készületlenül érkezett a világra, a ráncos arcocskákat, és a túlvilági lebegést a Föld és egy másik szféra közt – akkor kezdtem csak felfogni, hogy mi van.

Hiába mondogatták, hogy Dini egészséges, csak híznia kell, valahogy nem hangzott elég meggyőzően. Hiába láttam, hogy a nővérek milyen lazán kapkodják fel a soványka babákat, és milyen jókedvűen látják el őket, nem tudtam ugyanolyan könnyed lenni.

Irigyeltem a férjemet, aki viszont boldogan fotózgatta a mi kis öregecske professzorunkat, aki kétségtelenül jobban mutatott fényképen – újra kiderült, hogy a kamera kövérít.

Naponta ötször jártam hozzá szoptatásra, és közben sok mindent láttam még. Azokat a szülőket, akik hónapok óta úgy éltek, hogy csak naponta kétszer láthatták a kisbabájukat, viszont ezért át kellett szelniük a várost, és át kellett alakítaniuk az életüket. Olyan fiatal szülőket (egészen fiatalkákat), akik közben rákkal küzdöttek. Olyan szülőt is, akinek két Down-kóros korababája született egyszerre. És olyanokról is hallottam, akik lemondtak a babájukról, mert annak pár hétnél vagy hónapnál több nem jutott az életre.

Hamar felfogtam, milyen szerencsés vagyok. De ez sem segített. Nem voltam még soha ilyen kiszolgáltatott és tehetetlen. Nem voltam még anyuka, bár annak neveztek, de nem ismertem még az anyai ösztöneimet. Csak tanácstalanul toporogtam az előszobájában. És amikor már nem bírtam tovább, egy kiadós zokogással könnyítettem magamon (nem mintha döntés kérdése lett volna), és egy arra tévedt nővér vigasztalgatott. Nem mertem bevallani, hogy azért sírok, mert az egyik kisfiam olyan csúnyácska. Csak azt hajtogattam, hogy „olyan soványka”. 

Nem tudom, mi lett volna, ha bárki azt a pánikot tükrözi vissza felém, amit belül éreztem. De mivel úgy tűnt, rajtam kívül a világon mindenki nyugodt, lassan-lassan én is elhittem, hogy nincs óriási baj. Kezdett az élet beállni arra a ritmusra, hogy három óránként ingáztam a két kisbabám és a két emelet között, és mindig annak örültem, akit épp a karomban tarthattam.

Aztán Dini tíz nap után lekerült az infúzióról, és már csak a meleg burok miatt pihegett az inkubátorban.

Ekkor – bár még nem érte el a két kilót – saját felelősségemre távoztunk a kórházból, mert mindenáron egyesíteni akartam a testvéreket, akik nyolc hónapot egymásba fonódva töltöttek a hasamban, aztán két hétig nem is látták egymást. Egyszer csak úgy éreztem, egymásra van a legnagyobb szükségük a továbbiakban, és nem a kórházi felügyeletre – talán ez volt az a pont, amikor elkezdtem anyaként létezni. Nem volt többé komoly probléma a fejlődésükkel.

Tudom, hogy akik először lépnek be a Péterfybe, megrökönyödnek a málló vakolat, az ódon folyosók, a leharcolt eszközök láttán, de nekem egészen mást jelent az a hely. Olyan emberséget, kemény munkát, elhivatottságot és odafigyelést, amit egész életemre viszek magammal.

 Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Jill Lehmann Photography