Fancsikai Eszter: Ha sikerül valami, fél óra alatt megmagyarázom magamnak, hogy az miért is nem nagy dolog – interjú

–

Filákovity Radojka/WMN: Honnan hozod ezt a nagyon a bátor őszinteséget, ami az összes általad gyártott tartalomban tetten érhető?

Fancsikai Eszter: Nem így születtem, sokat kellett ezen dolgoznom. Egész gyerekkoromban nagyon-nagyon ügyesen fojtottam el minden érzelmet – örömöt és szomorúságot egyaránt –, hogy ne legyenek nagy kilengések bennük. Helyettük inkább stabil semmilyenség. Organikusan még mindig ez jönne belőlem, de egyrészt a gyerekeim, másrészt magam miatt is figyelek arra, hogy megnyíljak, kimutassam, ami bennem van érzelmileg.

F. R./WMN: Hogy érted el, hogy ez sikerüljön?

F. E.: Terápiával, amit most már kisebb-nagyobb megszakításokkal négy éve űzök. Mint sokan, én is receptre írnám fel, hogy mindenki járjon pszichológushoz, de nyilván azt is tudom, hogy anyagi szempontból ez egy úri huncutság. A terápiának köszönhetően azonban nagyon sok mindent megértettem magamról, a múltamról, a jelenemről – például azt is, hogy miért fontos kimutatni és kimondani, amit az ember érez…

F. R./WMN: …és nem megvárni, hogy az esetleg évek alatt gyűlő sérelmek egyszer csak kirobbanjanak.

F. E.: Nekem nagyon régi, mély barátságaim vannak, a két legjobb barátnőmhöz például közel harmincéves barátság fűz. Ez idő alatt 2-3 olyan eset volt, hogy az évekig bennem gyűlő sérelem egyszer csak kirobbant. Egy idő után viszont elkezdett mozgolódni bennem, hogy nem lenne-e egyszerűbb, ha ott és akkor kimondanám, ha valami bajom van. De ezt hogy kell csinálni? És akkor mi fog történni: a másik ugyanúgy rám borítja majd az összes sérelmet, ami benne van? Amikor az ember bekerül egy ilyen gondolatspirálba, akkor végül vagy visszajut oda, hogy inkább mégis lenyeli a dolgot, és majd akkor hozza elő, amikor már tényleg nagyon nem bírja, vagy pedig arra jut, hogy túl fontos a kapcsolat számára ahhoz, hogy hónapokra vagy akár évekre megszakítsa.

És akkor a terápia segítségével elértem egy szintre ezzel, az első kisfiam születésekor pedig már természetesen jött belőlem. Nem jelent nehézséget kimondanom neki, hogy szeretlek, vagy dicsérni őt.

Megfogadtam, hogy ha bármikor bevillan egy pozitív érzés vele kapcsolatban, akkor ki fogom mondani – akár csak annyit is, hogy mennyire jól esik most veled játszani. Most pedig már a kisfiunk is mondja ezeket magától – ugye, milyen jó, hogy most itt ketten sétálunk? –, és ez nagyon jó érzés. 

F. E.: Ez nagyon nehéz volt eleinte, mert én tényleg a másik végéről jövök ennek a dolognak. De a videóim is ennek a tudatos munkának a lenyomatai, hiszen egyrészt igyekszem tényleg őszintén, másrészt akkor beszélni egy-egy nehézségről, amikor épp érzelmileg is benne vagyok.

F. R./WMN: Ez tartalomgyártóként szinte védjegyeddé is vált.

F. E.: Bár sokkal könnyebb egy olyan videót legyártani, amiben az ember utólag tekint vissza egy-egy nehézségre, és úgy mondja el, hogyan jutott túl rajta, de szerintem ezzel nézőként nehéz azonosulni. Nyilván az is segít másoknak, amikor az ember abban a fázisában beszél dolgokról, amikor már feldolgozta valahogyan a vele történteket, kovácsolt köré valami sztorit és pozitív kicsengést, de közben

szerintem sokkal többet ad, jobban segít, ha valaki, aki éppen nehéz pillanatot él meg, azt látja, hogy most nekem is szar, és bár jelenleg nem tudom a megoldást, de majd meglátjuk, hova fut ki a dolog.

Real time (magyarul: valós időben – a szerző) beszéltem például arról, milyen mélyre tud kerülni az ember a teherbe esési nehézségek miatt vagy a terminustúllépéssel kapcsolatos érzéseimről is. Így tudom igazán megmutatni a mélyét annak, ami bennem van, és ehhez tudnak mások is kapcsolódni.

F. R./WMN: Ha az ember úgy éli le az élete egy meghatározó részét, hogy szinte minden érzelmet lehasít, akkor óriási kitettség lehet számára már önmagában az is, hogy egyáltalán megengedi magának, hogy megélje őket. Arról nem is beszélve, ha még ki is teszi mások elé. Ez mennyire jelentett, illetve jelent számodra belső vívódást?

F. E.: Tényleg nagy kitettség – főleg, ha az ember más dolgokat is csinál a tartalomgyártás mellett –, ezt az őszinteséget ugyanis bármikor felhasználhatják ellene.

A videóimból – mondjuk, azokból, amiket a gyereknevelési nehézségekkel vagy a szülés utáni depresszióval kapcsolatban készítettem – például bármilyen gondolatot ki lehetne ragadni, ami, ha nincs mögötte a kontextus, már egészen másképp hat, mint ahogyan eredetileg hangzott. Nem akarok ötletet adni senkinek, de simán össze lehet ollózni dolgokat ártó szándékkal, belehallani azt, amit épp akar valaki.

Ahogy, mondjuk, tették az Edével is (Pottyondy Edina youtuber – a szerző), pont az Elviszlek magammal-interjújával kapcsolatban. Nem véletlen, hogy eleinte, amikor csak a kommenteket láttam az üggyel kapcsolatban, azt hittem, rólam van szó. Ez nagyon nehéz, és szerintem egyébként

a legtöbb tartalomgyártó, még akkor is, ha esetleg nincsenek súlyos események az életében, a között lavírozik, hogy mit mutasson meg, és mit ne. Ezzel én is küzdök, csak talán más skálán, mint sokan: nálam ugyanis nem az a kérdés, hogy csak csücsörítős fotókat posztoljak, vagy esetleg láttassak valami mást is, hanem hogy a hétköznapi, őszinte pillanatokon belül mit mutassak és mit ne.

F. R./WMN: Számodra hol húzódik ebben a határvonal?

F. E.: Több határvonal is van: egy a gyerekeim kapcsán, akiket soha nem mutatok meg felismerhetően. Ez egyébként nem könnyíti meg a youtubeéletemet, több tartalmat lehetne gyártani, ha azt is meg tudnám mutatni, mit csinálunk egy-egy napon, vagy csak kitehetnék egy fotót, amin rajta van a család – ezek a tartalmak mindig nagyobb eléréseket is generálnak. Ez lenne a könnyebb út, de a könnyebb utat abszolút felülírja nálam az, hogy őket óvjam. És magammal kapcsolatban is van egy határvonal: mérlegelni, hogy például a környezetemben mennyire érint másokat, ahogyan hétköznapi történéseket, nehézségeket átadok.

Számomra fontos, hogy egy-egy videó után ne csörögjön a telefonom a vonal túloldalán egy őrjöngő szerettemmel, hogy te most rólam beszéltél.

F. R./WMN: Úgy látom, a férjed szerencsére partner ebben.

F. E.: Az nagy segítség, hogy szeretem a férjemet, és azt hiszem, ő is szeret engem (nevet). Nálunk nincs hulla a szekrényben, amit mások elől rejtegetnénk. Nagyon nagy egységben vagyunk az első perctől – azóta, hogy tizenhárom éve összejöttünk. Azt például nem tudom, milyen lenne, ha olyan nehézségeink lennének, amik nagy hatással vannak rám – akkor azt hogyan osztanám meg, vagy megosztanám-e egyáltalán.

F. R./WMN: Vagy akár ha a férjed olyan típus lenne, aki számára kényelmetlen, hogy akár csak érintőlegesen is szerepeljen különböző intimebb témák kapcsán, mondjuk, a nehezített teherbe esést illetően.

F. E.: Amúgy ő egy abszolút introvertált ember, és egyébként én is az vagyok. De valahogy ez jól passzol nálunk.

F. R./WMN: Aki a skála extrovertált felén mozog, most joggal tehetné fel a kérdést: nem nagy ellentmondás, hogy introvertáltként tartalomgyártó-influenszer vagy, akit több tízezer ember követ?

F. E.: Szerintem nincs olyan, hogy valaki csak ilyen, csak olyan. Vannak pillanatok, amikor az ember felszívja magát, és még jól is esik neki szerepelni, nem érzi, hogy megerőszakolta volna magát.

Létezik azonban egy lényeges különbség: míg az extrovertált bejön, lenyomja a szereplést, és utána is ugyanazzal a hévvel csinál mindent, mint amikor szerepelt, én hazamegyek, és alig győzöm kifújni magam. Egy hétig lihegek utána, és örülök, ha csak pötyöghetek a gépen vagy az alvó gyerekem mellett fekhetek, és nem kell szólnom senkihez.

F. R./WMN: Nyilatkoztad korábban, hogy a maximalizmusod is erősen meghatároz. Szerinted az ember képessé válhat azt úgy megdolgozni, hogy elengedje a vele járó kényszert?

F. E.: Ez nagyon jó kérdés (nevet), remélem, hamarosan megtudom! Újra elkezdtem ugyanis pszichológushoz járni, és épp ez az egyik célkitűzés: az önbizalmam növelése.

Nehéz erről beszélni, mert egyfajta póznak veszi ki magát, ha azt mondom: jaj, nekem nincs önbizalmam. Ez nem egy szimpatikus dolog, belátom, de ez a valóság.

A maximalizmusom is nyilván ebből ered – meg persze abból, amiről korábban is beszélgettünk.

F. R./WMN: Miben mutatkozik meg az önbizalomhiányod?

F. E.: Ha sikerül valami, vagy esetleg még jól is sikerül, általában fél óra alatt megmagyarázom magamnak, hogy az miért is nem nagy dolog. Hogy az valójában egy semmi – inkább az elvárt minimum, semmint teljesítmény. És ebből az önbizalomhiányból, vagy nevezzük imposztorszindrómának, ered a maximalizmusom, ami aztán abban is megmutatkozik, hogy rettegek, hogy elrontok valamit, hogy hibát ejtek. Anno az első terápiás ülésemen fel kellett sorolni az erényeimet, én pedig büszkén elmondtam, hogy még soha nem rontottam el semmit úgy nagyon, visszafordíthatatlanul – és hogy ez mennyire jó. Erre nyilván a terapeutám szemöldöke a tarkójáig csúszott, hogy lesz miből dolgozni. Ma már legalább annyira reflektált vagyok, hogy tudom: ez nem oké.

F. R./WMN: Pláne, mert a mögött, ha az ember nem engedi meg magának, hogy hibákat ejtsen – olykor még kisebbeket sem, nagyobbakat meg pláne –, nagy fokú kegyetlenség bújik meg saját magával szemben.

F. E.:

Számomra biztonságérzetet ad a tudat, hogy senki más nem tud olyan kegyetlen lenni velem, amilyen én vagyok magammal – meg sem tudja ütni a szintet.

Olyan ez, mintha hetvenöt réteg pukifóliába tekernéd magad, hogy az ütéseket felfogja; igaz, hogy a pukifólia megfojt, de legalább te készítetted a csomagolást, és nem mások.

F. R./WMN: És maximalistaként épp ez – vagyis hogy te készítetted – a garancia arra, hogy nem lesz benne hiba.

F. E.: Igen, még véletlenül sem fordulhat elő, hogy el legyen rontva, és végül ne fojtson meg! (nevet)

A tartalomgyártás előtt filmes gyártásvezető voltam, azt megelőzően pedig olyan irodai munkát végeztem, amelynek során mindent nekem kellett csinálni, még a könyvelést is. Huszonegy éves voltam, igazi mély víz volt. Egyébként mindig is hajlamos voltam arra, hogy belevessem magam a mély vízbe, amitől egyrészt szenvedtem, másrészt viszont gyakorlati tapasztalatot szereztem arról, hogy én tényleg (sok) mindent meg tudok oldani.

F. R./WMN: És mi az, amire tényleg büszke is tudsz lenni?

F. E.: Van egy mesekönyvem, a Banán és a cserebere, ami saját kiadású, saját forgalmazású, még a webshopot is én készítettem a két kezemmel – mindezt úgy, hogy ilyet sosem csináltam előtte. Van persze egy közös regényünk a Nemakarokbeleszólni-lányokkal, de az egy kiadónál van, így teljesen más tészta. Azt viszont nehezen tudtam volna elképzelni, hogy a saját könyvemet másra bízzam. Büszke vagyok rá, hogy egyedül megcsináltam. És talán ezek töltenek el a legnagyobb büszkeséggel: amikor valamit a nulláról hozok létre. Érdekes, mert mind közül az operatív dolgokban elért eredményekre tudok a legbüszkébb lenni. Az összes többire úgy gondolok, mint amikor megbotlik az ember – mintha csak úgy megtörténne vele. 

F. E.: Ez a tüntetés iskolapéldája annak, amiről az előbb beszéltünk. Utána közvetlenül volt egy nagy bumm, hogy úristen, megcsináltam, de jó, sokaknak adott erőt, másnap kipihentem magam, a harmadik naptól pedig már azt éreztem – és azt is éreztették nyilván, mert mindenki iszonyatosan kétségbe van esve – hogy: oké, de és most mi lesz?

Már elmúlt az eufória, a helyén pedig ott maradt a nyomás saját magam felé, hogy akkor hogyan tovább. De egyáltalán az én dolgom, a mi dolgunk kitalálni, hogyan tovább? És ha igen, azzal az a baj többek közt, hogy innentől semmi sem lesz már jó.

F. R./WMN: Úgy érted, ahhoz viszonyítva, amit elsőre felmutattatok a tüntetéssel?

F. E.: Igen, mert a semmi helyett csináltunk valamit – és ez mindenkinek nagyon szuper volt. De mostantól akármit csinálunk, az sokkal többeknek lesz majd csalódás, mert már nem a semmihez viszonyítják majd. Az emberek egyik fele már most azt mondja, hogy ennek csak akkor van értelme, ha párttá alakulunk, hiszen végső soron a pártokra lehet szavazni. A másik fele pedig, hogy ez csak addig tiszta, amíg civilként csináljuk. És akkor erre jön a replika megint a másik oldalról: jó, de akkor mi értelme van?

F. R./WMN: Van saját válaszod erre?

F. E.: Nincs jó döntés szerintem. Nem lehet ezt igazán jól csinálni. De a nyomás, meg a tenni akarás mindenképpen rajtam van.

F. R./WMN: Erre a beszélgetésre készülve elolvastam a Nemakarokbeleszólni-lányokkal készült első interjút is, amit pár nappal azután adtatok a 24.hu-nak, hogy elindult az oldal. Az interjú során a kolléga megkérdezte tőletek, lehet-e számítani rá, hogy közéleti kérdésekre is reflektáltok majd. Erre te válaszoltál egyedül a csapatból – vagy legalábbis a te válaszodat szerkesztették be, ami a következő volt: „Erőltetni nem fogunk dolgokat, de amiről van véleményünk, arról biztosan beszélni is fogunk.”

F. E.: Insta-videókban szinte az első perctől kiálltunk egy-egy ügy mellett, de azért ha a tüntetésről készült felvételt akkor valaki megmutatta volna, hogy jó, hogy ezt mondod, mert majd csinálni fogtok egy ilyet, akkor valószínűleg nem nagyon hittük volna el, azt gondoltuk volna, valami AI-cucc lehet, amit összeraktak nekünk.

A közéleti érzékenység mindhármunkban megvan, és szerencsére ugyanazok a dolgok pöccintenek be minket. Pont az Elek Peti (humorista – a szerző) mondta múltkor, akivel majd lesz közös beszélgetésünk, hogy három ilyen erős karakterű csajjal ennek így nem lenne szabad működnie. És tök igaza van, de mégis működik. Annyira sok mindenben értünk ugyanis egyet, hogy azon soha nem kell küzdeni, hogy kiálljunk-e egy-egy adott ügyért.

F. R./WMN: Gondolom, így volt ez a tüntetés szervezésével és a rajta való részvétellel is. De várj, hogy is volt valójában?

F. E.: Az Ede felhívott, hogy egy párt felkérte, mondjon beszédet a tüntetésén, és egyúttal arra is megkérték: kérdezze meg, mondanék-e én is. Sokat gondolkodtunk rajta, és bár arra jutottunk, nem akarunk egy random párt random színpadára felállni, az ügy viszont annyira fontos, hogy éreztük, valamit kellene csinálni. Nagyon el akartuk mondani, ami bennünk van ezzel kapcsolatban, de nem akartunk semmilyen ernyő alá beállni.

És akkor Ede az egyik telefonbeszélgetésünkkor felvetette, hogy csináljunk saját tüntetést. Oké, csináljunk!

F. R./WMN: És nagyjából egy hét alatt össze is hoztátok a megmozdulást, amin a becslések szerint 150 ezren vettek részt, és iszonyúan erős beszédek hangzottak el – többek közt tőled is.

F. E.: Sokáig gondolkodtam, hogy mondjak-e egyáltalán beszédet, hiszen amellett, hogy szülő vagyok, nincs olyan kapcsolódásom a témához, mint az Orsinak (Tapasztó Orsi – a szerző), aki örökbe fogadó szülő vagy a Zsoltinak (Osváth Zsolt – a szerző), aki nevelőotthonban élt. Aztán aznap, amikor le kellett adni a rendőrségen a listát arról, hogy kik mondanak beszédet, úgy döntöttem, én is felíratom magam erre a listára. Addigra már megvolt a vázlata a beszédemnek, tulajdonképpen egy szuszra megírtam, csak persze sokáig nem éreztem elég jónak. Úgy építettem fel, mint a YouTube-videóimat: saját példán keresztül közelítettem meg a témát, de eleinte nem voltam benne biztos, hogy mennyire van helye ott egy ilyennek, vagy mennyire hat majd öncélúnak.

F. R./WMN: Milyen érzésekkel léptél színpadra?

F. E.:

Iszonyatosan fel voltam csesződve. Azok után az üzenetek után mentem fel elmondani a beszédemet, amiket érintettektől kaptunk, és mi mondtunk el a lányokkal egy videóban.

Emlékszem, mennyire szenvedtünk a felvétel során, csináltunk egy werkvideót is magáról a folyamatról, de végül nem használtuk fel sehol, annyira hatásvadász lett volna. Juditnak és nekem is volt egy-egy olyan mondatunk, amit alig bírtunk elmondani, és Orsi is kivolt persze a felvételkor. Mivel én vágtam ezt a videót, azt hittem, már annyiszor láttam és hallottam, hogy nem lesz rám nagy hatással. De amikor hármas visszhanggal jöttek vissza a mondatok a hangfalakból, az nagyon erőteljes volt.

F. R./WMN: Beszéltünk már a kitettségről, de az egy másfajta kitettség, ami egy ilyen kiállással jár. Általa célkeresztjévé válhatsz ugyanis különböző politikai erőknek, érdekeknek – ezen meg azon az oldalon is. Az egyik majd használni szeretne, a másik eltiporni, ahogy Osváth Zsoltnál is láttuk. Ezzel számoltál? Érezhető már ennek valamilyen hatása rád vonatkozóan?

F. E.: Ezzel mindannyian kalkuláltunk. Egyelőre nagyon a Zsoltit vették elő, de nyilván van ötletem, hogy engem milyen kontextusban lehetne támadni. Ahogy már korábban is mondtam, szerintem a szaranyaságomat lehetne előhúzni, mint ütőkártyát, de persze rólam is kitalálhatnak bármit, aminek semmi valóságalapja nincs. Vagy esetleg egy kiragadott félmondatot is tálalhatnak másképp.

Amikor például a szülés utáni depresszióról beszéltem nagyon őszintén, azt egy az egyben le lehet úgy is fordítani – és amúgy sokan így is fordítják – hogy: Ennek gyerek? Hát más a seggét csapkodná örömében.

Tudom, azóta is a seggemet csapkodom, hogy vannak gyerekeim, ezzel együtt kibaszott nehéz. És szeretném, ha erről lehetne beszélni. Mert számomra nem volt példa ebben, nem volt kapaszkodó.

Ha valaki beszélt is róla nyilvánosan, azt nagyon finoman, szép csomagolásban tette: „Nehéz volt, de megoldottuk, és közben is éreztem, hogy én vagyok a legszerencsésebb a világon.” Senki sem mondta ki nyersen, hogy ez bizony kurva nehéz. Nekem jólesett kimondani, jólesett elhelyezni a térben ezeket a gondolatokat. A YouTube-csatornámat még a Nemakarokbeleszólni előtt indítottam, ezer feliratkozó volt még rajta. Nagyon családias volt a légkör, de fontos visszajelzés volt a követőimtől, hogy ezeket a nehézségeket ki kell mondani.

F. R./WMN: Ma már több mint 22 ezer feliratkozód van a YouTube-on, és több mint 59 ezren követnek az Instán. Ez óriási tömeg. Mennyire hiszi el az ember egy idő után a hype-ot, ami körülötte van?

F. E.: Lehet, hogy nagyon antipatikus lesz, amit mondok – bár lehet, hogy már így is az vagyok –, de nekem az is a részét képezi a csomagnak, hogy biztos nem szállok el magamtól soha, semmilyen körülmények között. Annál taszítóbb dolgot ugyanis, hogy valaki elhiszi magáról, hogy valaki, nem tudok elképzelni. Az nekem mindig óriási red flag volt, minden élethelyzetben – ettől irtóztam, mindig.

A pozitív oldala viszont, hogy az építő jellegű kritikára nyitott vagyok. Nagyon szarul esik, mert számomra azt jelenti, hogy elrontottam valamit, de tudom hasznosítani.

Szerencsére a kövér vagy, ronda vagy, hülye picsa vagy lepattan most már rólam. Meg azért védem is magam, amennyire tudom: nem véletlenül nem vagyok fent a Facebookon, nem nézek Redditet. És bár az Instagramra azért kevesebben jönnek oda mocskolódni, múltkor így is kaptam kritikát, amiért kitettem fricskából egy csücsörítős fotót.

F. R./WMN: Ha jól emlékszem, az volt a visszajelzés rá, hogy vannak nagyobb problémák is a világban, mint a csücsörítés jelensége.

F. E.: Ez úgy megütött, hogy jó pár órán keresztül dolgozott bennem: lehet, hogy igaza van. Nyilván a komment stílusa nem olyan volt, amit nagyon támogató jellegűnek veszel, de ettől függetlenül is úgy álltam hozzá, hogy lehet benne igazság. És akkor eszembe jutott az eredeti szándék, ami miatt az ilyen fotókat szoktam csinálni: hogy felhívjam rá a figyelmet, mekkora hatással van akár egy ilyen fotó is arra, hogy mit tekintünk normálisnak, szépnek, kívánatosnak. És emiatt ma már tényleg óvodáskorú gyerekeket, kislányokat látsz csücsöríteni – ez egy létező, és szerintem nagyon káros jelenség. Utána írt is nekem egy anyuka, hogy ez konkrétan az ő kislányával is megtörténik, a lánya mosolygás helyett ezt teszi, holott otthon nem lát ilyet. Nem akarok olyan nagymama lenni – aki egyébként vagyok –, aki mindig azt szajkózza: régen tényleg minden jobb volt, de azért ez nagyon nehéz ügy. Hihetetlenül eltorzítja már a gyerekek énképét is. Úristen, képzelj már el egy ötéves csücsörítő kislányt – sírógörcsöt kapok!

F. R./WMN: Foglalkoztál már többek közt a szülés utáni depresszióval, a nehezített teherbe eséssel, állandó témád a növényi étrend, illetve a vegán anyaság is – ezek mind-mind megosztó topikok. Sőt, igazi méhkasok. Létezik számodra tabutéma?

F. E.: Nem. Ha lenne, akkor épp ezek a témák lennének azok (nevet).

Ha van valami nehézség az életemben, egy-egy súlyosabb téma, ami nagyon foglalkoztat, így dolgozom ki magamból.

Nekem is sokat segít, ha egy megfogható, artikulálható dologgá válik azon keresztül, hogy foglalkozom vele – ha keretezni tudom, akkor talán mégsem annyira ijesztő, mint amilyennek tűnik. Ahogyan a terápiában: fogom a nehézséget, és megdolgozom, csak itt az influenszer-eszköztárammal.

Képek: Bielik István / WMN

Filákovity Radojka