Meddig kellemes, és mikortól éget a tekintet? – a szemkontaktus lélektanáról

–

Miről árulkodik, ha nem merünk a másik szemébe nézni?

Évekig jártam terápiába. A pszichológusommal jól megértettük egymást, és úgy éreztem, apró lépésekkel haladunk a cél felé. De volt egy bökkenő. Alig mertem a szemébe nézni. 

Nemhogy tartani, de felvenni sem tudtam a szemkontaktust, miközben egyre nőtt bennem a feszültség, hogy nemcsak az elakadásokkal, de a terapeutámmal is ideje lenne végre szembenézni. Ettől viszont iszonyú bénának éreztem magam. Félősnek és beszarinak. Valószínűleg nemcsak a terapeutám tekintetét kerültem, hanem másokét is, nála mégis erősen kiéleződött a dolog. Egyszer annyira elegem lett saját magamból, hogy kitaláltam egy furcsa (talán azt gondoljátok: több mint furcsa) játékot.

Elhatároztam, hogy holnaptól mindenkinek jó mélyen a szemébe nézek. A buszsofőrnek, a portásnak, a barátaimnak, a pénztárosnak, és persze neki, akinek nem mondom ki a nevét, de tudjátok, annak a bizonyos fiúnak is angolóráról.

Szóval megembereltem magam, amire tulajdonképpen büszke is lehetnék, az egyetlen bökkenő az volt, hogy rajtam kívül nem sokan vették jó néven ezt a különös kísérletet. Bevallom, talán annyira elszaladt velem a ló, hogy egyeseket már-már szuggeráltam, amit mondanom sem kell, nem sokan díjaztak. Előfordult, hogy azután is rajta tartottam a tekintetemet valakin, hogy összenéztük. Be kellett látnom, hogy az emberek nem szeretnek farkasszemet nézni, pláne, ha nem kérdeztem meg őket, hogy akarnak-e játszani. 

Később a pszichológusnál is próbára tettem magam, és bár nehezen, de néhány hét után megtanultam a szemébe nézni, az pedig csak bónusz volt, hogy úgy éreztem, a terápia dinamikája is megváltozott. Szóval abszolút sikernek könyveltem el a dolgot, mondván, megléptem valamit, amitől korábban szorongtam. Utólag elismerem, hogy túlzásba estem.

Védjük az intim szféránkat

Ruff-Kiss Ágnes beszédtréner és Görög Ibolya protokollszakértő elmagyarázta, hogy

természetes, ha a hosszú szemkontaktust kellemetlennek érezzük, mert intenzívebbé teszi az interakciót és átlépheti a személyes tér határait, amitől fenyegetőnek vagy túl intimnek tűnhet. A szakértők szerint általánosan elfogadott, bár kimondatlan szabály, hogy a kényelmes szemkontaktus időtartama nagyjából 3-5 másodperc. 

A túl hosszú szemkontaktus udvariatlannak vagy tolakodónak érződhet, különösen, ha nincs megfelelő érzelmi vagy szociális kontextus az intenzív tekintet igazolására, majd kiemelték, hogy tulajdonképpen kevés szituáció létezik, amiben ne lenne szükségünk szemkontaktusra. Legyen szó tárgyalásról, konfliktushelyzetek megoldásáról és persze a mély, érzelmes beszélgetésekről. 

Dr. Kibédi V. Katalin, az Etikett Iskola vezetője pedig azt mondta, hogy a tekintet a magabiztosság és az őszinteség fokmérője is lehet. „Tanulmányok kimutatták, hogy a közvetlen szemkontaktust fenntartó embereket gyakran magabiztosabbnak és megbízhatóbbnak tartják, míg a szemkontaktus kerülése a félénkség, a szorongás jeleként értelmezhető. Ugyanakkor kerüljük a szemkontaktust liftben, metróban, zsúfolt buszon vagy vonaton. A liftben az ajtó felé fordulunk vagy lesütjük a tekintetünket, a többi helyzetben a telefonunkat nézzük, mert ez segít kezelni az intim szféránk megsértéséből fakadó bizonytalanságot” – mondta. 

A szemkontaktus az egyik legfontosabb metakommunikációs csatornánk, mégis csak az utóbbi évtizedben került a tudomány fókuszába, ugyanis korábban nem volt megfelelő technológia, amivel pontosan lehetett volna követni a szemmozgást. A kanadai McGill Egyetem kutatói tavaly publikáltak egy vizsgálatot, amiben azt mérték, hogy egy átlagos beszélgetés során hányszor teremtünk szemkontaktust. A résztvevőket párba állították és arra kérték, hogy készítsenek egy listát azokról a tárgyakról, amit a legszükségesebbnek gondolnak a túléléshez, miközben egy speciális, a szemmozgást követő szemüveget viseltek.

Kiderült, hogy a résztvevők a beszélgetés időtartamának nagyjából 12 százalékában nézték egyszerre egymás arcát és mindössze 3,5 százalékban vették fel a szemkontaktust.

A pillantás mint legerősebb érzelmi kapocs

Ennek most pont az ellenkezőjéről fogok beszámolni, ugyanis nemrég órák hosszat szemeztem. Akármilyen furcsa, mindezt nem a szerelmemmel tettem (bocs, Péter!), hanem egy kétéves kislánnyal. Éppen úton voltam Londonba (Péterhez), amikor a repülőn, fejemen a zajszűrős fülessel belemerültem egy regénybe, amikor egyszer csak megéreztem, hogy valaki néz. Nem is néz, bámul. Ezt tulajdonképpen úgy is értelmezhetném, hogy visszakaptam, ami jár. Szóval felpillantottam, és azonnal összeakadt a tekintetem az előttem ülő kislánnyal és az út hátralévő részében meg is feledkeztem a könyvről. Annyira jó érzés volt mélyen egymás szemébe nézni, megpróbálni kiolvasni belőle, hogy vajon mi járhat a kis fejében. 

A szakértők elmondták, hogy amikor két ember mélyen néz egymás szemébe, önkéntelenül is elkezd kialakulni az érzelmi kapcsolódás. Ez segíti a kommunikáció hatékonyságát, a kölcsönös megértést, az egészségesen fejlődő babák éppen ezért keresik akár az idegenek tekintetét is. Azok a babák, akik többször néznek mások szemébe, sokkal eredményesebben képesek feldolgozni az arcokat. Arra is fény derült, hogy azok a gyerekek, akikkel többször teremtenek szemkontaktust, felnőttként sokkal érzelmesebbek lesznek és kevesebbet szoronganak. A szakértők elmondása szerint, több tanulmány is alátámasztja, hogy

felnőttként is valószínűbben emlékszünk azokra, akikkel találkozott a tekintetünk, és könnyebben érzünk haragot azokkal szemben, akikkel nem volt meg a szemkontaktus.

Kibédi V. Katalin azt is hangsúlyozta, hogy kevésbé kérdőjelezzük meg akár a teljesen idegenek mondanivalóját is, ha a másik egyenesen a szemünkbe néz, és hajlamosabbak vagyunk azt gondolni, hogy hazudnak nekünk, ha nem jön létre szemkontaktus. „Amikor valaki gyakrabban keresi tekintetünket, könnyen azt feltételezzük róla, hogy őszinte, de vigyázni kell, mert a túlzott szemkontaktus rossz érzést kelt a másikban” – emelte ki. 

Lehet, hogy a bátorító pillantás mégsem segít?

Egy kéretlen, szuggesztív tekintet nemcsak rossz érzéshez vezet, de a teljesítményünkre is hatással lehet. Máig megoszlanak arról a vélemények, hogy írásban vagy szóban könnyebb-e számot adni a tudásról. Akik a írásbeli mellett voksolnak, általában azzal érvelnek, hogy sokkal jobban tudnak gondolkodni, ha nem kell a vizsgáztató szemébe nézniük. A teljesítmény persze nem csak a szemkontaktuson múlik, egy 2016-os japán kísérlet viszont rámutatott, hogy valóban hajlamosak vagyunk rosszabbul teljesíteni, ha tudjuk, hogy valaki egyenesen ránk néz. 

A kutatók arra kérték a tesztalanyokat, hogy a beszélgetés során elhangzó főnevekhez párosítsanak egy-egy igét (a „tej” szóhoz például jó válasz az „inni” ige), miközben folyamatosan egy képernyőt néznek. Megállapították, hogy amikor a kijelzőn megjelenő arc egyenesen a résztvevők szemébe nézett, sokkal nehezebben párosítottak az igét az elhangzott főnévhez, ami alátámasztotta a kutatók feltételezését, hogy szemkontaktus közben romlik a teljesítmény.

Elég, ha csak úgy teszel, mintha…

Ennek kapcsán a szakértők a Cowan Egyetemen végzett szemkontaktus-illúzió néven ismert tanulmányt említették, amivel pontosan az ilyen helyzetek könnyen kiküszöbölhetők.

A szemkontaktus-illúzió lényege abban rejlik, hogy biztosítjuk a másikat a figyelmünkről, miközben mégsem nézünk a szemébe. 

Az ausztrál egyetem kutatója két csoportra osztotta a kísérletben részt vevő tanulókat, és rövid beszélgetést folytatott velük. Az első csoportnál a kísérletvezető többször nézett a szemmozgást követő szemüveget viselő diákok szemébe, míg a másik csoportnál jelentősen kevesebbet, és inkább a diákok arcára és szájára fókuszált. Azok a tanulók, akikkel nem létesített közvetlen kapcsolatot, kifejezetten kellemesen érezték magukat, miközben az volt a benyomásuk, hogy végig tartották a szemkontaktust. 

Ez áll az igéző, szerelmes pillantás mögött

Mostanában újra figyelni kezdtem, hogy kinek mennyi ideig nézek a szemébe, és hamar rájöttem, hogy a szerelmem és a kutyám tekintete a legotthonosabb. Megpróbáltam felidézni, hogy milyennek éreztem a barátom tekintetét, amikor megismerkedtünk, de őszintén szólva nem emlékszem óriási szemezésekre. Utólag mégis azt gondolom, lehetséges, hogy öntudatlanul mégis csináltam ezt-azt, amivel azt üzentem neki, hogy örömmel veszem a közeledést.

Az emlősök közül egyedül az embernél látszik a legtöbb fehér terület a színes szembogár körül, aminek fontos szerepe van a párkeresésben.

Egyes megfigyelések szerint, a nők jelentősen többet mutatnak a szemük fehérjéből férfiak jelenlétében, mivel a tiszta női szemfehérje azt a rejtett üzenetet hordozza magában, hogy a nő egészséges és termékeny, ez pedig közeledésre ösztönzi a férfiakat.

E szerint a hipotézis szerint nem véletlen, hogy a nők gyakran lesütik a szemüket.

A macskák tekintete is barátságos, csak másképp

Biztosra veszem, aki állatot tart, nagy valószínűséggel szeret a szemébe nézni. A japán Azabu Egyetem állatviselkedés-kutatója, Takefumi Kikusui kísérletsorozatot végzett és megfigyelte, hogy az ember és kutya közti tekintet legalább olyan erős érzelmeket vált ki, mint amikor egy édesanya a kisbabája szemébe néz, ugyanis ilyenkor ugyanaz a hormon, azaz oxitocin termelődik. Az ELTE etológia tanszékének kutatói is hasonló eredményre jutottak, abban viszont eltérést találtak, hogy egyes kutyafajták több-kevesebb oxitocint termelnek, miközben a gazdájukkal szemeznek. 

Az ELTE munkatársa, Bognár Zsófia elmondta, hogy a tanulmány során 130 kutyát vizsgáltak, figyelembe véve a fajták eredeti feladatait is, mert úgy gondolták, ez is befolyásolhatja, hogy milyen mértékben képesek felvenni a szemkontaktust az emberrel.

Azt találták, hogy a rövid orrú kutyák, mint például a mopsz, a bokszer és a buldog, illetve a terelőkutyák, akik a gazdájuk kezét és szemmozgását követik terelés közben, sokkal könnyebben teremtenek szemkontaktust, míg a szánhúzó kutyák, akik hang alapján végzik a feladatukat, sokkal kevésbé keresik a gazda tekintetét. 

Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a kutya vs. macska dilemma örök és feloldhatatlan. A kutyások általában azzal érvelnek az ebek mellett, hogy megbízhatók, hűségesek, ellentétben a macskákkal, akik sunyik és alattomosak. Egy kutatás viszont rámutatott, hogy ez mégsem igaz, csupán arról van szó, hogy mi emberek, félreértjük az állatok testbeszédét, ugyanis a macskák lassú pislogással és összeszűkülő szemmel szemmel jelzik, ha valaki szimpatikus számukra és bíznak benne. 

Ahány ház, annyiféle szemkontaktus?

Pár évvel ezelőtt néhány hétig önkénteskedtem egy gyerekotthonban, ahol súlyos-halmozott fogyatékossággal élő gyerekek laknak. Sokan közülük segítség nélkül képesek voltak ellátni magukat, érthetően beszéltek és a mozgásukból sem derült ki egyértelműen a fogyatékosságuk, az viszont feltűnt, hogy szinte alig néznek a szemembe. 

Ez az autizmus jele is lehet: egy amerikai kutatócsoport fMRI-vizsgálatai is megerősítették, hogy az autisták kéreg alatti agyi struktúrái túlzott aktivitást mutatnak a közvetlen szemkontaktustól, vagyis:

a korábbi feltételezés, miszerint az autisták az érdeklődés hiánya miatt nem teremtenek szemkontaktust, nem állja meg a helyét.

Az említett agyi területeket a szemkontaktus aktiválja, és többek között az újszülöttek emberi arcok iránti természetes érdeklődése is hozzájuk köthető, illetve az érzelmek azonosítása szempontjából is fontosak. 

Az otthonban megtanultam, hogy nem szabad erőltetni a szemkontaktust, a dolgozók azt javasolták, legyek türelmes, és ha kitartó az ember, előbb-utóbb elérhetjük a szemkontaktust, ami más szociális készségeket is fejleszt, de az is oké, ha ez nem így lesz.

Kibédi V. Katalin elmondta, hogy a szemkontaktus kapcsán egyes kultúrák között jelentős eltérések lehetnek. „A legtöbb ázsiai, közel-keleti kultúra mind udvariatlanságnak tartja. A muszlimok általában kerülik a közvetlen szemkontaktust, és beszélgetés közben lefelé nézhetnek. Tiszteletlenségnek tekinthetik, ha valakihez úgy beszélnek, hogy egymás szemébe néznek.

Kínában és Koreában az emberek a tisztelet jeleként kerülik a közvetlen összenézést a náluk idősebb emberrel. Közvetlen, hosszan tartó szemkontaktust akkor létesítenek, ha vitába akarnak bocsátkozni. A szemkontaktus, különösen a férfiak esetében kihívásként értelmezhető, és mivel ezek a kultúrák nagyon hierarchikusak, az alsóbb rangúaknak általában tilos szembenézniük a felettük állókkal” – számolt be róla. 

Végül csak annyit jegyeznék meg: bár anno túlzásba vittem a mások szemébe nézést, mégis sokkal jobban élveztem a tömegközlekedést, mint most, amikor a telefonommal szemezek.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash / JC Gellidon

Simon Eszter