–

Azt mondják egyre-másra a kliensek, hogy úgy érzik, mintha elfogyott volna a levegőjük. Először poszt-Covidnak gondolták (persze olyan is volt), de aztán egyre többen jöttek légzési problémával, pánikszerű tünetekkel: szorongás, szapora szívdobogás, halálfélelem, éjszakai felriadás, rémálmok. Ezek persze a mi szakmánkban nem számítanak újdonságnak, de az elmúlt napokban a gyakoriságuk feltűnő volt. A gyerekek jövője miatti aggodalom…

Milyen világban fognak élni? 

Akkor még a választás előtt voltunk. Az egyik páciens azt álmodta ismétlődően, hogy beszorul egy folyosóba és nem tud kijönni, pedig hallja a kisbabáját, aki sírva hívja. Verejtékben úszva, kiabálva ébredt. Ehhez hozzájárultak az Ukrajnában zajló borzalmak képei és tudósításai is. 

Vannak olyanok, akik önkéntesként segítettek a határon, szerveztek, intézkedtek, emellett ellátták a munkájukat és családjaikat is. Ott sose volt panaszuk, tették, amit az emberségük diktált, de amikor például Eszter hazatért a határról, felvette a gyerekeit az oviban, bevásárolt, a mindenféle esti teendőket ellátta, lefeküdt aludni, majd rémálomra ébredt (ez volt a folyosós), verejtékezett, szédült, rettegett, és halálfélelme volt. Amikor ez megismétlődött, elment egy magánorvoshoz – mert amúgy a telefont se vette fel a klinikai szakrendelés –, ahol gyorsan meglettek a leletek negatív eredményei. Ezért fordult hozzám. 

Kinga refluxban szenved, amióta kitört a háború. Szülei megfenyegették, hogy ha nem arra szavaz, akire kell, itt is háború lesz. Étvágya nincs, aludni nem tud, ha bármit lenyel, ami ennivaló, ég a torka és a gyomra. 

Orvosa pszichológushoz küldte. 

Panni a klímakatasztrófától retteg, félti a gyerekeit. Nehézlégzéssel küszködik, legtöbbször elalvás előtt, de gyakran nappal is. A terápia mellett meditál is, így vette fel a harcot a szorongás ellen. 

Dénes a járvány óta két munkahely között egyensúlyozik, hogy eltartsa a családját. Az egzisztenciális nyomástól elviselhetetlen fejfájása van, sajog a válla. Nem bírja a terhelést.

Nyáry Luca: Szarul lenni nem személyes bukás és nem szégyen, de ezért megalázni másokat egyértelműen az

WMN Life – 2022. április 5. – NyL

Borbála a háború kitörése óta visszatérő rémálmokkal küszködik, hogy megerőszakolják. Ez korábban is gyakran előjött a nagyszülők világháborús történetei nyomán, de a hírek olvasása ezt felerősítette. Nappal az álmok után maradt emlékbetörések kínozzák, olyankor pánikrohamai vannak. Nagyon kemény terápiás feladat.

Pisti pedig nyolcéves. Mesefilmet néztek a YouTube-on a négyéves tesójával és a nagyszülőkkel. Egyszer csak bevágták a háború legszörnyűbb fotóit – egy-két ordító mondat, hogy valaki ugye háborút akar –, és aztán már ment is tovább a mese. Azóta a kisfiú éjjel nem mer egyedül aludni, gyakran fáj a gyomra, a gyerekekkel, akikkel korábban barátkozott, elzárkózó lett. Néha összekuporodik, mert fáj a hasa. 

Gizella kamasz lány. Szexuális orientációjában bizonytalan. Úgy érzi, mindkét nem érdekli. Eddig ez izgalommal töltötte el, de az LMBTQ-törvény óta kifejezetten retteg, szorong, nem eszik, anorexiaközeli állapotba került. Tervezi, hogy amint tud, külföldre költözik. 

A politika, a közélet beletenyerel az életünkbe, és a kiváltott szorongás, félelem igen gyakran testi tüneteket okozhat. A pszichoszomatika (vagyis a lelki alapú testi tünetek) virágkorát éljük.

A Covid a bezártság okozta tüneteket robbantotta be, ehhez jöttek a váratlan halálok, a kiszolgáltatottság, és a bizonytalanságból meg a bizalomvesztésből fakadó gyanakvásos panaszok, az agresszív tünetek. Mindez párkapcsolatokat, barátságokat, szülő–gyerek kapcsolatokat sodort mély krízisbe. 

És erre mindre jött még pluszban a háború. Vannak generációk, amelyek most találkoztak ilyesmivel először és vannak, akiket a transzgenerációs emlékeiken alapuló félelmek hoztak kritikus pszichés állapotba. 

A politikai közélet verte mindehhez a mindennapi tamtamot.

Tartósan fenntartott egy állandó feszültség- és fenyegetettségérzetet, ezzel együtt pedig csodavárást is, és azt, hogy majd valaki megvéd minket minden rossztól. És mi, a „hívők”, vasárnap szavaztunk. Az eredményt tudjuk. Most vannak „túlelégedettek”, akik a fölényérzet biztonságából viselkednek úgy, ahogy onnan nézve ez lehetséges. És vannak azok, akik nem tudják, most akkor hogyan tovább. 

Egy közös. 

A test mindig reagál a lélekre, ahogy fordítva is. Itt teljesen mindegy, hogy ki kire szavazott. 

A szorongás pusztítja a lelket, a testet. Van, aki ezt gyógyszerrel enyhíti, van, aki itallal, van, aki agresszióval, és van, aki tagadja. Talán utóbbi a legveszélyesebb, mert a ki nem mondott és le nem vezetett feszültség a legmegterhelőbb, a legpusztítóbb.

„Tegnap megtudtam, hogy létezik egy másik világ” – Egy szavazatszámláló feljegyzései

WMN Life – 2022. április 4. – WMN

Az utóbbi években azt látom, nagyon sokan elvesztettünk valakit, vagy valamit. Társat, egészséget, hitet, bizalmat, egzisztenciát, hazát, és van, aki mindenét. Sok a gyász. A gyászmunkának vannak stációi. Ki hol jár ebben, mindegy is.

A lényeg, hogy végletekig leterhelt lélekkel éljük a mindennapjainkat, és lassan elfelejtődik, hogy az életben az öröm a legjobb. A veszekedésben a kibékülés. A veszteségben, hogy azt érezhetjük, ami rajtunk múlt, azt mind meg tudtuk tenni. Ez nyugalmat adhat. Hitet a folytatáshoz. Igényünk van a katarzisra. A feszültség feloldására. Gyakran ezt mástól, a másiktól várjuk. 
Éppen ezért az életben sokszor és nagyot csalódhatunk, mert azt várjuk, hogy majd valaki megoldja.
Nem, nem oldja meg! 

Szerencsés gyerek az, akinek az az alapélménye, hogy nem kell tennie semmit, mindent megkap. Nem tárgyra, hanem szeretetre gondolok, odafigyelésre, feltétel nélküli, igazi elfogadásra. Felnőttkorban sem jár ez mindenkinek alanyi jogon, hiába esne sokszor nagyon jól. 

Könnyű az embernek magára maradnia, sőt manapság az sem ritka, hogy inkább az orrunkra koppintanak, ha nem bírjuk a nyomást. Pedig 

a minket körülvevő világ a nem normális, nem velünk van a baj! A lélek csak védekezik, hiszen ez a dolga! 

Segítséget kérni, összekapaszkodni

Jóleső érzés szeretni és szeretve lenni. 

Kérni és elfogadni tudni. Felemelő érzés igazi társra lelni. De erre igazi esély csak akkor lehet, ha megtanulunk bízni és hinni önmagunkban.

Sokan tervezik mostanság, hogy elköltöznek az országból. Sokan, akik (még vagy már) nem. Mit csináljunk? Menjünk, maradjunk? Ha megyünk, hova, mikor, hogyan? Ha maradunk, hogy éljünk itt? És akkor még mindig ott a háború sötét fellege a fejünk fölött. 

Zsongnak a kérdések a fejünkben, nem csoda, ha belesajdul. Nem csoda, ha folyik rólunk a víz, ha beleszédülünk, ha a cipelt terhektől beáll a nyakunk, vállunk. 

Hogy lehetne jobb, könnyebb? Nem tudom. Mindenki maga teremtheti meg a saját békéjét. A saját nyugalmát. Ki így, ki úgy. Nincs rá egy konkrét recept. 

De egy biztos. Az őszinte szeretetkapcsolatok szerepe óriási. Az összekapaszkodás ereje pótolhatatlan. A zene. A művészetek. Minden, ami alkotás. A sport. Csodát tud tenni egy bokszzsák, a rendszeres futás, a tánc, a jóga, a meditáció. Egy jó beszélgetés egy fontos, jó film után. Barátok, társak. Friss levegő. Ilyesmik. Tartsuk távol magunkat a „mérgező” kapcsolatoktól. A politika például most ilyen. Azoktól, akik épp most látják elérkezettnek az időt a veszekedésre, vagy bármire, amitől csak rosszabb lehet. 

  

És ha úgy áll a dolog, hogy a test lerobban, mert nem bírja a lelki terhelést, a nyomás alatt létezést, akkor természetesen kérjünk segítséget. 

Segítsünk és szeressünk. Kapaszkodjunk össze, de lehetőleg azzal, akivel jó összeölelkezni. Akivel nem, azt engedjük el. 

Most olyan a világ, hogy minden erőnkre, szeretetünkre és hitünkre szükségünk van. 

A gyerekek mindig mutatják a jó utat. Jobban figyeljünk rájuk. Tőlünk tanulnak szeretni, értéket teremteni, de tőlünk tanulnak meg bízni, vagy ellenkezőleg, örökre traumatizáltan a bizalmat elveszíteni. 

Régen gyerekklinikán dolgoztam pszichológusként gyógyíthatatlan betegek között. Leírhatatlan fájdalmakat és felfoghatatlan szörnyűségeket éltek át, mégis, a pokolban is ők mutatták az utat a fény felé. 

Az egyik kislányt kerekesszékben toltuk egy kerti séta során. Közben beszélgettünk, nevetgéltek a gyerekek, terméseket gyűjtöttünk. Az egyik kicsi, beteg fiúcska elfáradt. A kerekesszékes lány ránevetve azt mondta neki: hopp ide! És maga mellé ültette a székbe. Sétáltunk tovább, amikor a kicsi fiú felkiáltott: „Én most olyan boldog vagyok!” 

Ezt most csak így itt hagyom.

Kazimir Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / ljubaphoto