Az ifjú Pulitzer 17 évesen távozott az anyagiakban különben nem szűkölködő szülői házból

Apja makói gabonakereskedő volt, a város büszkén vallja magáénak és ápolja emlékét a mai napig is (a szintén Pulitzer-emlékdíjas Wisinger István kitűnő regényben dolgozta föl ezt a valóban regényes fordulatokban gazdag életet). Hősünk mindenáron katona akart lenni, de fizikai alkalmatlanságára hivatkozva egyetlen európai hadsereg sem akarta sorai közé fogadni. Igaz, eredetileg is Amerikába készült, mondhatnánk, kapóra jött neki, hogy az Egyesült Államokban az északiak, a köztársaságért harcolók örömmel vették jelentkezését.

A háború után különféle alkalmi munkákból élt, végül St. Louisban a helyi újság riportere lett – a várost főleg német anyanyelvűek lakták, ezt a nyelvet „von Haus aus” tökéletesen bírta. Itt nem csak – sőt, nem is annyira – újságíróként teljesedett ki: jó üzleti ösztöne vitte előre.

Megvette a lapot, majd mellé egy másikat, a harmincas évei közepe táján pedig már a New York World tulajdonosa. A lapot átalakítja, átkereszteli: a The World pedig villámgyorsan megsokszorozza példányszámát.

Pulitzer József – Forrás: Getty Images / ullstein bild / ullstein bild

Pulitzer a hírekre, az olvasmányosságra, a szenzációkra helyezi a hangsúlyt.

A botrányokat sem nélkülöző tények föltárásával nem csak a folyamatos olvasói érdeklődést tartja ébren: amolyan alulról jövő nyomással arra készteti a törvényhozást is, hogy foglaljon állást ezekben a kérdésekben, és a törvény erejével járuljon hozzá a közélet tisztábbá tételéhez.

Joggal tekintik őt az oknyomozó újságírás úttörőjének, inkább persze sikeres menedzserének, hiszen mindenekelőtt kitűnő tollú, a tisztességes újságírás emellett elkötelezett – és nagyon jól megfizetett – riporterek hadát állította elvei szolgálatába.

Később – első magyarként – maga is az Egyesült Államok törvényhozói közé kerül. 

Fontosnak tartotta, hogy az emberek minél több területen érezzék magukat tájékozottnak, sokat tett azért, hogy minél több nőt vonjon be az olvasói közé, a sportnak pedig külön oldalt szentelt lapjában.

Nem túlzás, hogy a sajtó Pulitzer József keze alatt vált ténylegesen nagyhatalommá. 

S hogy mire kell ezt a hatalmat használni? Nehéz volna (de nem is szükséges) pontosabban megfogalmazni, mint ahogy neki sikerült a North American Review 1904. májusi számában:

Köztársaságunk és a sajtó együtt emelkedik fel, vagy bukik el. Az ügyes, érdek nélküli, közszolgálati szellemű sajtó, amely képzett intelligenciával tudja, mi a helyes és bátor ezt megcselekedni is, képes megőrizni azt a közerényt, amely nélkül a nép kormányzata hamisság és utánzás.

A cinikus, zsoldoslelkű, demagóg sajtó idővel ugyanolyan alantas népet teremt, mint amilyen ő maga. A hatalom a köztársaság jövőjének építésére az újságírók eljövendő nemzedékeinek kezében lesz.

Pulitzer emlékezetes sikereinek egyikét példázza az amerikai Szabadság-szobor, amelyet az Egyesült Államok a franciáktól kapott ajándékba, de ahhoz, hogy fölállíthassák, gyűjtést kellett szervezni a talapzatra. Élve óriási népszerűségével Pulitzer élére állt a mozgalomnak, és büszke volt rá, hogy akadt olyan kisfiú, aki öt centet adott, többje ugyanis nem volt, de fontosnak tartotta, hogy része legyen a Szabadság-szobor fölállításában. 

1883-as terv a Szabadság-szoborról – Forrás: Getty Images / GraphicaArtis

Szeme világát elveszítve, élete utolsó éveit sötétségben töltötte,

hatvannégy évesen halt meg, 1911-ben, végrendeletét már évekkel korábban megfogalmazta: hatalmas vagyonából kétmillió dollárt hagyott a New York-i Columbia Egyetemre, hogy hozzanak létre újságíró fakultást, mert szerinte a szakmát egyetemi színvonalon és követelmények figyelembevételével kell tanítani. 

Végakaratában úgy határozott, hogy az összegből félmillió dollárt különítsenek el a kiváló szakmai tevékenység elismerésére, de a díjat csak azután kezdjék el kiosztani, ha maga a képzési tevékenység már bizonyított.

A Pulitzer-díj első kitüntetettje, Herbert Bayard Swope ugyanabban a városban, St. Louisban kezdte újságírói pályáját, mint Pulitzer József, és később – kisebb kitérők után – ugyanúgy New Yorkban folytatta: a The World állományában. Hírnevét viszont éppen a kitérőnek köszönhette: ő maga már az Egyesült Államokban született ugyan, de szülei német bevándorlók voltak. Az első világháború kitörése után nem sokkal haditudósítóként a frontra ment, kis idő után visszatért, majd 1916-ban megint a front következett. Tudósításait nagy figyelemmel követték az olvasók, népszerű volt, mert beszámolóit hitelesnek tartották. Inside the German Empire (A Német Birodalom belülről) címmel egybegyűjtött írásai késztették arra a kuratóriumot, hogy először a díj történetében méltónak találjon valakit az elismerésre.

Bayard az újságírást a civilizáció egyik eszközének tekintette, ars poeticája az volt, hogy a sajtó legelső kötelessége a pontosság, mert ha pontos, akkor tisztességes is.

Gyakran hangoztatta, hogy nem tud követendő mintát adni a sikerhez. A kudarchoz annál inkább: tégy mindenki kedvére. Viszonylag rövid, nagyjából három évtizedes újságíró-pályafutása is – éppen a Pulitzer-díj jóvoltából – elégnek bizonyult arra, hogy neve a sajtótörténet maradandó része legyen. Később tanácsadónak is sikeres volt: katonai ismereteit a második világháború idején Henry L. Stimson amerikai hadügyminiszter szolgálatában kamatoztatta. 

Herbert Bayard Swope – Forrás: Getty Images / New York Times Co.

Bár eredetileg csak az újságírás kiemelkedő egyéniségeinek tevékenységét kívánták ezzel a nagy erkölcsi és szakmai ranggal járó (ám anyagilag inkább csak jelképes) elismeréssel jutalmazni,

már a következő évtől írók (pontosabban valamelyik művük) is megkaphatta az elismerést. Csak néhány név (illetve cím) ízelítőül: John Steinbeck Érik a gyümölcs; Ernest Hemingway Az öreg halász és a tenger; Norman Mailer A hóhér dala; Philip Roth Amerikai pasztorál. Az irodalomhoz fűződik a Pulitzer-díj egyik érdekessége is, mégpedig, hogy

tíz alkalommal is előfordult, hogy a szigorú bírálóbizottság egyetlen olyan művet sem talált, amely értékelése szerint kiérdemelte volna a magas elismerést.

S ahogy az első kitüntetett éppen háborús tudósításaival érdemelte ki a díjat, az írók közül is most különösen időszerű a névsorból kettejüket kiemelni. Steinbeck pár évvel az 1940-es elismerése után maga is a frontra ment, Volt egyszer egy háború című könyve örökbecsű, amely arra emlékeztet, hogy az amerikai polgárháború (éppen az, amelyben az ifjú Pulitzer József is részt vett) volt az utolsó „úriember-háború”. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

A második világháború tanulságait leszűrve Steinbeck azt a következtetést vonja le könyvében: „A következő – ha olyan őrültek leszünk, hogy megengedjük – a legutolsó háború lesz valamennyi közül. Nem marad utána ember, aki bármire emlékeznék. Ha mégis olyan őrültek lennénk, nem is érdemeljük meg, hogy túléljük, biológiai értelemben.”

Európában csaknem nyolcvan éven át nem volt háború, most viszont a szomszédunkban élet-halál harcát vívja Ukrajna népe az egyre brutálisabb orosz agresszió ellen. Nem tudjuk, meddig tart ez a küzdelem, nem tudjuk, mi lesz a végeredménye. Egyet tudunk biztosan, azt, amit Hemingway fogalmazott meg tömören, pontosan Az öreg halász és a tenger című könyvében: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék […] Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.”

Kerekes András 

Kiemelt kép: Wikipédia