„Mindenkinek nyomja valami fájdalom a lelkét” – Révész Margit, a Szani asszonya

–

Egy különc lányból úttörő orvosnő – a szerelemtől a pszichiátriáig

Révész Margit (születési nevén Reisz Margit) az elsők között volt Magyarországon, aki nőként orvosi diplomát szerzett: 1909-ben végzett idegorvosként Budapesten. Saját bevallása szerint már gyerekkorában szívesen segített fogorvos édesapjának a rendelőben, és örömmel foglalkozott a környezetében élő gyerekekkel. Rengeteget olvasott, nyitott volt mindenre, ami él és mozog. Magányos kamaszlány volt, kissé különc – másként látta és érzékelte a világot. Így vallott az egyik első feminista orgánum, a Magyar Női Szemle Könyvtára, Kilenc kiváló magyar asszony pályatörténete című kötetében:

„Szerelmes lettem. A boldog idő két hétig tartott. Azután ő elutazott, s a szórványosan érkező levelek fokozatos eltávolodást, ellanyhulást mutattak. Következtek a sírásba fulladt esték és éjszakák. Egy nyárvégi estén, hirtelen felülve ágyamban, látomásszerű elevenséggel láttam magamat, mintegy kívülről – folyó könnyeimmel maszatos, sovány orcámon. És akkor, mintha kívül helyezkednék önmagamon, észrevettem a sírás folyamatát, mint természettudományi problémát. Többé nem éreztem a sírást kiváltó szorongó fájdalmat, az elhagyott lány grétcheni vergődését, hanem helyette megjelent az égő kíváncsiság: mi a sírás mivoltának élettani oka? Mi indítja be a könnymirigyek működését? Mi a célja ennek a szervezet szempontjából? Milyen út vezet a belső érzésektől a külső testi megnyilvánulásokig? Ezek a kérdések azóta is tudományos érdeklődésem előterében állanak. […] Akkor szinte elkábultam a nagy felismeréstől. […] Ekkor határoztam el, hogy idegorvos leszek.”

A tanulóévek – kutatás, kíváncsiság, külföld

Belevetette magát a biológiai, élettani és lélektani művekbe. Családja ugyan kicsit furcsállta a döntését, hogy idegorvos akar lenni, de támogatták a továbbtanulását. Már egyetemistaként is kutatott a Ranschburg Pál vezette Gyógypedagógiai Pszichológiai Laboratóriumban, ahol később a magyar gyógypedagógia nagyjai közül sokan – Éltes Mátyás, Bárczi Gusztáv, Illyésné Kozmutza Flóra, Szondi Lipót – tanultak vagy tanítottak.

A diploma megszerzése után állami ösztöndíjjal Münchenben, Zürichben, Berlinben és Párizsban tanult pszichológiát és pszichiátriát. Ekkor vált számára világossá, hogy „ideggyenge” gyerekekkel akar foglalkozni – azokkal, akiket ma sajátos nevelési igényű gyerekeknek nevezünk.

Ők nem értelmileg akadályozottak, de a poroszos iskolarendszerben képtelenek teljesíteni. Személyes odafigyelést, differenciált nevelést igényelnek – ami ma természetesnek számít, de 1911-ben, amikor Révész Margit megalapította a zugligeti gyermekszanatóriumot, a „Szanit”, forradalmi gondolatnak számított.

Zugliget csodája – A Szani, ahol a gyerek szabad lehetett

A zugligeti szanatórium villaépületét és a hozzá tartozó parkot hitelekből, illetve édesapja segítségével vásárolta meg. Első férjével, az elmeorvos dr. Dósay Mihállyal indították el az intézményt, majd második férjével, Hrabovszky Józseffel működtette egészen az államosításig. A szanatórium és a család élete szorosan összefonódott. Révész Margit négy gyereke is a Szaniba járt iskolába, hiszen az intézmény nemcsak gyógyító célokat szolgált, hanem – mai fogalmakkal élve – erdei iskola is volt.

Révész Margit a terápiás beszélgetések, orvosi kezelések és különféle fizikai gyógymódok (hidro-, fiziko-, elektroterápia, szabadlevegős fekvőkúra, masszázs, gyógytorna) mellett komplex, fejlesztő környezetet teremtett.

Módszerei – a képességek szerinti integráció, a művészeti és sporttevékenységekre épülő fejlesztés – messze megelőzték korukat.

A gyerekek rendszeresen adtak elő színdarabokat, meséket, jeleneteket – a jelmezeket és díszleteket is maguk készítették. A mozgásnak is kiemelt szerepe volt: a szanatórium hat holdas parkjában teniszpálya és úszómedence is a gyerekek rendelkezésére állt. A testmozgás nemcsak a tanórákon, hanem a játszótéren is folytatódott – amit Révész Margit építtetett az udvaron, biztonságos, kifejezetten gyerekbarát játékokkal. Ma mindez magától értetődőnek tűnhet, de akkoriban hatalmas újításnak számított.

Budapesten 1912-ben, az Állatkert területén épült meg az első játszótér – nem tudjuk, Révész Margit innen vette-e az ötletet, mindenesetre megvalósította saját intézményében. Libikókák, csúszdák, mászókák – a gyerekek nagy örömmel vették birtokba az új teret.

A Paxban – Gyógyítás háború után, gyerekek között

A második világháború utáni évek nyomorúságos körülményei között keveseknek volt lehetősége arra, hogy „ideggyenge” gyereküket szanatóriumban kezeltessék. De Révész Margit ekkor sem fordult el a rászorulóktól. 1945 és 1948 között a Sztehlo Gábor vezette Pax Gyermekotthonban dolgozott iskolapszichológusként. A híres gyermekköztársaság, Gaudiopolis és a Pax iskolájában folytatott reformpedagógiai munka mögött is ott volt az ő szakmai támogatása.

A gyerekek mélyen traumatizáltak voltak. Mindenki veszített valakit – szülőt, testvért, otthont. Egy tízéves fiú, Szauer Ottó így írt erről a Mi Újságunkban, Gaudiopolis gyermekújságjában:

„Most az ötödik osztályban 38-an vagyunk. Mind árvák és félárvák. Mindenkinek nyomja valami fájdalom a lelkét. […] Amint írom ezeket a szavakat, könny fut a szemembe. Eszembe jut a múlt.”

A cél az volt, hogy ezek a gyerekek ne csupán „visszataláljanak” a társadalomba, hanem képesek legyenek teljes életet élni. A Pax iskolájába járó gyerekek közül sokan elismert művészek, tudósok, alkotók lettek: Szauer Ottó (későbbi nevén Orbán Ottó) József Attila- és Kossuth-díjas költő, Sárközi Mátyás író, Horváth Ádám rendező, Szőke György irodalmár, Aczél Etelka geológus, Szilágyi János tévés személyiség – és még sokan mások.

A Paxban olyan neves oktatók tanítottak, mint Basilides Mária operaénekesnő, Májusz Elemér történész, Deme László nyelvész, Vargha Balázs játékpedagógus vagy Rákosi Zoltán irodalmár, aki még Weöres Sándort is meghívta az iskola diákjai közé.

Révész Margit iskolapszichológusként dolgozott – ebben a szerepkörben is úttörőnek számított. Kidolgozta az iskolapszichológus feladatait: kapcsolat a gyerekekkel, lelki gondozás, együttműködés a szülőkkel, információcsere a tanárokkal, pedagógus-továbbképzések, konferenciák szervezése. Fontosnak tartotta a tanulópárok kialakítását, a kortárssegítés és a pályaorientáció előmozdítását.

A természetrajzórákat is ő tartotta – a tanulás nála mindig élményalapú, interdiszciplináris volt. A biológiai megfigyeléseket gyakran versben foglalták össze a gyerekek. Révész Margit Köznevelés című lapban megjelent cikkében olvasható például ez a vers:

„A szél
Süvölt a szél, megrázza a fákat,
Meleg helyre húzódik most,
Ember és az állat.”

Vagy egy másik, amely mögött súlyos háborús trauma rejlik:

„Álmomban a zúzmarás hegyeken,
Istenem!
Sóhajtottam, jaj nekem.
A szívemet futotta valami át,
Mint mikor gyöngéden hull a mák.”

Minden gyerek számít – Holisztikus látásmód és gyermekkriminológia

Révész Margit munkásságát áthatotta az a meggyőződés, hogy a gyerekekre nem lehet pusztán tünetek vagy problémák alapján tekinteni – az embert egészében kell látni: testi, lelki, társadalmi környezetében.

Ez a holisztikus szemlélet akkoriban teljesen új volt a magyar pedagógiában. Már a Szaniban is e szerint dolgozott, és ennek jegyében fordult a gyermekkriminológia felé is.

Úgy gondolta, hogy a bűncselekményt elkövető gyerekek nevelhetőek – megfelelő odafigyeléssel, szeretettel, keretekkel visszavezethetők a társadalomba. Különös hangsúlyt helyezett a családi háttér vizsgálatára, a szülők nevelésére, és rendszeresen tartott előadásokat gyermeklélektani témákban. A megelőzés, az értő figyelem és a bizalom szerinte sokkal hatékonyabb eszköz, mint a büntetés.

Egy gazdag élet – Bátorság, hűség, kíváncsiság

Révész Margit hosszú élete során nemcsak gyakorlati munkájában, de tudományos tevékenységében is úttörő volt. A holokauszt idején nemcsak segített, de életet is mentett: vegyész lányával együtt hamis papírokat készített, több zsidó gyereket bújtattak el a Szaniban.

Túlélte szeretett szanatóriuma államosítását, mégsem torpant meg – ezután a legelesettebb, árva, halmozottan hátrányos helyzetű és „problémásnak” címkézett gyerekek felé fordult. Különösen fontosnak tartotta a lányok és a nők nevelését is, és foglalkozott azzal a kérdéssel, hogyan változtatja meg a női szerepeket a tömeges munkába állás.

1956-ban, 81 éves korában hunyt el. Élete végén így fogalmazott:

„Nem merem mondani, hogy rettegés nélkül, de bizonyos ősi kíváncsisággal betelve nézek a halál elé, mint utolsó, nagy változás felé. Öröklétre nem vágyom, nem is kívánom, de hiszem, hogy eljön az idő, amikor az emberek méltányosabbak, áhítatosabbak, bölcsebbek lesznek, mert eltanulják a természet titkaiból a végső törvényt, és nem halkul el többé a szférák zenéje.”

Miklya Luzsányi Mónika