Ki vet véget a vénemberek háborújának? – a náci herceg és a vak királylány története

–

Ha nagyon sztereotip akarnék lenni, akkor a klasszikus Saint-Exupéry-idézettel kezdeném: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Ha tudományosan akarnám megközelíteni a dolgot, akkor talán azzal kezdeném, hogy a második világháború történeti kutatásainak talán egyik legizgalmasabb aspektusa pszichológiai szempontból, azoknak az eseteknek a vizsgálata, amikor valaki az életveszélyt is vállalta azért, hogy etikai szempontból a jót válassza (embermentők, ellenállók vagy akár a frontszolgálatos egészségügyi dolgozók). Kezdhetnénk a mesei elemekkel is, azokkal az archetípusokkal és fordulatokkal, amelyek évszázadokon át hagyományozódtak és épültek bele a tudatalattinkba: a jó és gonosz harcával, a szőke királyfival, aki megmenti a toronyba zárt hercegnőt. De lehetne pragmatikusan, sőt kicsit unottan kezdeni, hogy már megint született egy sorozat a második világháborúról, amit ősszel mutatott be a Netflix, A láthatatlan fény, olyan sztárok főszereplésével, mint Mark Ruffalo, Hugh Laurie, vagy a Darkban megismert szőke német fiú, Louis Hofmann. A filmet ráadásul Steven Knight jegyzi, akihez olyan sorozatok köthetők, mint a Peaky Blinders vagy a Tabu, illetve a Locke című filmdráma Tom Hardy főszereplésével. 

Amikor a fikció több, mint a valóság

De igazából azzal szeretném kezdeni, hogy mennyire megrázott ez a film. Pedig azt hittem, elég edzett vagyok a második világháborús (gyerek)sorsok feldolgozásának témájában, hiszen hosszú évekig kutattam a gyermekmentő Sztehlo Gábor munkásságát. Ráadásul ez egy fikciós film, és mint ilyen közel sem lehet lélektanilag olyan fájdalmas, mint az a több mint százórányi interjú, amit olyan idős zsidó emberekkel készítettem, akik a holokauszt idején voltak gyerekek Magyarországon.

De ez nem így működik, a valódi művészeti alkotások a sokszor ismételt történeteket is úgy tudják elénk tárni, hogy katarzist okoznak. 

A láthatatlan fény valójában egy hosszú film, annak ellenére, hogy a Netflix négyrészes minisorozatként mutatja be. A játékidő nincs négy óra, és a sztori annyira koherens, a történet annyira szűk térben játszódik, ugyanazzal a néhány szereplővel, hogy csak azért nem lett kétrészes mozifilm, mert az ma már nem divat. Az alapanyag, Anthony Doerr regénye, amely 2015-ben elnyerte a szépirodalmi Pulitzer-díjat, annyira erős, hogy némi dramaturgiai utómunkával akár kamaradrámaként is elő lehetne adni. Ez nem is meglepő, hiszen Doerr alapvetően novellista, és mint ilyen iszonyúan ért a sűrítéshez, a jellemábrázolás nüanszokban való megmutatásához. A könyv egyébként a New York Times bestsellerlistáját vezette sokáig, és Magyarországon is népszerű lett.

Egy villanásnyi remény

A film két tizenéves fiatal szemszögéből mutatja be Saint-Malo, a francia kisváros német megszállásának utolsó napjait. Az amerikaiak minden éjjel, folyamatosan bombáznak, röplapokon szólítják fel a civil lakosságot arra, hogy hagyják el a várost, de a nácik lezárták a kapukat. Ebben a földi pokolban talál rá Werner (Louis Hofmann), a német rádiós, arra a csatornára, amelyet gyerekkora óta hallgatott. Amely az egyetlen reményt jelentette számára az árvaházban, az SS katonai kiképzőközpontjában, ahova erőszakkal sorozták be, mert zseniális rádiós volt. Az amerikai bombázások közepette döbben rá, hogy a csatorna adásait Saint-Malóból közvetítette a professzor (Hugh Laurie), aki fizikáról és egyéb tudományos témákról beszélt a gyerekeknek a műsoraiban.

Az egyik kulcsgondolata pedig az volt, hogy a fény mindig erősebb a sötétségnél, és akkor is létezik, ha pillanatnyilag nem látjuk. 

Az adás a bombázások idején is folytatódik, de Werner nem a professzor hangját hallja, hanem egy lányét. A rádiós hamar rájön arra is, hogy ez az az adó, amit neki meg kellett keresnie: a francia ellenállók rádióállomása, amelynek adásaival tikosított információkat juttatnak el az amerikaiaknak, megadva a német támaszpontok lokációját. A fiú tudja, mi a kötelessége: meg kell adnia feletteseinek a rádióállomás pontos helyét, és azután az SS katonái elvégzik a többit, likvidálják az állomást. Ami azt jelenti, hogy megölik a lányt és mindenki mást is, aki az épületben tartózkodik. 

Werner azonban képtelen cselekedni. A katonai átnevelőtáborban testét, lelkét meg akarták törni, hiszen a cél az volt, hogy ne legyen más, mint gép, akinek nincsenek érzései, nincsenek gondolatai, akinek a Führer az apja, a Reich az anyja. A fiúban a reményt egyedül azok a gondolatok tartották, amikre a professzor előadásaiból emlékezett, így a saját életét is kockáztatja azért, hogy megvédje az ellenállók rádióadóját, és vele az ismeretlen lányt, Marie-Laure-t. 

Fény a sötétségben

Marie (Aria Mia Loberti) mit sem tud Wernerről, ám a rádióadás láthatatlanul összeköti őket. Marie születésétől fogva vak (a színésznő is az), az édesapja (Mark Ruffalo) neveli, mégpedig úgy, hogy a kislány látási fogyatéka ellenére is teljes életet éljen. Ehhez nemcsak az tartozik hozzá, hogy megépíti neki Párizs, majd Saint-Malo makettjét, hogy annak segítségével megtanuljon önállóan közlekedni, hanem az is, hogy kicsi korától nem csupán hagyja kibontakozni a lánya tudományos érdeklődését, hanem segíti is. A Braille-nyomtatású könyvek mellett rendszeresen beviszi a munkahelyére, a Természettudományi Múzeumba, tudományos vitákat folytat vele egészen kicsi korától kezdve, és támogatja, hogy hallgassa a professzor adásait akkor is, amikor a nácik elfoglalják Franciaországot, és a rádió birtoklásáért kivégzés jár.

Így Marie, bár vak, mégis sokkal tisztábban látja a világot, mint embertársainak milliói, akiket a korszak ideológiái elkábítottak. Amikor elveszíti az apját, majd a professzort is, a legnagyobb természetességgel veszi át annak helyét a mikrofon előtt, hogy adásaival támogassa a város mielőbbi felszabadulását, és tartsa a reményt az emberekben. 

Pedig Marie nem hős. Egy cseppet sem az. Valójában csak egy tizenéves kamasz, aki fél és retteg. Aki sírva hiányolja az apukáját, aki várja a professzort, aki retteg a bombázásoktól. De aki mindezek ellenére világosan tudja, hogy mit kell tennie, ha következetes akar maradni az elveihez. Ahhoz, hogy fény mindig legyőzi a sötétséget, még akkor is, ha most ennek nyoma sincs. Mert ez a háború, ami milliók életét követeli, csak öregemberek rögeszméjén alapul, ám a fiatalok nem akarnak ennek a rögeszmének az áldozataivá válni. Így következetesen megteszi, amit meg kell, leadja a rádióadásokat akkor is, amikor már az SS hajtóvadászatot indít ellene, amikor egy német tiszt a szobája ajtaját akarja berobbantani, hogy végezzen vele. Marie látja a fényt, és biztosan halad előre a nyomon akkor is, amikor teljes a sötétség, és amikor bombák hullak az égből. 

A gondolkodók felelőssége

Ez a film, bár romantikusnak titulálják, egyáltalán nem az. Mert ennek a történetnek nem igazán lehet boldog vége, hiszen a történelem jóval kegyetlenebb, mint a tündérmesék. Wernerre történelmi tudásunk alapján internálótábor, ha nem halál vár. Marie-nak pedig titkolnia kell szerelmét, mert Franciaországban vad kegyetlenséggel bántak el azokkal a nőkkel, akik a német katonák szeretői lettek: az egész város előtt meztelenre vetkőztették őket, kopaszra nyírták a fejüket, és azután kivégezték vagy meglincselték őket.

Sőt, valóban elfordult olyan eset is, amire a filmben utalnak, hogy a „vízszintes kollaboránsokat” szurokkal öntötték le, majd tollban hempergették meg, mint a középkorban a boszorkányokat. 

A film katarzisát tehát nem a szerelmi szál adja, hanem az etikai mélység, amely a gondolkodó emberek és a pedagógusok, szülők felelősségét veti fel. Annál sötétebb időket, mint amikor a német nemzetiszocializmus uralkodott Európa-szerte, nehéz elképzelni. A film azt mutatja be, hogy egyetlenegy gondolkodó ember kiállása milyen eredménnyel járhat. Hogy az értelmiségnek még akkor is felelőssége a szabad gondolkodás, és az igazság artikulálása, amikor ezért halál jár. A pedagógusnak emellett feladata eljuttatni ezeket a gondolatokat a gyerekekhez. A szülőké pedig az, hogy akkor is hagyják a gyerekeiket szabadon gondolkodni, ítéleteket és döntéseket hozni, amikor a politikai elit ezt nem nézi jó szemmel. 

A film lényege, hogy aki őszintén szívén viseli a következő generációk sorsát, az nem állhat be a „csahosok” közé, nem szajkózhatja az éppen kifizetődő ideológiát, még akkor sem, ha az igazságért meghurcoltatás vagy halál jár. Mert ahogyan a filmben Marie mondja, a „vénemberek háborújának” csak a fiatalok vethetnek véget, ám ehhez olyan hátteret kell teremtenie a szülők nemzedékének, hogy a fiataloknak legyen bátorságuk szembenézni a gonosszal.

Forrás: ITT és ITT

Kiemelt kép: Netflix

Miklya Luzsányi Mónika