–

WMN: Milyennek látod a természettudományos képzést Magyarországon? Mi működik jól, és min kellene változtatni?

Tapasztó Orsolya: Nekem nehezebb ezt megítélni, mert az alap- és mesterdiplomámat Erdélyben szereztem, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen, majd a budapesti Műszaki Egyetemen doktoráltam, így tapasztalatom főleg az itteni PhD- képzésről van. A magyarországi természettudományos oktatásnak nagyon komoly hagyományai és szép sikerei vannak, ugyanakkor manapság a természettudományos pálya egyre kevésbé népszerű a fiatalok körében, ezáltal a legkiválóbb diákok más irányokba orientálódnak, gyakran külföldre kerülnek. Ez pedig kétségkívül megnehezíti a korábban megszokott magas színvonal fenntartását. Ebből a szempontból is fontos volna a lányok nagyobb arányú bevonása a természettudományos oktatásba, hiszen ezzel jelentősen megnőne a merítési lehetőség, így a természettudományos képzés színvonalát is emelni lehetne.

WMN: Vajon miért gondolja a társadalom egy része még mindig, hogy a természettudományos tárgyak „fiús” tantárgyak? Hogyan lehet szerinted ezen változtatni?

Tapasztó Orsolya:

Ameddig bemegyünk egy játékboltba, és a bolt egyik fele rózsaszín, a másik világoskék, a kettő között pedig egy nagyon éles határvonal húzódik, addig lesznek fiús és lányos játékok, fiús és lányos szakmák.

És ez nem a bolt hibája, hanem a begyöpösödött társadalmi elvárásoké. Ezek ugyanis azt sugallják, hogy van, ami a lányoknak való, és van, ami nem. Természetesen a fiúk és a lányok között vannak különbségek, és ezeket elnyomni épp akkora hiba, mint túlzottan általánosítani. Ennek a káros általánosításnak esnek áldozatul a természettudomány iránt érdeklődő és tehetséges lányok, amikor közvetve vagy közvetlenül azt sugallja a környezet, hogy ez nem nekik való, ez „fiús játék”. Vannak nagyon jó megmozdulások, melyeket azért hívtak életre, hogy a lányokat a természettudományok irányába tereljék, ilyen az évek óta itthon is nagy sikernek örvendő Lányok Napja, melynek a kutatóintézetünk is otthont ad, és évekig volt szerencsém részt venni a szervezésében. Ez a rendezvény is arról szól, hogy megmutassa a lányoknak, mennyi pozitív hozadéka van a kutatói szakmának, és egyáltalán nem számít, hogy nőként vagy férfiként akar valaki kutatói munkát végezni, ugyanolyan sikerei lehetnek. Főleg jó példák által tudjuk megmutatni, hogy nőként is sikeres lehet valaki ebben a szakmában. Persze sokkal több hasonló rendezvényre lenne szükség, hogy ezeket az előítéleteket megszüntessük. Egyéni szinten azt gondolom, hogy a gyerekeinknek mutathatunk példát, egy olyan generációt nevelve, akinek már teljesen természetes, ha egy lány például robotikával szeretne foglalkozni.

WMN: Érezted-e hátrányát valaha a pályád során annak, hogy nő vagy?

Tapasztó Orsolya: Nekem valószínűleg óriási szerencsém volt, hogy ezt nem éreztették velem és nem ért negatív tapasztalat.

Tudom, hogy nem ez az általános, ez az én egyéni mázlim.

A kutatásban vannak viszonylag tárgyilagos mérőszámok, amivel egy kutató teljesítménye mérhető, mennyire jó a szakmájában – én úgy éreztem, mindig reálisan, az eredményeim alapján ítélték meg a teljesítményem, nem pedig az alapján, hogy nő vagyok.

WMN: A tudóskarrier szempontjából nagyon mások-e a férfiak és a nők lehetőségei ma?

Tapasztó Orsolya: Kétségtelen, hogy a társadalmi előítéleteken túl van egy másik erős aszimmetria is, mivel a nők szülnek gyereket, ami minden kompenzációs törekvés ellenére is versenyhátrányt jelent a tudományos pályafutásban. Ennek is köszönhető, hogy míg egyetemi diplomát több nő szerez, addig a tudományos pályán dolgozók hetven százaléka férfi. Vannak kétségtelenül nehézségek, de ezek leküzdhetők, ha megvan a kellő önbizalmunk ahhoz, hogy ne adjuk fel. Elsősorban ezt kellene erősíteni.

WMN: Neked kik segítettek abban, hogy az lehess, aki ma vagy?

Tapasztó Orsolya: A családom női tagjainak hatalmas szerepe volt úgy a személyiségem fejlődésében, mint az életutamban. Édesanyám már nagyon korán észrevette, hogy van érzékem a fizikához, bár az ő elképzelése az volt, hogy tanítani fogok. Tanítottam is, csak utána kötöttem ki a kutatói pályán. Erdélyből származom, mi azt szívjuk magunkba az anyatejjel, hogy amiért másnak meg kell küzdeni, azért nekünk kétszer annyira. Ez kísér végig az utamon, ez a hozzáállás segített sokat abban is, hogy megszerezzem a PhD-fokozatot. A gyökereimen kívül pedig a férjem – aki szintén fizikus – nagyon sokszor inspirál, bátorít a pályámon.

–

A Hello, WMN! kerekasztal-beszélgetés tematikus támogatója a Morgan Stanley.

Képek: Wertán Botond