Elmegyógyintézetbe záratta magát Nellie Bly, az első oknyomozó újságíró
Nem ismeretlen jelenség, hogy valaki úgy felpaprikázza magát egy cikk olvasása közben, hogy utána tollat/klaviatúrát ragad, hogy hangot adjon nemtetszésének. Manapság ennek inkább a kommentmező ad teret, míg régen a felháborodott olvasók szépen elsétáltak a postahivatalba, hogy feladják a kritikus megjegyzéseiket tartalmazó leveleiket. Így tett Elizabeth Jane Cochran, azaz Nellie Bly is, aki akkor még nem sejtette, hogy ezzel megtette az első lépést az oknyomozó újságírás gyakorlatának megreformálása felé (is). Szabó Anna Eszter írása.
–
Mire jók a lányok?
Elizabeth Jane Cochran 1864-ben született Pennsylvaniában. Apja tehetős malomtulajdonos volt, ám miután váratlanul és végrendelet nélkül halt meg, a vagyonát tíz gyereke között osztották szét. Ekkor Elizabeth hatéves volt, és neki már nem sok jutott az örökségből. Elég hamar megtanulta, hogy megfelelő oktatás és anyagi javak nélkül igencsak szűkösek a lehetőségei az életben, hacsak nem házasodik jól. Miután már nem tudták tovább fedezni a taníttatását, édesanyjával Pittsburghbe költöztek munkalehetőség reményében.
Alig húszéves volt, amikor az élete váratlan fordulatot vett. Elolvasta a What Girls Are Good For (Mire jók a lányok?) című cikket, amely 1885-ben jelent meg a Pittsburgh Dispatch című újságban, amiben azt részletezték, hogy a nő leginkább a házimunkában tud kiteljesedni és a dolgozó nők valójában szörnyszülöttek.
Ezen olyan mértékben felháborodott, hogy nem volt rest álnéven rögtön levelet írni, amiben
karcos hangnemben megfogalmazta, hogy a nőknek több lehetőséget kellene adni, emellett megfelelő oktatás és szavazati jog is járna nekik, arról nem is beszélve, hogy nőként a munkaerőpiacon milyen szűkös a mozgástér.
Nem tudni, milyen válaszra számított, de gyanítható, hogy ő is meglepődött a folytatáson, ugyanis a lap főszerkesztője, George Madden, egy újsághirdetésben kérte fel a névtelen levélírót, hogy dolgozzon a lapnál újságíróként.
Ekkor vette fel Cochran a Nellie Bly művésznevet, amit egy akkoriban népszerű dal ihletett, és ezzel kezdetét vette egy páratlanul izgalmas karriertörténet.
Tíz nap az őrültekházában
Heti öt dollárért publikált a kimondottan nőknek szóló társasági rovatba, ám alig egy év után dobbantott, mert leginkább könnyed kis „női témákat” bíztak rá, amiket nem érzett elegendő feladatnak. Meg sem állt New Yorkig, ahol maga a New York World főszerkesztője, Joseph Pulitzer kérte fel egy Blackwell-sziget nevű hírhedt elmegyógyintézettel kapcsolatos oknyomozó riport megírására.
Elizabeth Cochran nem teketóriázott, arra jutott, hogy a legjobban akkor tudja felgöngyölíteni, mi folyik az intézmény falai között, ha beépül. A tükör előtt gyakorolta, hogyan tűnhetne a leginkább instabilnak, aztán ócska ruhában bolyongott, spanyol nyelven hangoskodott, így elég hamar rátaláltak a hatóságok, és azonnal rásütötték, ő valójában egy amnéziás kubai. Az orvosokat már győzködnie sem kellett, pillanatok alatt ott találta magát a Blackwell-szigeten.
Tíz napot töltött az elmegyógyintézetben, ahol horrorisztikus körülmények uralkodtak. Enni penészes kenyeret, poshadt kását, romlott húst kaptak, a víz fertőzött volt, jéghideg vízzel öntötték nyakon a bentlakókat, amitől levegőt is alig kaptak, ám ha hevesen reagáltak, azt is a hisztéria tüneteként értékelték az orvosok.
Rendszeres volt a kínzás, a verés és a túlzásba vitt begyógyszerezés is. Azt is tapasztalta, hogy több olyan nőt is bent tartottak, akik bevándorlók voltak és csak a nyelvi akadályok miatt nem tudtak normálisan kommunikálni.
Ott-tartózkodása alatt több interjút is készített és már egyáltalán nem produkált hamis tüneteket, de ezzel csak még inkább betegnek nézték.
Végül a New York World ügyvédeire volt szükség ahhoz, hogy tíz nap után távozhasson az elmegyógyintézetből – amikor bevallotta ugyanis, miként került be, természetesen senki nem hitt neki.
Szabadulása után megírta a Ten Days in a Mad-House (Tíz nap az őrültekházában) című beszámolóját, ami igazi médiaszenzáció volt, az akkor huszonhárom éves Elizabeth pedig egy pillanat alatt az ország egyik legismertebb riporterévé, igazi sztárújságíróvá vált.
A cikksorozat hatalmas port kavart. Az embertelen bánásmód és az, hogy a bent tartott ezerhatszáz nőből sokan teljesen épelméjűek voltak, csak épp angolul nem beszéltek, mélységesen felháborította a közvéleményt. A beszámolónak köszönhetően a Blackwell-szigeten hamarosan fontos reformokat vezettek be, és országosan nagyobb figyelmet fordítottak az elmegyógyintézetek működésére, sőt a menedékjogok felülvizsgálásában is valódi előrelépések történtek.
Hetvenkét nap alatt a Föld körül
1889-ben aztán újabb hatalmas fába vágta a fejszéjét, amikor a fejébe vette, hogy Jules Verne Nyolcvan nap alatt a Föld körül című regénye alapján körbeutazza a Földet. Az volt a víziója, hogy egy nő, akinek a társadalmi megítélés szerint a tűzhely mellett lenne a helye, igenis képes egy ilyen utazást ugyanúgy végigcsinálni, mint egy férfi.
Egy darab kofferral hetvenkét nap alatt végül tényleg körbeutazta a Földet és ezzel világrekordot állított fel (igaz, hamar megelőzték, de nőként ezzel mindenképp örökre beírta magát a rekordtörténelembe).
Kalandjait, észrevételeit, fényképeit publikálva még nagyobb hírnévre tett szert, utazása nyomán még társasjáték is született.
A nagy földkerülés után sem lustálkodott, szívügye volt a szexizmus kérdése, rengeteget foglalkozott a társadalmi egyenlőtlenség, az egészségügy problémáival.
Ami a családi életét illeti, harmincegy éves korában, 1895-ben férjhez ment egy hetvenhárom éves acélmágnáshoz, Robert Seamanhoz, aki miatt egy időre abbahagyta az újságírást. Férje halála után ő vette át a vállalat irányítását, egy ideig az Egyesült Államok egyik vezető iparosa volt, még az olajiparban is dolgozott.
Később újra visszatért az újságíráshoz,
Nellie Bly néven továbbra is számtalan írásban ösztönözte a nőket arra, hogy képviseljék a jogaikat, ezért a szüfrazsettmozgalom egyik első ikonikus alakjának tartják.
Ha mindez nem lenne elég, az első világháború alatt az európai frontvonal lövészárkai mellől is dolgozott mint haditudósító.
Végül ötvenhét évesen halt meg tüdőgyulladásban.
Az oknyomozó újságírásra gyakorolt hatása évtizedekig meghatározó volt halála után is, történetét több (dokumentum-) film (-sorozat) is feldolgozta. Riporterként, emberi jogi harcosként is példaértékű volt, és ha valakinek, akkor az ő történetének egyértelmű az üzenete: egyáltalán nem minden nőnek abszolút kiteljesedés a háztartás vezetése.
Kiemelt kép: Wikipedia / explorepahistory.com; Wikipedia / British Library
